Nagykároly és Érmellék, 1914 (5. évfolyam, 1-17. szám)
1914-01-10 / 2. szám
V. évfolyam. Nagykároly, 1914. január 10. 2. szám. Á Nagykárolyi Kereskedő társulat hivatalos közlönye. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Nagykároly, Széchenyi-utcza 20. szám. („Knlcsey-nyomda r.-t.“) m Hirdetések szintén ott vétetnek fel. |#=- Nyiltfér sora 50 fillér. Főszerkesztő : D R. VETZÁK EDE. Felelős szerkesztő; Főinunkatárs : DR. BORODY DEZSŐ. DR. HEGEDŰS ISTVÁN. Laptulajdonos : KÖLCSEY-NYOMDA R.-T. MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. A LAP ELŐFIZETÉS! ÁRA: Egész évre ........................ 8 korona. Fé l évre........................ . , . . 4 korona. Ne gyed évre ......... 2 korona. Egy szám ára . . ’. . . .20 fillér. A püspök Nagykárolyban. A múlt hét szombatján Miklóssy-, István magyar görög kath. püspök volt városunk illusztris vendége. Látogatást tett Csaba Adorján főispánnál, Ilosvay Aladár alispánnál és Debreczeni István polgármesternél. Majd a meglátogatottak és Jackovich Mihály kanonok társaságában Mitrovich Elek főesperes vendége volt, honnan ebéd után vissza utazott Debreczenbe. Mikor a városunkat ért e kitüntető látogatás fölött örömünknek kellene adni kifejezést, mi vesztesnek érezzük magunkat amiatt, hogy ismét egy alkalommal lettünk szegényebbek, mikor kifejezést adhattunk volna a magyar g. kath. püspökség ügye iránt érzett határtalan ielkesedésünknek és a püspök személye iránt érzett mély tiszteletünknek. Amikor végtelenül boldognak érezzük magunkat, hogy a püspök meglátogatta városunkat, veszteségünket látjuk abban, hogy azt előre nem tudhattuk. Sajnáljuk, hogy a püspök ur már másodszor járt városunk falai között inkognitóban s nem adott alkalmat Nagykároly város hódolatának kifejezésére. Meg vagyunk róla győződve, hogy a püspök urnák nem lehet semmiféle különösebb kifogása városunk lakossága ellen s a mi megnyilvánulni óhaj- tozó szeretetünk és hódolatunk bizonyára szívesen vett volna, ha annak zajossága nem hatna zavarólag a püspök ur nemes egyszerűségére. Nekünk azonban oly nagy örömet okozna, ha egyszer alkalmat találnánk lelkes érzelmeink kifejezésére, hogy szerénytelenek vagyunk azzal a megterhelő kéréssel járulni a püspök ur elé, hogy bocsássa már egyszer kegyes színe elé annak a városnak az egész közönségét, melynek küldöttségét oly szívesen fogadta s oly meleg üdvözletekkel bocsátotta haza. * Miklóssy István püspök városunkban történt látogatása után ismét élénkebben foglalkoztatja a várost a székhely kérdése. Az a nagy bizodalmunk, mellyel a magunk előnyeinek és a püspök legjobb indulatának irányában vagyunk, a legjobb kilátásokkal van a jövőre nézve. Az erőviszonyok, melyek a versengő városok között fennállanak ném változtak a megindulás e. ?p mozzanataitól kezdve. Azaz, hogy Nagykároly most is az, ami akkor volt, mig bizony a sok- számu versenyző város közül egyikmásik teljes lemondásban van a nyertességről. Az az idő, mióta a kérdés tárgyalás alatt van, elég lett arra, hogy egyes városoknak alkalmatlanságát a legvilágosabban kimutassa. Mi, akik a leg- vágyóbban várjuk már az ügy eldőléséí, örülhetünk, hogy e kis idő adatott arra, hogy a mi igazi előnyeink némi próbát álljanak ki. Már ennyi idő alatt is kitűnhetett, hogy a püspökség sziklára épít, ha Nagykárolyban épit. A székhely végleges eldöntése még most is hosszabb idő kérdése. A püspök maga mondta, hogy a végleges döntés időpontja három esztendőre is eltolható. Ugyanis a püspökségnek Deb- reczenben három évi időtartamra ideig-, lenes székhelye van. Ennyi idő áll tehát rendelkezésre, mi alatt végleges székhelyet kell megállapítani. Bizony, ez hosszú és bizonytalan idő, ami alatt sok minden történhetik. De természetes ok nélkül semmi sem fog történni. A püspökség olyan nagy ügye a nemzetnek, melyben helytelen alapon intézkedés nem történhetik. Ami pedig történni fog, annak Nagykároly nyugodtan nézhet elébe. A mi viszonyaink olyanok, melyeknek csak használhat az idő. Hova-tovább mind világosabban és határozottabban domborodik ki az intéző körök előtt, hogy Nagykároly a legalkalmasabb székhelye lesz az egyházmegyének. Maga az a körülmény is, hogy a püspök nem feledkezik meg városunkról s immár másodszor méltatja látogatására, azt mutatja, hogy számításon kívül egyáltalában nem vagyunk és nem is lehetünk soha. Sőt amint érnek a viszonyok, a mi teljes arravalóságaink még utolérhetetlenebb előnyöket fognak biztosítani nekünk. Mig egyrészt nyugodtan vehetjük Va basque. Irta: Fehér Ákos. II. A nagy Oceánjáró egyforma sebességgel rótta megszokott útját s a Vörös tenger hullámai szeliden rajzották körül a „Nord—Deutscher— Lloyd“ hajótársaság kolosszális müvét: az Olym- piát. Három napi esős, borús idő után végre remek, szép idő következett s a holdnak teli képe ott ringott a tenger fölkavart vizének hullámai fölött. Lent, messze már ködbe borult, illetve köddel folyt össze a látóhatár, de itt a hajó köré, misztikus fényt varázsoltak a teli holdnak sugarai. A földszinti kajütök ablakai, mint apró fényszórók, szórták tele a tengernek kékpárás vizét, az emeleti ablakok azonban — mintha titok varázsa tartaná őket kötve — sötétek voltak, csak a holdnak sugarai vetődtek a csiszolt üvegü ablaktáblákra. Fent a fedélzeten apró csoportokban rajzottak az emberek. Akadtak olyanok is, akik a természetnyujtotta gyönyörök szemlélésében mélyedtek el; sokan talán a halál gondolatával eltelten, semmi gyönyörűséget sem leltek ebben. A halálbárka pedig ezrek életével a mé- hében, mint valami kecses hattyú úszott a vizen. Talán mindenkinek volt valami vágya, valami álma, valami féltenivalója, valakije, akiért aggódik, valakije, aki aggódik érte. Egyedül egy fekete kabátos, barna ember keltette mindenkiben azt a hitet, hogy izgalom, félelem nélkül gondol arra a pillanatra, amikor a végzet keze megfordítja az Olympia kormányrudját s a Vöröstenger átváltozik Stix folyóvá, amelyen egyenesen a Tartaroszba úszik a gyászos vegzetíi Olympia. Széles kalapja árnyékot vetett az ölében kiterített hófehér papírra, amelyen jegyzetek, rajzok voltak. Tervek, a Noordwyk-vizmüvek tanulmányjegyzetei. Lehet, hogy a hold sugá- rainál mit sem látott a papirra vetett fekete betűk sokaságából, de valami belső ösztön sugallatára, még az éjjeli órákban is foglalkozott velük. Most, mintha egy árny jelent volna meg képzeletében. Mintha ott állott volna előtte fényes álmainak diadémja, amely dicsvágygyal telt lelkét a szerelem ezervegyülékü szinpompá- jával vonta volna körül. Egyszerre aláhanyat- lo.tt mindkét keze s a műszerek kopogva hullottak a padozatra. Eszébe jutott a kivilágított szoba s a titkos rózsás félhomály és a hazárd- játékos Georgina, aki sehogy sem tudta magát rászánni, hogy kövesse őt dicsszomjas utján, hogy megossza vele szerelmét, miként ő a fényesnek hitt diadalokat megosztaná . . . Ah ! szisszent fel Rényi, semmi sem ér fel a hírrel, a nagy alkotások tudnak csak halhatatlanságot biztosítani s ezek gyönyöre felér bármily nagy szerelem értékével! És egyszerre csak Buddha temploma előtt látta magát és nagyon-nagyon megvigasztalódott háborgó lelke. Meg volt nyugodva. Most már jöhet India minden bubájával, jöhetnek nők feketék, rézbőrüek vagy vakítóan hófehérek, hinduk vagy spanyolok; jöhet maga a miilói Vénusz, a szivében nincsen egy parányi hely sem a szerelem számára, mert azt az oltárt, mit egy egyszerű — talán nem is olyan nagyon szép — magyar leánynak emelt a szivében, Buddha, a lemondok nagy halhatatlanja, egy csapásra összezúzta ... És csoda történt. Nem lázas álmainak vízióit látta már, nem a titokzatos, ködbe borkult, romba dőlt álmait. Teljes valóságban állt előtte az a roncshalmaz, melyből boldogságának sziklavárát akarta felépíteni. De már érzéketlen, hideg maradt a rémitő valósággal szemben s még egy legkisebb fájdalom sem suhant át a szivén, a lelkén. Harag nélkül, vád nélkül próbálta lelki szemei elé idézni a leányt, akit félre ismert, csapodárnak hitt, noha erre semmi oka nem volt. Sikerült neki. Közömbös maradt, hideg maradt iránta. El volt feledve.
