Nagykároly és Érmellék, 1914 (5. évfolyam, 1-17. szám)
1914-03-21 / 12. szám
SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Nagykároly, Széchenyi-utcza 20. szám. („Kölcsey-nyomda r.-t.“) m Hirdetések szintén ott vétetnek fel. ^ Nyilttér sora 50 fillér. Főszerkesztő : DR. VETZÁK EDE. Felelős szerkesztő: Főinunkatárs : DR. BORODY DEZSŐ. DR. HEGEDŰS ISTVÁN. Laptulajdonos : KÖLCSEY-NYOMDA R.-T. J9^T MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. A LAP ELŐFIZETÉSI ÁRA: Egész évre........................................8 korona. Fél évre ............................., . . 4 korona. Ne gyed évre..................................2 korona. Eg y szám ára..............................20 fillér. Távol a megértéstől. Az ország szine előtt lejátszódó román paktumos tárgyalásoknak egy kis utóhangszerü epizódja esett le ide közi- bénk és játszódott le szükebb hazánknak, Szatmárvármegyének törvényhatósági tagjai előtt, a csütörtöki megyegyü- lés alkalmával. Pestvármegye és az Emke egyértelmű átiratát tárgyalta a vármegye s az átirat felhívásának értelmében csatlakozott annak a véleménynek kimondásához, hogy Magyarország jövőjét csakis egységes magyar nemzeti alapon látja biztosítva. Az átirat tárgyalása, melyről tudósításunkban számolunk be, heves beszédekre adott alkalmat. Különösen felkavarta a szenvedélyeket Lukács Lászlónak, a laczfalusi román papnak a vitába való belebocsátkozása. Kíméletlen kijelentéseivel mindegyre csak olajat öntött a tűzre. Meg is értjük a törvényhatósági tagok kitöréseit, ha tekintetbe vesszük, hogy ősi megyeházunkban szokatlan ez a hang és főképen igazságtalan, mikor abban a helyiségben, ahol az egész megye népének sorsát faji pártatlanság nélkül intézik, valaki minduntalan igazságtalan bánásmódot, elnyomást vet az egész magyarság s igy a megyei magyarság szemére is. Abban a közgyűlési teremben, ahol különbség tétel nélkül építenek iskolát úgy egy magyar falunak, mint egy oláh falunak, ahol különbség tétel nélkül segélyezik az árvizsulytotta oláh falukat épen olyan mértékben, mint a magyar falukat, az első Lukács László volt, aki ezt a különbséget megtette, hogy a két nép közé erőszakkal az elnyomásból eredő ellenségeskedést ékelje be. Eltekintve ennek a szereplésének nagy horderejű és szomorú fontosságától, igyekezzünk a helyzetből egy nagyobb kérdést felvetni, mely a Lukács László beszédéből is mint valami nagy okulás domborodott ki. És pedig szerinte az, hogy nem értjük meg egymást. Már mint az oláhság, meg a magyarság. Hát csakugyan. A megyegyülésen lezajlott jelenetekből, beleértve a felkiáltásokat is, az a benyomásunk támad, hogy tényleg nem értjük egymást. Nagyon valószínű, hogy mi más tekintetből állapítjuk meg az értetlenséget, mint Lukács László. Ő föítéuinü! azt állítja, amint ki is fejezte, hogy a magyarság nem érti meg a románságtól. Még e tekintetben is vannak kérdések, mikre nézve mi is állíthatjuk ezt. Mindenekelőtt is, az ő beszédjét sem értetük meg. Nemcsak azért mert sohse beszélt a tárgyhoz, hanem azért is, mert folyton olyan vádakat mondott a magyarságra és olyan szép hazafias állításokat tett a románságra, hogy eddigi tapasztalataink után erre igazán álmél- kodnunk kellett, mondván: „Ezt már igazán nem értjük.“ Egészen jelentéktelen, kis dolog, amit még nem értünk s ami igen sokszor zavarta fel a gyűlésen a rendet, — az, hogy miért nem hagyta a közgyűlés kikorrigálatlanul, mikor ő azt mondta, hogy: román. Mindig rázugott egy pár hang, hogy: oláh. Hát ebben már igazán nincsen lényeg. A román név egy újabb keletű elnevezés, amit maguk adtak saját maguknak és az oláh név a régi, amit még a törököktől kaptak. Az uj nevet az oláhság el akarja ismertetni s mind a két tábor, az elismertetők és az elismerni nem akarók is túl nagy fontosságot tulajdonítanak ennek a külsőségnek. Analóg eset ezzel a zsidóságé is. Valamikor kellemetlenül érintette őket, ha zsidónak nevezték; az izraelita elnevezést tartották a megfelelőnek s ma egyesületeik elnevezésében maguk használják a zsidó jelzőt. Nagyon hihető, hogy az oláhság is mihamarabb kigyógyul a népeknek ebből a gyermekbetegségéből, melyet a név kiforrása okoz. De addig is, mig ez a betegség tart, miért ne neveznők hát úgy őket, legyen hát: román. Ez még kevés az értetlenségből, amivel a magyarság a románsággal szemben viseltetik. Sokkal súlyosabbak azok a félreérthetetlen inzultusok, melyeket a Ünnepi beszéd márcins 15. felett. — Elmondotta a polgárok szabadság-lakomáján Vidákovich Dániel főgimnáziumi igazgató. — Elbukott a zászló a Trencsén alatt fekvő hámri csatatéren s a hosszú küzdelemben elfáradt kurucok nemsokára ezután itt a közelben a majtényi síkon leteszik a fegyvert. A hatalmas ellenfél elégetted máglyán a tárogatókat, hogy azoknak mérföldre rikoltó, a kuruc szivekbe markoló, bánatosan kesergő hangja fel ne ébreszthesse a csüggedő magyart. A meddő és sikertelen küzdelem után visszavonultak a békés otthonba, bizva-biznak a szebb jövőbe, mélységes hazaszeretetei oltanak az unokába. A parázs, a nemzeti lelkesedés tüze, a lelkesedésnek égből lopott prométheuszi tüze nem hamvadott el, csak hamu alá került, ám a 48-as év március idusán a szabadság szele elfutta róla azt, hogy a szikra életet öntsön a kétkedő, csüggedő szivekbe. A nagy és nehéz megpróbáltatások kiinduló pontja volt március 15. 1848-ban, a férfias honszeretet s egyszersmind a magyarság közös ügyeirért való lelkesedés napja az. A március idusát követő szabadságharc története, forrása a fénynek és hőnek. Fény volt a dicsőséges diadal, hő volt a nagy tettek elkövetéséhez a hazaszeretet. Igaz, márciusnak még nincs szobra, de van, annál kiáltóbb szobra van az októbernek. A márciusi ifjak 54 óra alatt békés és törvényes utón vívták ki a reformokat. Más országokban ez polgái vérbe került. És április 11. a pesti események kényszerítő hatása alatt adja meg a sajtó-törvényt, mely megadta azt az óhajtott szabadságát a gondolatnak, melyet csakhamar gyáván koboznak ef az októberi akasztások és főbelövetések után. Március idusa a Brutuszok-napja, a szabadságért küzdő Brutuszok-napja, mig április 11. a Peiziszrátusok elől visszavonulni kénytelen szólonok-napja. A márciusi ifjak 12. pontban foglalják össze mindazt, mit az egyenlőség, testvériség és szabadság biztosítékainak, föltételeinek tartottak. Nem mnodottak újat, hisz 1842-ben, tehát 6 évvel azelőtt Szatmárvár- megye — a szabadság bölcsője — körülbelül ugyanezen pontokat köröztette pártolás végett a többi hatóságokkal és a megyékkel. Uj volt azonban a forma, a lélekerőssége, mely azt megelevenítette. A mérsékeltebbek előbb százezer emberrel akarták aláírni a 12. pontot hogy igy terjesszék az országgyűlés elé. A merészek e népfelség elvétől ittasodva inkább Petőfit követik, mint a higgadtan számitó, Kossuth, s fakadozó lelkesedéssel visszhangoztatják az esküszót: „rabok tovább nem leszünk“. Utána csodálkozás. Metternich rendőrállamában szabadságot hirdetnek, a rendiség korszakában egyenlőséget hirdetnek, a vallás- és nemzetiségi türelmetlenség idejében testvériséget hirdetnek ők. Dicsőség, hála és kegyelet mindezért nagyjainknak! Többet adtak ők nekünk a lefolyt évszázadok dicsőségénél, mert ez töltötte meg a sziveket megnyugvással a jövő munkája sikere iránt. A történelem betűi nem holt betűk, beszélnek, tanítanak, oktatnak. Az oktatás tanulságokat tár föl, amely tanulságok elől a nemzet nem zárkózhatik el, de nem is zárkózik el. Ifjúnak, férfinak, aggnak egyaránt becsülnie kell a múltat, becsülnie kell az uj hajnalhasadás első napját: az 1848-ik év március idusát. Oh mily kegyelettel, mily elszántsággal léptek a nagyért lelkesülő, a közszabadságért hevülő, a minden nemesre fogékony ifjak a honszeretet oltártüzéhez, hogy a hazáért bemutassák, a szivek áldozatát! Ezt mutatja a 48-as és 49-es események szakadatlan láncolata, a Pillvax-kávéháztól Világosig. Nagy erő volt a
