Nagykároly és Érmellék, 1914 (5. évfolyam, 1-17. szám)
1914-03-07 / 10. szám
V. évfolyam. Nagykároly, 1914. március 7. 10. szám. Nagykároly és Érmeitek A Nagykárolyi Kereskedő társulat hivatalos közlönye. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Nagykároly, Széchenyi-utcza 20. szám. („Kölcsey-nyomda r.-t.“) sg»i Hirdetések szintén ott vétetnek fel. |^=- Nyilttér sora 50 fillér. Főszerkesztő: D R. VETZÁK EDE. Felelős szerkesztő: Főinunkatárs : DR. BORODY DEZSŐ. DR HEGEDŰS ISTVÁN. Laptulajdonos : KÖLCSEY-NYOMDA R.-T. 8®“ MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. A LAP ELŐFIZETÉSI ÁRA: Egész évre .......................................8 korona. Fé l évre.......................... , . . 4 korona. Negyed évre...................................2 korona. Egy szám ára..............................20 fillér. A jótékonyság. A Mester kitárta karjait. S az előtte állókra tekintett léleklátó szemeivel és imigyen szólt: — Szeressétek egymást . . . Megdöbbentek a kiválasztottak: a társadalmi kérdés problémáinak ilyen módon való elintézésén. És szellemük csodálatos erejével most látták meg a legnagyobb emberi értéket,r amihez semmi kincs sem hasonlitható. És megértették a Mester szavát s egyszerre gazdagabbakká lettek minden kincstárak urainál. A tudományok tudománya az ember értékeit kutatja, keresi elő. S lelki életre készteti. Mert lelki élet hiján nem ember az ember. A nagy akarások gondolattobzódássá alakulnak s a nagy tettekre vágyódó erő alig jut el a gyermekes kísérletezésekig. Pedig a szellemi életnek sok szépsége van. A megfinomodott emberi érzés nemcsak saját maga ügyeivel törődik, hanem sokszor részt kér gyengébb embertársa rosszrafordult sorsából is. Tolongás van az életuton, törtetnek előre, anélkül, hogy látnák a célt, szem- sugáruk megtörik az ut felkavart porán. Kevesek látják céljukat . . . Nem egyformák az emberek. A szemek és fülek hiába adattak meg mindenkinek, nem minden szem lát és nem minden fül fogadja be az emberi lélek csodálatos voltát hirdető eszmét: — Szeressétek egymást! — De elsősorban azokat, akik még ma rászorultak a szeretetre. Milyen sokan vannak, akik még télviz idején sem veszik észre a rongyos és vékony gunyáju gyermekeket. Pedig a fogékony gyermeki lélek nem feledné el a kapott jókat, amelyek csak alkalom adtán jótékony cselekedetet döntően befolyásolnak a körülmények. Számos egyesület van; amely a jótékonyságot propagálja. És sokszor a legkülönfélébb módon igyekeznek, hogy az egyesület vagyona szaporodjon, hogy minél több emberrel tudják jótéteményüket éreztetni. És itt, amikor tulajdonképpen a jótékonyság népszerűsítéséről lenne szó, sokszor éppen az ellenkezőjét érik el a buzgolkodók, mert tevékenységük más irányba is elkalandozik s ilyenkor a jótékonykodóknak nem csak erkölcsi mérlege billen fel, hanem köny- nyen megtörténik, hogy az anyagiakban is változás áll be, pedig a magyar közönség az adakozás terén a legmesszebb határig is elmegy. Ezt bizonyítják a napilapok, amelyekben állandóan sorozatokat találunk befolyt összegekről s ráadásul még egy két felhívás is akad. Most már elképzelhetjük hogyan állhatna a jótékonyság ügye, ha a nagy adakozó tábor nem fedezné fel árnyoldalait. Egy sajátszerü esetet ^Utfl^rijhi^eg. Jótékony célra ünnepségét' reháeznek. Rettenetes harcok folynak a közönség és a jótékonyság bájos katonái között. Eredmény: minden jegy elkél. Az ünnepség nagyszerűen sikerül, mindenki megjelenik, hogy lássa és hallja a kitűnő művésznőt, aki párisi útjáról mondott le csakhogy itt szerepelhessen. Sohasem volt műsoros ünnepségnek ennyi közönsége s ilyen nagy sikere. A közönség boldogan távozik s otthon is csak a jó- lelkü művésznőről beszélnek. Aztán jön az elszámolás. S még jó szerencse, ha marad valami a jótékony kasszában. Mert a befolyt pénzt a teremért, azonkívül a szolgáknak, ruhatárosoknak és a művésznőnek kellett adni. Summa summarum : a művésznőt ruházták fel. A rongyos gunyáju gyermekeknek várni kell, mig megérkeznek a felülfizetések. Abból a pénzből aztán legfeljebb meguzsonáz- tatják őket, mert ruhára nem telnék. Nevetséges állapotok ezek. Ideje lenne, hogy aki tényleg jótékonyságot akar cselekedni, az ne utolsó divat szerint készült ruhájára forditsa a legtöbb gondot, mikor egy tömeglakás megszemlélésére indul. Reméljük azonban, hogy ez az áljótékonyság nemsokára csődöt jelent. Embertársaink szomorú helyzete egyébként sem arra való, hogy ezzel kapcsolatban valakik forgalomba hozzák nevüHázas ember levele. Irta és „Protestáns Társaskör“-ben felolvasta: Hanák József Bizony, barátom, jósolásod Beteljesült, hja! — rab tevék. Szilaj csikó a szeretem, hát Hiába! illik rá a fék. S ez jó is igy. Tudod, magasban Nem ugrándozik legalább, Szelidebb vágya kel — s a földön Találja meg az ideált. S én megtaláltam. Tudod, barátom, Hogy mi kötöz le engemet? Nem óhajtom a test varázsát, De létekét, a szellemet. Esprite a fő! S ebből kis nőmnél Ugyancsak kijut a juss: Estefelé úgy szikráz belőle Az esprite, . . . azaz spiritus! De ne gondold ám, hogy arca nem szép. Nincs toll leírni e csodát! Észak havának tüz-koránya Arca bájára mint csap át! Pir, hó, arcán csak úgy csatázik, Mint hajaan a Gibellin és a Welf . . . Hja! őrjítőn ! — És nem hiába Gyártja fent őket a — Lueff. Hát még a szive! Égi jóság! Csupa gyöngédség, figyelem. Minden fillért kivesz zsebemből, Majd ö hagyná elköltenem! Az élet drága, édes apjuk, A spórolás a talpköve . . . Hanem azért Nöegylétünknek Ó az örökös — elnöke. De ne gondold ám, hogy nyelve tán nagy, S mindig morcos, csipkedve szúr, Ah! másán is tud, halkan, lágyan, Édesden, mondhatatlanul. Halk suttogás, szellözugás a -, Mikép ha most is hallanám: — De ugy-e te, kicsi apuskám, Kifizeted az — uj ruhám ?! Nos, agy-e, hogy hát valóban, égi Árkádiái állapot. . . . Nincsenek most unalmas esték, Magányban eltöltött napok, Mert hogyha néha — egy-egy percre — Feleségem gyöngélkedik, Kórusban szól s gyöngyén mulattat A legkisebb, a .. . negyedik. S ha már talán fejedbe szállna E behízelgő szeráfi dal, Ne félj apus, — Ö körül maszatol Behízelgő kacsáival, Alig marad erőm kibökni Az édes csóktól valahogy: — Mennyországot akarsz a földön ? Édes barátom, házasodj! Szerették egymást . . . Egy kis vidéki városban lakott Molnár Pálné s egyetlen leánya Ilonka. Molnár Pálné már régóta özvegyen élt. Férje valamikor városi írnok volt, mint mondják nagyon részeges, s benne volt már a családi baj, — a tüdővész. Nagy szegénységben éltek. A kis ir- noki fizetésből alig tudták fedezni a doktor, patika költséget s bizony néha megtörtént, hogy elsején, mikor a fizetését kikapta, két napig se ment haza, s ilyenkor majdnem minden pénze elúszott. Molnár Pálba már csak hálni járt a lélek, s ha köhögött melléből felugatott a halál kutyája. Csontváz lett teljesen. Azok közé a szerencsétlen tüdővészesek közé tartozott, akik tudják, hogy mi bajuk. Napról-napra ingerültebb lett, az orvost kergette: „Minek nekem orvos,“ — szokta mondani, nem segít itt már
