Nagykároly és Érmellék, 1914 (5. évfolyam, 1-17. szám)
1914-02-28 / 9. szám
V. évfolyam. Nagykároly, 1914. február 28. 9. szám. ¥ Nagykároly és Ermellék Á Nagykárolyi Kereskedő társulat hivatalos közlönye. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Nagykároly, Széchenyi-utcza 20. szám. („Kölcsey-nyomda r.-t.“) Hirdetések szintén ott vétetnek fel. |#=- Nyilttér sora 50 fillér. Főszerkesztő: DR. VETZÁK EDE. Felelős szerkesztő: Főinunkatárs : DR. BORODY DEZSŐ. DR. HEGEDŰS ISTVÁN. Laptulajdonos : KÖLCSEY-NYOMDA R.-T. MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. -Jp® A LAP ELŐFIZETÉS! ARA: Egész évre........................................8 korona. Fél évre .......... 4 korona. Negyed évre ...................................2 korona. Eg y szám ára..............................20 fillér. Ál dozzunk az uj magyar vértanuk emlékének ezzel a pár sorral, melynek szavait úgy Íratja velünk az elfojtott keserűség, mintha könnyeket simánk bennük s úgy tesszük kegyeletes helyére, mintha koszorút helyeznénk szép, nagy, szomorú ravatalra. A sötét gaztett borzalmas eredményei előtt megállva a bosszútól ökölbe szorult kezünk önkéntelenül imára kacsolódik az óriási szerencsétlenségek látásának döbbenetétől. Darabokra tépett testű halottak lelki üdvéért, fájdalmas sebekben nyöszörgő sebesültek kínjának enyhüléséért folyamodunk e percben az Egek Urához. Emberi érzéseink hátteréből azonban egy sötétarcu indulat lép erőszakosan az előtérbe s mind inkább vezető szerepet nyer lelki világunk alakításában. Ez a bosszú gondolata. A bosszú, mely a megtorló igazság vértjeit öltötte most magára, melyet most nem szabad korlátolnunk, mig a bűnösök el nem nyerték a Földön megvalósítható legteljesebb büntetésüket. Valóságos ember-vadakat üldöz a bosszúnk a törvény hatalmával, kik vad gyűlöletükben, elvetemült, gonosz lelkűknek legcsekélyebb sajnálatával sem gondoltak azok sorsára, kiknek élete ellen ismeretlenül a legaljasabb merényletet követték el. Vallási kegyszerek ajándékozásának az örve alatt közelébe férkőztek a görök kath. magyar püspöknek, kinek a címére az Ígért templomi eszközök helyett bombát juttattak. Hogy emberélet hány fog áldozatul esni ennél az aljas gyilkosságnál, arra nem gondoltak. Vagy ha igen, akkor csak a legaljasabb rosszakarattal. Hiszen az a bomba, melyben 18 kg. ekrazit volt, nem egy ember életének kioltására, hanem egy egész városrész rombadöntésére volt szánva. A végzet hozta úgy, hogy a robbanás útja felfele irányult és a csomagot nem pince helyiségben bontották fel; igy egész házsorok pusztultak volna el. Valósággal meg áll az emberi ész ekkora elvetemültség láttára. Önkéntelenül vetődnek fel lelkűnkben a kérdések, melyek e szörnyűségre vetemedésnek okát keresik. A bomba-robbanás világolásánál meg szoktuk már a menekülő anachistát tátni. De ez nem anarchizmus. Hiszen az anarchia a földi hatalmasságok ellen törő brutális bosszúja az elnyomottaknak. A politikai eszmekörökkel foglalkozó koldusság tehetetlen dühe a bíboros uralkodók ellen. De ez? Mi lehetett itt a cél? Miért kellett megölni embereket, kik hivatalukat viselték? így meg lehet ölni mindenkit, akinek hivatala van. Személyes bosszú ebben a végtelenül gonosz merényletben nem ■ vezethetett senkit. A bosszú, mely egy ember életét kívánja, mégis elég emberséges szokott lenni annyira, hogy tekintettel van az árlatlanokra is, kiket sulytani nem akar. Ilyen vak dühvei támadó, tömeges halált okozó bűnös cselekedetre csak annyi gyűlölet képesít, mellyel egy egész nemzetet gyűlölnek. A magyar nemzetnek mártírjai lettek azok, kik ennek az aljas, vad gyűlöletnek útjába kerültek. A martiromság ez utolsó stációjánál borzasztó képet tár elénk képzeletünk. Bedőlt falak tömkelegéből halva hozzák ki Jaczkovics Mihály vikáriust, Slep- kovszky János titkárt és dr. Csatth Sándor ügyészt, jaczkovics Mihály sorsa, mely e martiromságig vezetett, már megindult a testi bántalmazásoknak azon az utján, mely a mártírokat a szent ügyért testileg is szenvedőkké teszi, mikor a kismajtényi felbujtogatott oláhok kilök- dösték a templomból. És most testét, melyet akkor — még most is bosszu- latlanul — egy oláh paraszt megüthetett, másik két oláh ember bombája darabokra tépett. A debreczeni felrobbantott palota füstölgő, sötét romjaiból a megnyíló Egek földöntúli pirosságában száll fel a mártírok megdicsőülő lelke s azóta a mar- tiromságot szenvedett Jaczkovics megvert és darabokba tépetett teste már megállt az örök bíró előtt, ki mindnyájunknak, minden görög katolikusnak is, édes Atyja s aki előtt mindnyájan meg fogunk egyszer állni . . . Aut mondják, hogy . . . Azt mondják, hogy ne gondoljak soha többé rája, Azt mondják, hogy örül, vigad, rózsás az orcája... Azt mondják, hogy ne hullassak soha könnyet érte Azt mondják, hogy egyetlenegy sóhajomat meg [nem érdemelte. Azt mondják, hogy más legénynek játszik a [szivével, Azt mondják, hogy épp úgy játszik, mint az én [szivemmel Azt mondják, hogy ezt is csak úgy, csalogatja, [neveti, Azt mondják, hogy ez is szegény, igaz szívből [szereti. Hallgatgatom jön az egyik: Ugye elfeledte ? Jön a másik biztatgat, hogy: könnyeimet meg [nem érdemelte. Azt is mondják: milliót is kapnék szebbet nála, Azt mondják, hogy felejtsem el, fütyöljek már [rája. Bárcsak tudnám megfogaani mindegyik tanácsát Bárcsak tudnám a szivemből kitépni az arcát Avagy tudnám tisztább szívből, még jobban [szeretni Bárcsak soha-soha többé, ne tudnám feledni. Fehér Ákos. (Megzenésítés joga fenntartva.) Rokokó. Irta: Berkes Imre. Amikor Böske a poros utón, amelynek a szélein a kutyatej és a papsajt virított, végigsietett, az egész kisváros el nem titkolt kíváncsisággal bámult utána. Lakkcipője fénylett a nyári melegben, kipirult, kövér arcán mintha némi gőg ült volna, amikor egy-egy megjegyzés a füléig jutott ... Jaj de megszépült — mondták — de gyönyörű sudárrá serdült, ki hitte volna, hogy ez válik a mi kicsiny őzikénkből — hangzott a kinyitott ablakok mélyén, vagy a kocsiút közepén, ahol Merényi szolgabiró körűi ácsorgóit az ifjúság, hogy a szobai munka után élvezze a nap lehelletét és a Pestről hazasiető színésznő drága szépségét. A kalapok egyszerre lendültek a levegőbe, a mikor Böske komoly és szótalan férje oldalán elsurrant a társaság mellett. Böske azt látta hirtelenében, hogy a szolgabiró egészen megkopaszodott, Fürtössy járásbiró most is sebesen harapdálja sárgás bajusza szélét, Vucskics dijnoknak pedig még fényesebb és kopottabb a könyöke, mint amilyen tavaly volt. Azok meg azt állapították meg egymás között, hogy aligha van a vármegyében szerelmesebb férj, mint Sugatagi, a Böske komor képű ura. — Félti a gyöngyömet — vélte Merényi és a sok éjszakázásban kivörösödött szemét tágra meresztette. Úgy bámult az asszony után, akinek a feje fölött aranyport szitáit a napsugár. — Félti ? — legyintett Fürtössy és acélkék, hideg szeme élesen lövelt a távolba. A vállát is megrázta, de aztán csak úgy magának dörmögte elrekedt hangján : — Színésznő ... Kis Böske. A dijnok volt a legbeszédesebb. — A Huszár Tora, elhigyjék az urak, nem áll vele szóba. Büszke lány, az apja nyugalmazott csendőrőrnagy, más az ő moráljuk, már ahogy ők mondják. De ' mit beszélek. Leveles Manci hangosan mondta tegnap, hogy Böske meghalt az ő számára. Na, mit szólnak hozzá? Még a kéményseprő lánya is. Annak sem kell a színésznő. Az asszonyokról nem is szólok. A járásbiró még legényember volt, őt szinleg nem izgatta, mi bajuk lehet a hölgyeknek Kállay Böskével. Aki-nek az apja itt rokkant meg becsületben és szegénységben, holott ha betyár lett volna, ezreket lophatott volna a gróftól, akinek kasznári minőségben ette a kenyerét. Pestre mehetett volna a gyönyörű lányával; aztán most legalább nem kellene végighallgatnia a különböző pletykákat. De Merényit kínosan érintette a dijnok fecsegése, mert az ő felesége volt a hangadó a társadalomban. Nagy fejét a két válla közé húzta, úgy hunyorgatott rosszaióan Vucskicsra. A dijnok egy elszánt kézmozdulattal visszavonta mindazt, amit az imént mondott: Av*.
