Nagykároly és Érmellék, 1914 (5. évfolyam, 1-17. szám)
1914-02-28 / 9. szám
2-ik ©Ida!. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 9-ik szám. Anarchista magyar nincsen. Gyilkos akad, mint ahogy akad minden népből, aki akár felhevülésében, akár bűnös előkészüléssel megöli embertársát, de intelligens lélek, aki politikai, vagy faji vonatkozású kérdésekben odáig vetkőzzék emberségéből, hogy lelkére vegye ártatlanok vérének ontását is, olyan nem akad. Hogy szembe állítsuk a magyar és az oláh népleiket, képzeljük el, hogy hasonló eset adta volna magát elő Romániában. Képzeljük el, hogy Romániában robbantották volna fel magyarok valami olyan erkölcsi testület vezetőségét, melynek működése az ott élő magyarokra tényleg sérelmes lenne. (Mellesleg megjegyezve a románságra nézve a magyar püspökség felállítása nem sérelem!) Na hát abban az esetben, ha Romániában történik ilyesmi, másnapra az egész ország területén magyar üldözés ütne ki. Inzultálnának, sőt megölnének magyarokat. Szerencse lenne, ha általános vérengzés nem ütne ki. Mi történik minálunk? A püspökhelyettest parasztok lökdösték ki a templomból, s most bombával tépefték darabokra. Vele együtt még két szerencsétlen embert és megsebesítettek egy csomó embert, akik csak véletlenül tartózkodtak a közelükben, mint hivatalnokok, lakók, cselédek. Akik e tetteket elkövették, oláhok; amiéit elkövették, az a magyarság ellen meglévő gyűlöletük. S mégis, noha társadalmi körökben még olyan oláh vélemény is hallatszott, hogy ez az Isten büntetése volt (!?) nem hallunk semmit arról, hogy az országban bárhol, ur vagy paraszt, felgerjedésében inzultált volna egy oláhot csak azért, mert abból a fajból való, melynek fiai e rémséges gaztettet elkövették. Bizonyosan emlékezünk még azokra az inzultusokra, melyek a Romániában élő magyarokat érték a balkáni háború idején, mikor elkobozták lovaikat; bántalmazták, az életüket veszélyeztették csak azért, mert annak az országnak fiai voltak, mely előttük mindig ellenszenves volt. Elég ennyi is az összehasonlításból. Egy fővárosi lap a borzalmas bűntény hatása alatt a következőkben jelemezte a balkáni népek pszichéjét. Természetes dolog, hogy ide kell számítanunk az oláht is. E szerint az elvakult vallási alapon szított barbár népek gonoszságaiban három lépcsőfokot lehet megkülönböztetni. Az első szó megindul a szószékről, folytatódik a korcsma pálinka gőzében, befejeződik akkor, mikor előkerül a kés, a dorong, a bomba. — Abba kellene belefojtani az első szót, aki azt az Isten nevének felhasználásával sötét útjára elengedi. Városi képviselőtestületi közgyűlés. — Saját tudósításunk. — Nagykároly város képviselőtestülete f. hó 22-én d. e. 10 órakor rendkívüli közgyűlést tartott, melynek lefolyásáról az alábbiakban számolunk be: Bejelentetett a képviselőtestületnek, hogy a Nagykárolyi Takarékpénztár virilis jogát a képviselőtestületben Vetzák Sándor dr. által fogja gyakorolni. Polgármester bejelentette, hogy a város részére az 1914. évre az 1912. évi LVII1. t.- c alapján kiutalt 24,000 K államsegélyt a városi pénztár már megkapta. A rendőrség fejlesztése. Városunk rendőrségének fejlesztésére az állam 12,000 koronát utalt ki a folyó 1914. évre. A városi képviselőtestület ezen összegnek felhasználására nézve elfogadta a tanács javaslatát, mely szerint az eddigi teljesítmények mellett az összeg bizonyos részét uj intézkedések finánszirozására fordítja. Ez évre ugyanis éjjeli inspekciót rendez, melynek teljesítésére a kapitány fogja az alkapitányokat és a fogtlmaFajok karca. A debreczeni rémes merényletnek borzalmai mindnyájunkat felráztak abból a nyugalmunkból, mellyel eddig az oláhságnak izgatásait néztük az uj g. kath. egyházmegye ellen, melynek első, utolsó és legnagyobb bűne az, hogy magyar. Ezért van a „testvér“ egyháznak minden gyülölsége, átka, bombája. Az események közvetlen közelében mindenkit annak részletei érdekelnek. Mi mégis, ezt az utat mellőzve, nem a részletekben, hanem nagy általánosságban próbálunk foglalkozni azzal a valóságos faji harccal, amit eddig a hazai oláhság a magyarsággal szemben megharcolt. Hiszen a részletekkel minden olvasónk naponkint ismerős lesz a napi lapok utján, melyek minden erejükkel annak minél hűbb feltárására törekednek. Annak a szívós, kegyetlen és végcéljában a legveszedelmesebb harcnak, melyet a hazai oláhság velünk, magyarokkal szemben minden eszközzel harcolni akar, a deareczeni katasztrofális robbanás földinditó robaja csak egy bántó és kegyetlenül kihangzó részlete volt. A harc többi része csöndes, de annál alattomosabb. Ez a részlet azonban egy csak olyan allattomosan, vallási kegyelet leple alatt becsempészett bomba felrobbanásában mintha maga — példázóan, durva erőszakkal tépte volna le a takarót arról az egész alattomos harcról, amit itt az oláhság folytat. Itt valóságos faji harcról van szó. Tanulságos lenne az ebben a harcban résztvevő feleknek felkészültségét tanulmányozás tárgyává tenni. Az alapja mindennek, ami ebben az elhatározó jelleget megadja, lelki természetű. Elvitázhatatlan tény, hogy maga a népiélek más-más fajú népeknél más és más. Mint ahogy a legtöbb anarchista olasz, úgy az eddigi tanulságok szerint megállapítható annyi, hogy faji elvakulásában mindenféle eszközzel, a legkegyetlenebb módon is bosszúálló faj az oláh. — Bocsánat, — hebegte — egy árva szót sem szóltam. A szolgabiró helyeslőén bólintott, nemcsak azért, mert Böskénél nem veit kedvesebb lányka annak idején a városban, hanem mert az apja mindennapos kártyapartnere is volt a kaszinóban. Nagyon restelte volna, ha az öreg Kállay bármi okból haragra gerjedt volna éppen ő ellene. Fürtössy kiolvasta Merényi szeméből a gondolatait. — Hát akkor csönd legyen — mondta halkan és a hangja remegett kissé és még mindig fátyolosán szállt ki a torkából, amint Kállay Böskére gondolt. Köszönt és lassú léptekkel indult el a kasznár háza felé. De útközben megállt a Manci ablaka alatt. A lány kihajolt virágai közül, sötét haja kékesen ragyogott a nap világában. Fürtössy a fehérre meszelt falnak támasztotta a vállát, úgy nézett a leány ra- vaszkodó szemébe. Kicsit évődött vele, aztán elindutt. De két lépést sem tett, máris megfordult. — Mikor lesz az esküvője ? — kérdezte. — Majd a tavaszszal — mondta Manci és kissé meglepetten bámult a bíróra. — Ejnye, — sokalta Fürtössy — addig sok viz folyik le a Murán, s maga még sokszor megfürdik benne. — Meg én — bólintott a lány s a szeme fehére tisztán ragyogott, amint a házak fölött eltekintett, hogy meglátná-e a rétek ölén himbálózó folyót. Fürtössy most egészen odalépett az ablakhoz. — Láttam magát — suttogta és olyan intim bizalmaskodással nézett rá, hogy Manci závartan sütötte le a szemét. — Engem? — hebegte, s hirtelen nem tudta, hogy mire gondoljon. — Na igen, — folytatta a biró — mert én minden este a Mura cserjéi között szoktam botorkálni. Manci olyan piros lett, mintha napsugárral öntötték volna végig az arcát. A fejét haragosan hátrakapta, még egy pillanatig ijedten bámult kifelé, aztán megfordult. Fürtössy nem mozdult, a lány érezte, hogy a férfi ott áll a háta mögött. . . Mind a ketten egy forró, nyári estre gondoltak. Manci vőlegénye a törpe bokrok alján ült, s ő maga a vízben úszkált, rózsaszinü sarka, amelyről apró gyöngyök peregtek le, mint vizbehullt csillag úszott utána, fehér nyaka vakitóan villogott, s amikor lassan kiemelkedett a sebes iramú folyóból, a halkan reszkető vizcsöppeken kívül csak a lassan leboruló est vékony selyemfátylai simultak lágyan hajló derekához. — Megmondhatja az őrnagy-kisasszonynak, meg a többi barátnőinek is, hogy ezt Kállay Böske meg nem tenné soha . . . Fürtössy elnevette magát, de Manci már nem hallott semmit sem a szavaiból, sem a kacagásából. Délután Merényiéknél vizitelt. A szolgabiró ilyenkor a kaszinóban üldögélt és a friss pesti lapokat olvasgatta. Az asszony már kissé elvirágzott, de a szemében még mindig több tűz volt, mint a szőke, vizszemü hajadonok egész lényében. — Mondja, Olga, — kérdezte a biró, a mikor fanyar izü bókjaival, amelyeken ő maga mulatott a legjobban, kissé fölvillanyozta az asszonyt — miért gyűlöli maga a Böskét? — Gyűlölöm — mondta határozottan. — Elrontja a várost. A ruháival, a kacér mosolyával és a mosdatlan fecsegéseivel. Nem hallotta, azt monndják, hogy az anyja . . . Fürtössy közbevágott: — Ne, ne, a halottakat ne bántsuk, Olga... Különben én is ismerem Sugatagit. Az az ember nem tréfált még soha életében senkivel. Az nyomban megkorbácsolná Böskét, ha egy szemhunyoritással is okot adna . . . — Azért színésznő, hogy értse a dolgát — vélte Olga és gyűlölködve nézett a biró arcába. Fürtössy lehorgasztotta a fejét. Nagyon halkan mondta: — Színésznő? Eh, erről ne beszéljünk! Láttam én olyan asszonyt is, aki még sohasem festette ki a képét, de színházba is talán ha egyszer megy egy év alatt, mégis megcsalja az urát. Olga szikrázó haraggal ugrott föl. — Fürtössy . . . — Ne értsen félre Olga, de az az asz- szony, akiről beszéltem . . . A szolgabiróné arca ellágyult, a szemében remény gyűlt ki, kerek nyakát kissé előre- nyujtva, kapkodta el a biró szavait. — Igen, az az asszony nem Sugataginé volt . . . Vette a kalapját és magára hagyta az elképedt Merényinét. Amikor Sugatagi elutazott, Böske minden nap kora reggel a folyó partján sétált, a füzesek és cserjék között, amelyeket alul a Mura habja fürdetett, felül a napsugár csókolt. Egyedül járt, pihent, nem törődött a kisvárosi hölgyek grimászaival, de azért észrevette, hogy az utóbbi napokban megváltoztak. Nem tudta, hogy Merényiné miért invitálgatja olyan hevesen és Huszár Tera miért szalutál néki úgy, mintha az atyja ezredesének a felesége előtt állana. De nem is törődött velük. A milánói vendégszereplésre gondolt és a torkára úgy vigyázott, mintha apró, finom gyémántokat rejtegetett volna benne. — Valaki leselkedik utánam — gondolta egy reggelen. — Itt bujkál, siklik a bokrok között. Ha nem kutya, akkor ember. Vájjon ki lehet?
