Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-08-16 / 33. szám
33. szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik oldal senék a dedó áldásaiban. A dedó mostani állapotában már szűk gyerekeink befogadására. „Szótan vadunt!“ Bizony sokan, hál’ Istennek. A kolera sötét réme fenyeget dél felől. A hadakozó felek istentelen munkájához társul szegődött a gyilkos kór s miután kivette részét a munkából, mi felénk tart, hogy ezernyi bajunk, nyomorúságunk halálos rettegéssel tetézze. A veszély még nem olyan nagy, hogy halálra kelljen rémülnünk, a kolerás esetek száma még teljességgel jelentéktelen, de azért nem szabad elbizakodnunk. Nem szabad bevárnunk azt a percet, amikor már közvetlen közelről csak végső erőfeszítéssel lehet ellene védekezni. Annál kevésbbé, mert hisz a védekezés a lehető legegyszerűbb. Tulajdonképen nem is kell külön védekezni ellene, csak be kell tartani azokat a szabályokat, amelyeket az egészséges életmód már különben is előír. A legeslegelső volna természetesen a tisztaság. Úgy az u. n. köztisztaság, mint az egyes polgároknak a tisztasággal való törődése. Városunk bizony nem nagyon vezet tisztaság dolgában. Szemét, hulladék bőven van mindenfelé, nem ártana egy kis tisztogatás. A sok eső egy kicsit leplezi a „tisztaságot“, tisztára mosván az utca ábrázatját, csakhogy evvel nem szabad megelégedni. Mindenki tartsa kötelességének, hogy háza tájéka a legnagyobb rendben legyen. A pöce- gödrök tisztántartására különösen nagy gond fordítandó. A gyümölcsevéstől bár nem föltétlenül kell egészen tartózkodni, a szükséges óvatosság azonban sohasem árt. Jó lesz a piacról vásárolt gyümölcsöt megmosni, esetleg meghámozni, mert bizony a gyümölcs külső, rendszerint kissé nedves héja a piszkot, szennyet könnyen magára veszi. A dinnye, szilva mértéktelen élvezete különösen könnyen megboszulja magát. Ha figyelemmel vagyunk a szükséges óvatossági rendszabályokra, nincs szükség azokra a lehetetlen fogásokra, amelyeket a kolera ellen a nép alkalmazni szokott. Ezek közt első helyen említendő a pálinka. Abban a téves hitben leledzik a nép, hogy a pálinka megöli a kolerát. Úgy áll azonban a dolog, hogy a pálinka élvezete még jobban elgyengítvén a testet, a kolera is könnyebben bir meg vele. Rendes, gondos életmód mellett, ha csak jár- ványszerüleg nem lép fel valahol a fekete rém, meglehetős biztonságban érezhetjük magunkat tőle pálinka nélkül is, helyesebben nélküle még nagyobb biztonságban. Ha aztán valaki akár önmagán, akár másokon a kolera kisérő tüneteit veszi észre, természetesen első kötelességének kell, hogy tartsa, hogy erről a hatóságot értesítse. Az elkülönítéssel még elejét lehet venni a veszélynek, ha egy-egy eset elő is fordul valamely vidéken. HÍREK. TÁJÉKOZTATÓ. A Régi Kaszinó könyvtára nyitva van a délelőtt folyamán. A Polgári Kaszinó könyvtára nyitva van mindennap d. e. 12 órától 2-ig. Deniko-szivar meg cigaretta indult el nemrégiben Budapestről hóditó kőrútjára. Mikor a jeles gyártmányok városunk kapui előtt megjelentek, illő fogadásukra úgy is mint szócső, úgyis mint dohányos teljes díszben vonultam ki. Merthogy az ilyesmi szenzációról tájékoztatni dukál az olvasókat. Én tehát tájékoztatni fogom. Uj szivar! Uj cigaretta! Ki ne kapná föl fejét ezekre a gyönyörű szavakra?! Uj örömök, uj gyönyörök uj forrása támadt, uj reménység kél lemondással teli tüdőnkben, hogy gosan földobogott és szinte megittasodtam a gyönyörűségtől, ami hangos kiáltásokban tört ki belőlem, Két igazán boldog ember ült a kocsin: én és Illés bácsi, aki meg azért örült olyan nagyon, hogy nekem ilyen nagy örömet szerzett. Az alsó tanyavidék akkori képe nagyjában hasonlított ugyan a maihoz, de mégis más volt. Más volt akkor a föld, más a népe is. A föld hullámosabb volt a szélhordta homokdomboktól, mert kevesebb volt a homokfogó: a fástanya, az erdő, a szőlőültetvény és a veteményes föld. Szabadabb járása volt tehát a szélnek, amely máról-holnapra völgyet vájt ott, ahol még aznap domb meredezett és viszont. A gazdátlan futóhomok néhol mértföldnyi területet foglalt el, amelyen nem termett más, mint királydinnye, kutyatej és szerbtövis, meg egyéb gizgaz. Aztán más volt a népe is annak a földnek. A népesség ritkább és ebben is kevesebb a birtokos gazdálkodó több a pusztalakó, a pásztornép, a czikós, gulyás, juhász es egyébb cserénylakó, más kezelába, akik azonban szabadabbak voltak a mai tanyavilág embereinél. Az ősi uomád élet még javában virágzott. Egyik tanyai iskolától a másikig egy-egy kis utazás volt. Csinált utn k se hire, se hamva az egész óriás területen. A manapság annyit emlegetett (de még máig is csak mérsékelt adagban bevett) nyugati kultúrának a fáklyafényéből alig hatolt ki oda csak egy sugárka is. A futóbetyár volt a délibábos puszták igazi ura és a birtokos lakosságnak a vagyonbiztonsága csak odáig terjedt, ameddig azt erővel vagy jó szóval és furfanggal meg tudta védelmezni. Hál’ Istennek, ma már mégis csak másképp vagyunk. (Az elbeszélő arcán itt gúnyos mosolyt lebbent el.) A műveltségben nagyot haladtunk és a civilizáció, ez a minden régit felforgató hatalom, megtette velünk ázt a tréfát, hogy ma már jobban kell vigyáznunk magunkra meg a vagyonúnkra bent a városban, mint künn a tanyákon. Három óra hosszáig nyöszörgött már a szekerünk a puha homokban, amikor egy nagy csordakuthoz értünk, A messzejáró tanyaiak itt rendszerint ki szoktak ereszteni; a lóitatás meg éppen elmaradhatatlan volt, mivelhogy hires jó vize volt ennek a kútnak. Az Illés bácsi fáradt, tajtékos lovaira is nagyon ráfért itt már, hogy futóabrakolás mellett egy kicsit kifújják magukat. Kieresztettünk hát mi is az ut baloldalán, szemközt a kuttal, egy kis akácerdőcske árnyékában. A nap még jó melegen tűzött alá s embernek, lónak jól esett az árnyék, de tán’ még jobban az a szellő, amely észak-keleti irányból fujdogált. Amig a lovak a hátsó saroglya illatos szénáját ropogtatták, a leteritett lópokrócokon mi is hozzáláttunk az ozsonnázáshoz. A minden emésztő-pornál hatásosabb külső levegő akkorra már belőlünk is jócskán kihúzta a délebédet s jóízűen falatoztuk az anyámsütötte mégis csak sikerülni fog neki hamarább bemondani a mestert, mint ahogy reméltük volna. És méltán! Ami az uj szivarok, cigaretták külső formáját illeti, teljességgel olyanok, mint a régiek: a pompás britannika, a könnyű média, a graciózus trabukkó, a formás prin- cesszász stb. De az iz, az isteni iz ! Ha még nem szívott szivaros olvasóm de- niko-szivart, a hajdan gyermekkor örömei közé fogom visszavezetni, hogy fogalmat alkothasson magának arról az isteni gyönyörről, amely szivünket, tüdőnket, szóval egész keblünket betöltötte, mikor az első denikót szívtuk. D. u. 6 óra az iskolában. Kedves olvasóm meg én be vagyunk csukva, merthogy nem tudtuk, mennyi hét meg kettő (hej, most hogy kivágjuk a slágert!). De hát akkor még csak első elemisták voltunk és, mondom, be voltunk csukva. Mikor már meguntuk a pityergést, elkezdtünk gombozni. Mikor ezt is meguntuk, akkor, azt hiszem, kedves olvasóm volt az, aki vizsla szemekkel kezdett széttekintgetni a teremben, keresett válamit. Meg is találta. A nád- pálcát._ Én egy kicsit nehezebb felfogású voltam ugyan, de azonnal megértettem, miről van szó. Szivarozni fogunk! Kedves olvasómnak is volt peneciiiusa, nekem is, csakhogy az enyémnek hátrabícsaklott a nyaka, ha vágni akart vele az ember, azért hát a kedves olvasóm bicskájával vágtunk le a nádpálcából két egyforma, |ujjnyi hosszú darabot. A gombok, morzsa, meg miegymás közt egy szál kénes gyufa is akadt a zsebemben. Csakhogy a végén nem volt „méreg“. Kénes végét hiába húzogattam a gyufatartó (ez én voltam) fenekén, a falon, a kályhán, a padlón, a táblán, a térképen, csak nem akart lángra buzdulni. Kétségbeesve állapítottuk meg, hogy a gyufaszálnak már mind a két vége egészen egyforma, egyik végén sincs se méreg, se sárgája. Égy darabig tanácstalanul néztünk egymásra. Ekkor én merész mozdulattal kiforditotduggatott pecsenyét, amelynek az a tulajdonsága, hogy nagyon kívánja az italt, leginkább persze a boritalt. Ennek a kívánságnak igyekeztünk is aztán becsületesen megfelelni. Hál’ Istennek módunk is volt benne. Adta a termetes kulacs, amely szintén hazulról jött velünk a többi utravalóval. Sűrűn kotyogtattuk őkéimét. Illés bácsi minden húzás után nagyot csettintett a nyelvével s a teljes elismerésének szóval sem késett kifejezést adni, mondván: — Emmán töszi! — Hát ’íszen ami azt illeti, töhesse is, mert Magyarádon ültették a tőkéjét. (— Nehogy nagyzásra gondolj, öregem. Abban az időben a szegedi kabátos társadalom még nem igen pártolta a helyben szűrt homokit, mert azt tartotta felőle hogy az csak „fürészölő embör“-nek való.) A fejünkbe is szállt hamarosan a tüzes ital gőze. Amit onnan vettem észre, hogy az Illés bácsi borostás arcát erősen kiverte a Szent Antal tüze és a szokottnál is hangosabb lett. Én meg rossz néven vettem a túlsó oldalró! felénk hajló kutágastól, hogy olyan bután bámul felénk, mintha sohase látott volna karón varjut, értvén: borivó embert. — Gyújtsunk rá, Illés bácsi! — rikkantottam az öreg felé. — Úgyis mind egy lábig elveszünk. — Hát el, el a’! — hagyta helyben Illés bácsi jókedvűen. — De ezt mán csak hagyjuk utójára, ifjurkám. : Gallérok gözmosása: ||á jtáÍAi* Vá 1 Kézimunkák, glassé keztyiik, tükörfénnyel hófehérre «USJ I4»| vl * Bútorok, szőnyegek tisztítása. Nagykároly, Széchenyi-utca 34. sz., a róm. kath. elemi fiúiskola mellett.
