Nagykároly és Érmellék, 1914 (5. évfolyam, 1-17. szám)
1914-03-21 / 12. szám
12-ik szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik oldal vágányra terelődött. Minthogy azonban Falussy Árpád indítványát itt egyhangúlag, maga Lukács László is, elfogadták, kéri főispánt, hogy azt határozatképen mondja ki. Főispán sajnálatát fejezvén ki a szónokok heves modora felett, az indítványt határozatképen kimondja. A g. katb. püspökség ügye. Vetzák Ede dr. indítványt tett, hogy Szat- márvármegye törvényhatósága Írjon fel a kultuszminiszterhez és a kormányelnökhöz és kérje a hajdudorogi egyházmegye székhelykérdésének mielőbbi elintézését s egyben kérje a székhelynek Nagykárolyban való helyezését. Az indítványt egyhangúlag elfogadta a közgyűlés. Választások. Nagy érdeklődés és részvétel mellett ejtették meg a megüresedett megyei tisztviselői állások betöltését. A kandidáló bizottságba Kende Zsigmond, dr. Falussy Árpád, dr. Róth Ferenc, gróf Tisza Lajos és Nemestóthi Szabó Antal delegáltatván, főispán a szavazások megejtése idejére a gyűlést felfüggesztette. A bizottság első helyen dr. Baudisz Jenőt, második helyen dr. Kölcsey Ferencet jelölte a főügyészi állásra. Minthogy azonban dr. Baudisz Jenő a jelölés után pályázatát visszavonta, a főispán dr. Kölcsey Ferencet egyhangúlag megválasztottnak jelentette ki. Ezt követte az árvaszéki elnöki stb. állások betöitése. Árvaszéki elnökké Gáspár Pál, árvaszéki ülnökké Madarassy Géza és helyettes árvaszéki elnökké llyés Olivér választattak meg. Kisebb ügyek közül különösen érdekli városunkat, hogy a Kölcsey-Egyesület részére belügyminiszteri jóváhagyástól feltételezetten 300 koronát, a Dalegyesületünknek szintén hasonlóan feltételezetten 200 K-t utalt ki a vármegye segélyképen. Fizessünk elő a „Nagykároly és Érmellék“-re. Emlékek. Nyári este van. Virágillattól terhes a lég. A fák suttognak, suttognak. Halk zongoraszó hallatszik, mintha hangja bele akarna vegyülni a virágok illatába. Régi, régi nóták! Olyanok, mint a könyvbe lepréselt virágok. Most forgatja tán valaki, mintha mindet végig akarná nézni, mintha mindhez valami kedves emlék fűzné. Az akkordok mintha meg akarnának fürödni az estben, mintha el akarnának szállni messze, nagyon messze. A régi, hullott vakolatu parókia ablaka nyitva. Ócska, kitördelt fogú zongora mellett egy ősz, öreg ember. Ujja szinte önkéntelenül szaladgál a billentyűkön, mintha lelke csendjének, lelke melódiájának hangjait verné ki rajta. „Őszirózsa, fehér őszirózsa“. Egyszerre csak megakad a nóta, s az ősz pap suttogón rebegi utána: „Őszirózsa, fehér őszirózsa“. Régen volt . . . Eltelt azóta már vagy negyven esztendő! Hogy eljár az idő! Elpusztít mindent, csak egy-egy emlék s a szív marad meg. Hogy szerette őt! Az egész lelkét odaadta neki. Künn ültek ketten, szótlanul, a jövőről álmodozva. Valahonnan messze zongoraszó hallatszott. „Őszirózsa, fehér őszirózsa“. Hát elmégy, igazán elmégy? Elmégy messze, itt hagysz ? Á nagy nap emléke. Március tizenötödikének eljövetele mintegy varázsütésre hozta ismét lázba a közönséget. Ünnep volt mindenfele a nagy nap emlékezetére. „A város külseje ünnepi diszt öltött“ — mondanék örömmel, ha úgy lett volna. Szomorú, de igaz, hogy nagyon kopott, dísztelen volt becses városunk. Elvétve lógott egy-egy zászló. Egy ilyen napon, mikor emléket szentelünk egy nagy napnak, tartoznánk a kegyeletnek annyival, hogy lehetőleg azt a hangulatot, a tartalomnak azt a külsejét adják meg ennek a napnak, ami azt illeti. Hiszen jó) tudjuk, hogy minden esztendőben, március tizenötödike után nem veszi kezdetét újból a szabadságharc, jól tudjuk, hogy a „12. pont“-ból még most is sok van kivívni való, mégis minden esztendőben újból lelkesedünk és szeretünk beszélni vívmányokról, függetlenségről, kivívott szabadságunkról. Hiszen épen ez kell nekünk. Egy kis be- leringatódzás e nap meleg emlékeibe, egy kis illúzió, egy kis ujraélése e nap emlékeinek. Higyjük meg, szükséges az efélét ébren tartani. Az illúzió teljessége, az ünneplés hűsége azt kívánja, hogy ezt a napot tegyük minden évben hasonlatossá az elsőhöz, az igazihoz. Hiszen azért szavalja el minden évben valaki a Talpra magyar-t, mint ahogy elszavalta akkor igazán, joggal és dicsőséggel Petőfi Sándor. Azért teszünk fel minden március tizenötödikén kokárdákat, mert ezt úgy viselték akkor is, az igazi napon. Kegyeletes emlékezés illeti ezt a napot. A zsidó pászkát eszik ma is az egyiptomi futáskori keletien tészta emlékére. Volna-e oly balga, ki eme évezeres emlékeztető felől azt kérdezné: „Mire való az?“ És hányán képzelik magukat magas nézőpontra, mikor azt kérdik: „Mire való ez a sok márciusi szavalás?“ Akik tudá- kos képpel népünnepélyszerü szórakozásnak tekintik a márc. 15-iki ünnepléseket, nincsenek tudatában annak, ami egy nemzet életében a legfontosabb tényező, — a múlt iránti kegyelet megőrzése. Tekintsék hát magukat is ünnep— Tudod, hogy el kell mennem, de visszajövök, visszajövök érted. Te leszel minden gondolatom a messze idegenben. Csak várj, várj türelmesen 1 Most el kell mennem, tudod, hogy az ösztöndíjat nem szabad visszautasítanom, ha ki nem használom az alkalmat, ki tudja talán sohasem érhetem el vágyamat, hogy művészetemet tovább fejleszthessem. A tanításból összespórolt pénzemhez hozzáteszem az ösztöndíjat s igy talán eléldegélek valahogy. Münchenben a festészeti akadémián teljesen kiképzem magamat s vagyont szerzek művészetemmel s akkor talán nem fogják ellenezni. — Nem, nem csak erről ne beszélj 1 — S te vársz, te szeretni fogsz? — Mindig, örökké 1 S elutazott. Vitte a zakatoló kerék messze, Németországba, hosszú négy esztendőre. S itthon maradt egy síró lányka, az utolsó integetések után kendőjébe temetve arcát. * * * A leány szülői régóta ellenezték a házasságot, mert a fiú szegény volt. Hej, de nagyon megváltozott a világ idehaza, amióta Déri János elment. A lány szülei végre megnyugodtak, biztosítva látták gyermekük jövőjét, végre ki tudják ábrándítani abból, akit oly forrón szeretett. Házuk egyszerre élénk lett. Egyik mulatság a másikat érte, egyik kocsi a másik után robogott ki az ódon kúria kapuján. Már nagyon régen járt hozzájuk egy ügyvéd s az rontóknak, akik bár annyival is, hogy ezen a napon egy darabka nemzeti szin szalagot nem viseltek, vettek el ennek a napnak minden tartalmát megadó külsejéből. * Vezessük azonban az olvasót oda, ahol ünnepeltek. A templomokban. A róm. kath. templomban a főgimn. zene- és énekkar közreműködésével d. e. 9 órakor ünnepi mise volt. A gyönyörű zene nagyban emelte az áhítatot. A hivatalok részéről majdnem senki sem volt jelen 1 D. e. 10 órakor a református templomban volt ünnepi istentisztelet. Pálur István s. lelkész lelkes ünnepi beszédet mondott és a Protestáns Dalárda két hatásos éneket adott elő. Iskolákban. A m. kir. áll. elemi népiskolában márc. 14-én d. e. 10 órakor ünnepelték meg a szabadság ünnepét. A nagy termet szorongásig töltötte meg a növendék sereg és az érdeklődők nagy száma. Részt vett az ünnepségen az iskolai gondnokság több tagja, élén Debreczeni István elnökkel. A nagy nap jelentőségét Lukács Mihály tanító méltatta igen világos, a gyermekek értelméhez mért módon. A tanulók igen csinosan szavaltak, énekeltek és egy kis alkalmi színjátékot adtak elő. Az ének betanítása 2 hangra Tirkanics József tanító türelmét dicséri. Az ünnepély végeztével Debreczeni István gondnoks. elnök megköszönte a tantestületnek, hogy ilyen lélekemelő hazafias ünnepélyt rendezett. Lukovics Endre igazgató pedig a közönség meleg érdeklődését köszönte meg. A gimnázium délután 5 órakor tartott ünnepélyt. Különösen élvezetessé tette az ünnepélyt a gimn. ének- és zenekar sikeres szereplése. Braneczky József tanár vezénylése mellett a zenekar egy nagyobbszabásu zene- költeményt is adott elő nagy hatással. A zenekar és énekkar ily nagyarányú és mindenkor sikerdus működéséért ismételten elismeréssel kell illetnünk Braneczky tanárt, ki fáradtságot nem ismerő buzgalommal és nagy hozzáértésvolt elterjedve a faluban, hogy ez fogja elvenni Lenkét. Olyan kedves ember volt, nem olyan, mint az a festő. Nyúlánk, magas, arca örökké komoly, nem olyan, mint azé a festőé volt. Egy éve múlt, hogy Déri János elment, épp egy éve, amikor Lenke a szobájának ablakaban könyökölt. Régen elpihent már minden, mindenki nyugodni tért, csak ő nem. Sirt. Elővett egy kis médalliont, kivett belőle egy képet, hosszan, sokáig nézte s aztán megcsókolta. Visszament az asztalhoz s a haldokló gyertyaláng felé tartotta s az égett, égett, halvány fényt vetve arcára, mig elhamvadva kiesett kezéből. Elővett egy másik képet s betette a réginek helyére s aztán könyökére támaszkodva, ott ült mozdulatlanul, mint egy szobor s még másnap is ott találták. II. Másnap nagy embertömeg álldogált a templom előtt. — Most esküszik, — sugdosták össze-vissza. — De milyen halvány volt szegény, még talán sirt is, — mondja a másik. — Hiába, jobban szerette azt a festőt, — beszélgették a tömegben. Kijöttek a templomból. Lenke az ügyvéd karján, besegítette a kocsiba s elrobogtak. Lenke fölszaladt a szobájába s kivett egy könyvből egy kis lepréselt virágot, magához véve gondosan elrejtette s visszament az ügyvédhez. „Most már mehetünk“, — mondotta s elindultak a nászutra. Németországba mentek. A vonat elrobogott, ugyanaz a vonat,
