Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-01-25 / 4. szám
4. szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik oldal. rónára tehető az az összeg minden nagyítás nélkül, melyet egy cukorgyár munkásainak évenként kifizet. Ez az összeg nagyjában tájékoztat bennünket arról, hogy mekkora összegekről, mekkora pénzforgalomról van szó egy cukorgyár kapcsán. Hogy a tőke szempontjából is jövedelmező foglalkozási ág a cukorgyártás, erre nézve csak azt gondoljuk meg, hogy 20%-os tiszta bevétel szinte minimális ennél az iparágnál. A cukorgyárak mérlegei természetesen nem igen szoktak ilyesmivel eldicsekedni, már csak azért sem, hogy adóban spóroljanak, de meg, hogy ne maguk csőditsék a maguk nyakára a konkurrenciát. A cukorgyár alapításban való részvétel a tőke-elhelyezés legbiztosabb és legjövedelmezőbb módjai között is első helyen áll. A mezőgazdák oly örömmel fogadják mindenfelé a cukorgyárak alapítását, hogy szinte felesleges is a cukorgyártásnak a mezőgazdaságra való roppant nagy hatását nagyon részletezni. A föld tiszta hozadéka cukorrépatermelésnél a legnagyobbak közé tartozik. Nem csak azért, mert tisztán a föld is többet jövedelmez, ha cukorrépát termelünk rajta, mint bármi mást, hanem azért is, hogy állatállományunkat tetemesen emelhetjük. A cukorrépatermelésnél és a cukorgyártásnál oly sok felhásználható mellékterméket kapunk, amennyit egy más iparágnál sem. Ha répát termelünk, takarmányhiányról sohasem panaszkodhatunk. Kétszer annyi marhát tenyészthetünk, mint a répát nem termelő gazdaságok s ezt a mnrhaállományt a legalkalmasabb, a legolcsóbb módon felhizlalhatjuk a cukorgyári melléktermékek felhasználásával. A marhaállomány földjeink jó trágyázását teszi lehetővé. De ugyancsak a cukorgyártól jó műtrágyát is kapunk, t. i. a mésziszapot. Földjeink cukorrépa után szép kalászos termést hoznak, ami szintén fontos momentum. Vegyük még ehhez azt a hasznot, amelyet a czukorgyár annak a községnek hoz, emelynek területén felállítják. A hivatalnoki kar, a munkások jövedelmet jelentenek az illető község számára. A gyár pótadója nagy terhet vesz le az adófizető polgárok vállairól. Vérmegyénk mindenképen hasznát látná egy cukorgyár felállításának. Ez volna legalkalmasabb módja annak, hogy mezőgazdaságunkat is fejlesszük s iparunk, kereskedelmünk javán is munkálkodjunk. Voltak már és vannak is ennek a tervnek pártolói. Sorainknak az volt a céljuk, hogy úgy városunk, mint a vidék szélesebb rétegeiben keltsük föl a nagyfontosságu ügy iránt az érdeklődést s szerezzünk híveket a megvalósításra mindenképen érdemes eszSZÍNHÁZ. „Hát ez se könnyen keresi a kenyerét. Jól kibosszankodja magát, mérgelődik, elájul, kétségbeesik egy este legalább ötször. Nincs egy nyugodt pillanata. No ebből már nem kérnék.“ Ilyesformán morfondérozott magában egy drámai előadás alatt egy néni a hátam mögött. Bizony igaza van, nem könnyű kenyér. De hát igazán átérzi, átéli-e a színész azokat a lelkiállapotokat, melyeket mi külső jelekből róla leolvasunk? „Bizony átérzi, átéli. Enélkül nincs alakítás, nincs hatás, nincs semmi. Csak szavak vannak, szavak, szavak. A színész a maga szivének vérében mártja meg őket, ettől kelnek életre. Igaza volt Horatiusnak: „Ha meg akarsz rikatni, magadnak kell előbb érezned a fájdalmat.“ Ez a színészre nézve is igaz.“ így beszél a „drámai hős.“ — „Á, dehogy; csak teszi magát.“ Ez, meg egy elutasító gusztus a jól bevacsorázott bugris válasza. Fejcsóválva venné tudomásul, hogy Diderot óta, aki ezt a kérdést „a színészi paradoxon“ czimén fölvetette, könyveket írtak és imák róla össze, hogy egész komoly emberek nem átallották evvel a problémával folalkozni. Legautentikusabbak volnának természetesen maguk a színészek, a nagy színészek, ennek a [kérdésnek a megoldására. Hát bizony az egyik ezt mondja, a másik azt. Az egyik úgy beszél, mint a mi drámai hősünk, a másik, mint a mi bugrisunk. Annyi a külünbség, hogy a színész azt mondja, hogy „á, fenét . . .“ Az alkotó művészek nyilatkozatain nem igen lehet elindulni. Poe Edgár azt állította, hogy A holló c. költeménye puszta számítás, józan megfontolás eredménye; le is irta, hogy „számította ki“ ezt a gyönyörűséges bánatos költeményt. (Aki kiváncsi rá, megolvashatja a Ferenczi-féle magyar fordítás jegyzeteiben). S nincs, aki el- higygye neki. Művészi alkotásról nem tudjuk elhinni, hogy nem az „ihlet“ hozta létre. — Diderot azt állította, hogy csak az lehet nagy színész, aki hideg megfontolással alakit. Itt van a paradoxon. Hogy ehhez a kérdéshez, kicsit fifikus paraszti módon ugyan, közelebb férkőzhessünk, nézzük csak meg, mit iszik a színész a színpadon, mikor azt mondja, hogy ő bort iszik. Okos rendező tudja, hogy ha semmit sem, vagy pláne vizet önttet pl. a betyárt alakitó színész poharába, az nem fog olyan akkurátusán „duhajkodni“, mint ha igazi bor volna előtte. Nem csak gondolnia kell a színésznek, hogy ő most bort iszik, hanem éreznie is kell a bor izét. A bor izének eleven képzete inten— No, ez szép dolog ! . . . Aztán kissé erőltetett kedélyességgel tette hozzá: — Kedves öregem, én nem tehetek egyebet mint a mit te tettél énvelem. Ha te szereted és ha, amint látom, ő is szeret . . . IV. Ebben a pillanatban feltárult az ajtó és Lujza rohant be rajta nagy drámai hévvel: — Igen, igen, szeretem, csakis őt szeretem. Bocsásson meg, Kálmán, bocsásson meg, Iván, oh, milyen őrült voltam. És sírni kezdett hangos zokogással. Terey odalépett hozzá: — Ne izgassa fel magát, asszonyom. Egy percig sem akarom útját állani a boldogságának és ha azt hiszi ... — Oh, most már tudom, hogy csakis őt szeretem. Szenvedélylyel ragadta meg László Iván karját. — Hát akkor rendben van minden. De milyen különös asszony maga, Lujza, milyen kölönös. Távozni akart. De aztán visszafordult. És mosolyogva mondá: — Én is úgy akarok magától, mint annak idején Iván. Én is egy gyűrűt adok magának. Nem varázsgyürüt. Nem olyan gyűrűt, melylyel majd engem visszahívhat. Mert hiszem, hogy erre most már többé nem lesz szükség, Most már tudja, hogy ki a szivének igaz választottja. Csak úgy, emlékül adom magának ezt a gyűrűt. Ez is topáz, csak másfajta, a neve goutte d’eau, egy vízcsepp, egy könny. Tartsa meg tőlem emlékül. És gondoljon néha rám. Átadta a gyűrűt és eltávozott. Ez nagyokat nézett, mikor László Iván nagy feszengve belépett. — Hát téged mi lelt? Az ünnepélyes arcon szelíd mosoly jelentkezett. — Visszaadom neked a két év előti látogatásodat. — De hiszen már többször visszaadtad. László Iván elmosolyodott. — Csak emlékezzél vissza a te látogatásodra, ezelőtt két esztendővel, a korai regeli órákban. Terey összeráncolta a homlokát. — Nos? László Iván kihúzta magát egyenesre és olyan merev lett, mint egy czövek. — Szeretem a feleségedet 1 Terey tréfára vette a dolgot. — Tessék ? — Eljöttem, kedves barátom, hogy a gavallériát gavallériával viszonozzam. Vallomást kell neked tennem, éppen olyan őszintét épen olyan nyíltat, mint annak idején te tettél énnekem. — Hallgatlak. — Hát bizony, barátom, az asszonyok kiszámíthatatlanok, szeszélyesek, érthetetlen talányok. A pillanat hatása alatt állanak. Egy ilyen szeszélyes pillanatt hatása alatt adta nekem a kezét Lujza leánykorában. Egy ilyen hatás alatt foadta el asszonykorában a te szerelmedet. És ... és most épp ilyen szeszélyes pillanatában elküldte nekem azt a topáz- gyürüt, melyet bucsuzáskor neki adtam. — Nem értelek. — Hallgass meg, Kálmán. Most már megvallhatom neked, hogy milyen nagy fájdalmat éreztem akkor, mikor meg tudtam tőled, hogy Lujza nem engem szeret és hogy megbánta, amiért engem választott. Sértett hiúságomban azt a meggondolatlanságot követtem el hogy rögtön visszaadtam neki a szabadságát, ahelyett, hogy a leikéhez iperkodtam volna férkőzni és felvilágosítani arról, hogy akkor este a klubban csak egy kisleánykori hangulat vett rajta erőtt, hogy egy izgató percnek a hatása alatt állott. A te nyilt fellépésed, az asszony őszinte vallomása egészen kihoztak a sodromból és én minden áron nagylelkűnek akartam mutatkozni. Pedig szeretem azt az asszonyt és nem szűntem meg szeretni egy pillanatra sem. De esküszöm neked úri szavamra, hogy válásunk óta egyetlen közeledő lépést sem tettem feléje és unszoló meghívásaidnak, hogy hozzátok ellátogassak, azért pem tettem, csak nagy ritkán eleget, mert féltettem magamat. — Ezt nem is sejtettem — szólt Kálmán. — A múlt hetekben párszor találkoztunk társaságban. Pár szót váltottam is Lujzával. — Közönyös szavakat. Ő mindig tüntetőleg mutatta nekem azt a topázgyürüt, amit tőlem kapott. Tegnap aztán megküldte a gyűrűt egy levélben. Itt van. Olvasd. Kivett a zsebéből egy kis levelet és átadta Kálmánnak. A levélben ez állott: „Kedves, édes Ivánom! Nem, nem bírom tovább. Belehalok az epedésbe. Én csak téged szeretlek. Mit cselekedtem I Hogy is tudtam tőled elválni. Ha nem sietsz hozzám, ha nem szetsz, meghalok. Történjék akármi, én csak téged szeretlek, csak téged, csak téged . . . Siess hozzám, mert megőrülök. Lujza.“ Kálmán elolvasta a levelet és azután megdörzsölte a homlokát.
