Nagykároly és Érmellék, 1914 (5. évfolyam, 1-17. szám)
1914-02-21 / 8. szám
2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 8-ik szám A reménység csalja, a kétségbeesés űzi kifele. Megállítani semmi mással nem lehet, mint azzal, ha megszüntetjük az előidéző okot. Látszatra dolgozó akciók csak ártanak a helyzetnek, mert hatástalanságukkal olyan látszatot keltenek, mintha e nagy nemzeti veszedelemmel szemben már nem lehetne orvosság. Helyi gyógykezelésekkel nem is lehet eredményt elérni. Ez országos baj, amit csak országos horderejű, mélyreható reformokkal lehet megszüntetni. Várost Eálogliázat . . . Nem késtünk vele, ha a tél elmúltával vetjük, fel ennek az intézménynek az eszméjét, mely főleg arra volna hivatva, hogy a nagy pénztelenség, a téli munkaszünet idején álljon ott segítségül a szorult helyzetbe jutott kis ember mellett. A zálogház fogalmát tagadhatatlanul valami bohém színezet jellemzi főkép azok előtt, akik csak távolról, hallomásból ismerik ezt az intézményt. Egyebet sem tudnak róla, mint hogy oda szokták becsapni könnyelmű fiatal urak a téli kabátot nyáron és a nyári ruhákat télen. Távoli apák csak arról ismerik a nagyvárosi zálogházat, hogy az az a hely, hol a konyelmü fiók eltékozolta az ajándék óráját. Persze ez nem valami kedves emlékeztető a zálogházra. Na de ez nem minden. Akik közelebbről ismerik ezt az intézményt, egészen más alapon adnak véleményt róla. Azon az alapon, mely a komoly életű, küzködő embert megismerteti a zálogházzal. A zálogház az utolsó mentsvára a kis embernek, hova utolsó fölösleges bútorát viszi, hogy pénzt kaphasson érte, melyből kenyeret vehet ínséges időkben, a rongyos, éhes családnak, orvosságot a betegeknek. ‘Azoknak a családoknak, akikre nagyon is súlyos terheket' rakott az élet, mindent jelent a zálogház pénzes kapuja, ahonnan ki lehet elégíteni a hitelezőt, segíteni lehet a megakadt családi szekerén, mely már a rárakott terheket nem bírja. A zálogház biztos segedelmet jelent azoknak, akik télnek idején munkát hiába keresnek. A földmivelési ágakban dolgozó napszámos, építőipari munkások egész télre munkátlanságra vannak kárhoztatva. Ha nem volt módjában annyi télire valót összegyűjteni, ami tavaszig kitarthatja, kikerül a hideg, ágyatlan utcára. A zálogház fogalommá vált az ilyen ember előtt. A szó mögött rejlő rideg, üzleti alap eltűnik és semmi más vonás nem domborodik elő a szóból csak egy, a pillanatnyi segítés. Ez a fogalom, mint testet nem öltött valami nekünk is csak fogalom, nagykárolyiaknak. T. i. távoli fogalom. A jövő reménye. Megvalósítása nagy szolgálatot, illetve segítést jelentene a város kis existenciái számára. A gazdag ember, ha pénzre van szüksége, felmegy a bankjába és kivesz a betétjéből. A szegény embernek nincsenek betétjei. Ha pénzre van szüksége, a jobb jövő reményében, végső megszorulásában a jegygyűrűjével, a párnájával szerezi meg azt a 4—5 koronát, ami akkor, abban a percben egész vagyont/ az egész életet jelenti neki. A szegény ember bankja a zálogház. És olyan, mely a legméitányosabb, legszolidabb segítséget nyújtja neki. Rögtönös és épen olyankor ad neki pénzt, mikor más utón nem szerezhetne. Ha nincsen zálogház, a szükség belekcr- geti a kis embert minden káros manipulációba. Elkótyavetyéli a kis portékáját, eladja előre a termését, a jövő nyári kezemunkáját, a nap- számját. Arról szó sincsen, hogy a családok tönkremennének, ha utolsó értékes holmijukat is zálogba tennék. Számtalan példa van rá, hogy azokban a városokban, ahol mgan vagy állami zálogházak segítenek a kis emberek megszorult helyzetén, gát gyújtja meg és élő lényt, élő lángot éleszt belőle Alikor 'meghalunk, elhamvadunk, de talán más aíakben újra életre csókol minket a napsugár . . . Senki sem kereste, hogy uj-e ez az eszme, vagy hogy ki mondta; mindenki a saját gondolatával volt elfoglalva. Csak Róbert érezte, hogy mialatt beszélt, arcát Tilda meleg szerelmes pillantása sim gáttá. A sötétben mind valósággal elernyedve ültek és idő, tér úgyszólván megszűnt körülöttük. Észre sem vették, hogy kívülről valami gvanus moraj, nyugtalan hangvibrálás hallatszik . . . * Ekkor belépett lelkendezve a cselédlány és elsikoltotta magát: — Tűz van! Ég a ház! Az életösztön a lőpor rugalmasságával állította őket talpra. Egy pillanat alatt valamennyien künn voltak az udvaron, a melyre izzó pernye hullott a magasból. Emberek futkostak össze-vissza a sötétben, némán, ingerülten. Fenn az ódon, száraz tetőre egy lángoló kémény szórt sziporkákat és olykor a sötét égre rakétaszerűén szöktek fel a hosszú szikrák. Végre egy ember jelent meg a tetőn és vödörrel öntött vizet a kéménybe. — A tető még tüzet foghat — mondották az emberek és figyeltek fel a magasba. Róbert a szemével csak Tildát kereste a szerető lelkek mohóságával, a ki Két a fenyegető veszedelem még szorosabban fűz össze. Az udvaron nem látta sehol, tehát bement a szobába. A sötétben egy puha kart súrolt. — Tilda? — kérdezte. Halk, sóhajszerü lehelet volt a válasz. — Fél? — bérdezte tőle és megfogta a kezét. — Kerestem mindenütt, mert tudni akartam, hol van olyan veszedelemben. A leány pihegett kettős nyugtalanságában. Ekkor Róbert szelíden magához vonta, karjával átölelte a nyakát és selymes arcát lágy csókkal illette. Az első csók volt. Lázas mohóságába belevegyült a tűz körül morajló tömeg nyugtalansága, bizonytalansága, a mely szaggatott hangfoszlányokban áradt be a sötét ajtón. Künn sustorgott valami, mintha tűz és viz támadnának egymásra, odabenn két ajak forr össze végtelen lánggal .és beleperdültek a leány gyöngéd könnyei. * Mikor Róbert kilépett az udvarra, az égen már csillagok ragyogtak. A hold fénye sápadtan, nyugodtan terül el a tetőn, hol az imént még tüzsziporkák járták a veszedelem táncát. Róbert emlékezetében ez a veszedelem titkos örömkép élt, mint valami töndérien ritka alkalom, a mikor végre megtudott egy titkot, a mit már régóta sejtett. Hogy vissza tért a szobájába és az égen át meglátta azokat a csillagokat, a melynek a fényénél az elébb csókot rabolt, végtelen sóvárgás szállta meg újra. Hiszen az első csóknak egy bántó, józan lámpasugár gyorsan véget vetett és mindkettőjüknek szembe kellett nézniök képmutatóan az emberekkel, holott lelkűk még mingig mámoros volt a csók illatától. Ez a roppant önuralom most kezdet reakciót szülni. Mihelyt egyedül volt, a vágyakozások, szerelmes megfeledkezések raja valósággal lesodorta a lábáról. Ruhástól ledőlt a vetett ágyra és ébren álmodott róla, a kit csak egy fal vátasztott el tőle. Figyelt minden neszre, a mely — azt hitte — áttévedt a szomszédból. Óriási megfeszítéssel gondolkodott róla, hogyan szólhatna vele még egyszer, még ma, aztán nem is kellett erőlködnie és megjelent előtte a leány álomszerű alakja. Tilda talán nem is volt olyan szép, ’mint a hogy előtte lebegett, ügy szólván még gyermekleány volt. Tizennégy éves múlt. Naprólkevesebb az egzekució, kevesebb a nyomorgó ember és a munka nélküli családok jobban kibírják a téli koplalás idejét. A munkás napok alatt pedig szép lassan visszavándorol helyére a bútor, fali óra, visszakerül a nagy ezüst óralánc a gyomor tájékára, a gyűrű az ujjakra. Nem késünk el vele, ha most írunk a zálogház felállításának tervéről, mikor már túl vagyunk a téli élet nyomorúságain. Inkább talán sietésnek lehet venni ezt a munkánkat, mikor az eszmét felvetjük, igy elegendő időt nyújtván vele a városi vezetőségnek, hogy ezt az intézményt ideteremtse. Ugyanis mi városi zálogházat kívánunk. Ezt az intézményt, melyet a város kisebb egzisztenciáinak segélyezése érdekében tartunk szükségesnek, semmiképen sem kívánhatunk privát kézbe, uzsorás üzletnek, hanem csakis megbízható, eredményes városi kezelésbe, hogy a városi zálogházból befolyó jövedelem utján maga a város polgársága jusson haszonhoz. Ennek a zálogháznak a szegényebb nép- osztálv érdekei szerint kell berendezkednie. Nem lehet az pl. csak ékszer és értékpapiros zálogüzlet, hanem föltétlenül kisebb bútorokra, ruhanemüekre is be kell rendezkednie. Akinek ékszerei, értékpapírjai vannak, az nem igen szorul rá a zálogházra. Csak akinek senkije és semmi letiltható fizetése nincsen, csak annak megváltás a zálogház és éppen annak kell hogy segítségére menjen a városi zálogház, mint olyan intézmény, annak a .bizonyítéka, hogy a város nem feledkezik meg semmilyen rangú polgárságáról sem. A zálogház megalapításához tőke kell. Nagyon valószínű, sőt bizonyos, hogy a város nem rendelkezik ezzel a tőkével és azon feladat előtt áll, hogy ezt a tőkét valahonnan szereznie kell. Máshonnan bizony nem teheti, mintha az állam anyagi erejét veszi igénybe ehez a népjóléti intézményhez. napra, szinte percről-percre szépült, feslett mint a rügy. Megvolt benne a legnagyobb szépség, a fejlődés, az átalakulás, az evolúció szépsége, a mely az örök változás képével ragadja el az embert. Róbert, mint a kertész virágján, mindennap valami újabb felfedezést tett rajta attól a naptól fogva, mikor először vette észre tánc közben, hogy a leányka bordái felett mint gömbölyűdnek gyermekidomok. Igazán nőies eddig Tildán még csak a haja volt, sürü, világos gesztenye szinü haja, a melynek kontyába világosabb sárga színek keveredtek, mintha odatüzött volna örökösen a napsugár. Ha behunyta a szemét Róbert, ezt a verőfényt kellett látnia, ha kinyitotta, a hü holdsugár rajzolta elé Tilda alakját. Talán ez volt az utolsó félig éber gondolat, a melylyel elaludt. A korhadt ház is lassan aludni tért és csak a szél siránkozott öblös kürtőiben. * Mikor újra felnyitotta a szemét, világosság volt körülötte. Nappal ? Az ablakán a pokol nézett be izzón, rettenetes árnyékok vonultak el az ablak előtt, mint tüzet gerjesztő ördögök sziluetjei. Talpra ugrott. Valami mély szavú trombita búgott kivül és idegesen, izgatottan bele- siviíott egy éles sip: Tűz van! Tűz van! Felrántotta az ajtaját és orrát először ütötte meg a romlásnak perzselt szaga. Kirohant az udvarra. A tető lángban állott és a kéményből csataorditása hallatszott a piros démonnak, a melyet hiába altattak el egy pillanatra. Jajveszékelő emberi hangok, lángsustorgások, faropogások, füstgomolyok sürü káosszá váltak előtte, amelyből csak egyetlen gondolat vészsipja szökött ki: — Hol van ő? Szálló szikrán, fojtó füstön keresztül egye-
