Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1913-02-22 / 8. szám

2-ik oldal.

NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLEK.

8-ik szám.

liók már hiába omló vére kiáltja Európa minden népének fülébe : „Minden állam támasza, talpköve a tiszta erkölcs ..."

A gör. kafh. magyarok

országos bizottsága a leghatározottabban foglalt állást az uj püspökségnek városunkban való elhelyezése mellett. Tudva azt, hogy milyen súlya van az országos bizottság szavának ebben a kérdésben, bizakodó reménységgel közöltük olvasóinkkal ezt a hirt. Épily örömmel közöljük most az országos bizottságnak azokhoz az egyházközségekhez intézett leiratát, melyek a püspökség székhelyének Nyíregyházán való felállítását óhajtották s ily irányú lépések megtételével az országos bizottságot bízták meg. A leirat egész terjedelmében igy hangzik:

Nagykároly r. t. város közönségének uj egyházmegyénk székhelyére vonatkozólag tett és a hírlapokból már ismert ajánlata alkalmából elnöki tanácsunk szükségesnek Ítélte, hogy azokat az egyházközségeket, amelyektől a nyíregyházai székhely keresztülvitelére megbízást kaptunk, múlt évi junius 24-én és szeptember

14-én kelt elnöki körirataink kapcsán a következőkről értesítsük.

Azt, hogy e megbízás teljesítésére tőlünk telhetőleg mindent elkövettünk, fölöslegesnek tartjuk részletesen igazolni, mert ezirányu lépéseink jobbára a nagy nyilvánosság előtt történtek. c szinte sajnálattal jelentjük, hogy eredményt nem sikerült elérnünk, mert a nyíregyházai elhelyezés ellen részint egyházi szempontból, részint a felekezeti béke tekintetéből oly súlyos aggályok merültek fel, amelyeket minden igyekezetünk mellett sem voltunk képesek elhárítani. Le kellett tehát mondanunk arról a reményről, hogy további lépéseink sikerre vezessenek.

Ebben a stádiumban ért minket Nagykároly r. t. város közönségének ajánlata. A város közönsége ugyanis múlt hó 5-iki közgyűlésében 200.000 K készpénzbeli és megfelelő telekbeli hozzájárulást ajánlott fel arra a célra, hogy uj egyházmegyénk székhelye a város területén állittassék fel. Szatmár vármegye közönsége pedig e hó 13-iki közgyűlésében ezt a hatérozatot nemcsak jóváhagyta, hanem hathatós erkölcsi támogatását is kilátásba helyezte.

E megtisztelő alánlat értékét fokozta szemeink előtt az a körülmény, hogy erre vonatkozó határozatát úgy a város, mint a vármegye közöosége teljes egyhangúsággal hozta meg. Biztosak lehetünk tehát arról, hogy ott vallás és felekezeti külömbség nélkül szívesen fogadják székhelyünket és ezt a biztosságot a vármegye közönségének állásfoglalása nemcsak még jobban megerősítette, hanem nagysulyu erkölcsi garantiákkal is ellátta. Nem felejthettük el ez alkalommal ezt sem, hogy ugyancsak a Nagykárolyban székelő hírneves gróf Károlyi nemzetiség volt az, melynek nagylelkűsége, néhai Rácz Demeter magyar hittestvérünk, mint uradalmi kormányzó közreműködésével, uj egyházmegyénk büszkeségének, a máriapócsi kegyhelynek anyagi előfeltételeit biztosította.

Elnöki tanácsunk tehát beható megfontolás tárgyává tette a város ajánlatát és

tekintettel arra, hogy Nagykárolyban megvannak mindazok a kulturáris intézmények és előfeltételek, melyek régi székhelyeinkben rendelkezésre állottak, ellenDen nem érvényesíthetők ellene azok az aggályok, melyek úgy Debrecen, mint Nyíregyháza ellen — legnagyobb sajnálatunkra — támasztva lettek;

tekintve továbbá, hogy uj egyházmegyénk legtöbb egyházközsége Szatmár vármegye területén fekszik ;

s tekintve végül, hogy előnyös vasúti összeköttetésnél fogva Nagykároly különösen a szomszéd, de a távolabbi vármegyékben fekvő egyházközségeink részéről is aránylag legkönnyebben megközelíthető:

indittva éreztük magunkat úgy a vallás- és közoktatásügyi ministeriumhoz, mint egyházmegyénk apostoli administratorához is azzal a kérelemmel járulni, miszerint Nagykároly fogadtassák el uj egyházmegyénk székhelyéül.

Hogy ezt a lépésünket megbízóink előzetes megkérdezése nélkül tettük, ennek oka az, mert egyházközségeink soraiban újabb mozgalmat támasztani mindaddig nem találtuk czélszerü- nek, mig püspökünk kinevezve nem lesz. Meg vagyunk azonban győződve, hogy tett lépésünk

teljesen megegyezik azzokkal az intenciókkal, melyek a t. elöljáróságot vezették akkor, amikor Nyíregyháza mellett foglalt állást. Miért is tisztelettel kérjük, hogy e jelentésünket tudomásul venni és amennyiben az egyházmegyei főhatóság részéről vagy más oldalról a t. elöljáróság megkérdeztetnék, lépésünkhöz csatlakozni szíveskedjék

Kelt Budapesten, 1913. évi február hó

15-én, elnöki tanácsunk üléséből.

Szabó Jenő

főrendiházi tag, o. b. elnök.

Garancsy Mihály

ministeri tanácsos, o. b. főtitkár.

Markos György

máv. főfelügyelő, o. b. titkár.

A színház

estéről-estére kong az ürességtől. A páholyok ásitozva tátják szájukat arra a pár emberre, akik az első két-három sort ugy-ahogy megtöltik. Hiába itt minden beszéd, mellyel magunk is mentegetni próbáltuk ezt a mindnyájunkra, közönségre és színházra egyaránt szomorú állapotot. Szegénységi bizonyítvány ez mindenképen, nem az anyagiakról, hanem a knltura- beli állapotról.

Tagadhatatlan, hogy az anyagiak is nagy szerepet játszanak itt. S bizony sok embernek elég színház, elég tragédia, tragikomédia, Operette, vagy ami tetszik, a való élet, amelyben ezek játszák a főszerepet. Ezt nem lehet tagadni. De talán a kultúra körül is tényleg vannak bajok. Hisz ha minden kétszer beoltott ember csak egyszer menne el színházba hetenként, vagy csak kéthetenként, meg lehetne menteni a város becsületét attól a szégyentől, amely immár nagyon is fenyeget bennünket. Attól tudniillik, hogy nem fog akadni a legripacsabb szinidirektorok között sem senki, aki téli idényre jönne el hozzánk. Kánikula közepére jön majd valami szedett-vedett vakációs kompánia.

— Az egészet. Ezzel együtt lesz három

ötven.

Csutorás kivette az erszényét és piszkálni kezdte benne a pénzt. Aztán látva, hogy kevés, dühbe jött.

— Neked három ötven, a másiknak három ötven, mindenkinek három öfven! Szétszedik az embert. Szabó már két hónap óta tartozik öt pengővel . . . Nem marad semmi pénzem. Nem adok.

A harmadik megint megszólalt a könyvek közül:

— Pfuj, de fösvény vagy, Csutorás.

— No, adjál — mondta a refrént a másik.

Erre aztán Csutorás belenyúlt az erszényébe, kivett belőle egy ötkoronást, odacsapta az íróasztalra és dühösen mondta.

— Nesze, eridj vele a fenébe. Hagyj békén. Az ember minden pénzét odaadja nektek és egyebet se hall, minthogy igy fösvény, meg úgy ösvény. És dühösen irta tovább az idézéseket.

Mikor a másik kettő délben elment, a kis kocsma felé, menet igy szólt az egyik :

— Én szégyelném magam, ha annyira kérnének. Nincs utálatosabb, mintha valaki fösvény.

Á másik ezt mondta:

— Minden koronát harapófogóvall kell kihúzni belőle. A bőre alatt is van pénz — tette hozzá az egyik.

A másik csak ennyit mondott felbiggyesztve a száját:

— Pfuj!

II.

Délután más hivatalbeli ember jött Csuto- ráshoz. Kihívta az előszobába és azt mondta neki:

— Te, egy ngy szívességre kérlek. A fees égem tudniillik ágyban fekszik és mindennap

várjuk az Isten áldását. Jöhet még ma, jöhet az éjszaka. Tudod, hogy az ilyen gyerek sok pénzbe kerül. Hát voltam egy banknál és benyújtottam egy kérelmet.

Csutorás a fejét csóválta.

— Hagyjatok ki engem ezekből a de 1- gokból . . .

— Hadd modom végig — szólt a másik és megfogta Csutorás kabátjáo a legfelső gombot, talán rossz szokásból, talán, hogy el ne szaladjon. — Hadd mondom végig . . . Fölveszek, barátom, háromszáz koronát. Váltóra. A feltételek nagyon kedvezők. Nekem be kell lépnem tagul abba a szövetkezetbe és kapok egy részvényt, ami még jövedelmez is. Minden héten fizetek egy koronát, aztán van kamat, jutalék. Isten tudja, micsoda, pár krajcár az egész. A váltó kétszázhusz forintról szól, tudod, ebben már benne van a részvény is. Mit magyarázom, elég az hozzá, hogy nagyon előnyös dolog. Csak még a két zsíró hiányzik. Hát én gondoltam már egyre, ez volna Szabó.

— És én a másik — vágott bele Csutorás szomorúan és úgy nézett rá, mint valami áldozati bárány.

A másik félénken hagyta helybe:

— Igen. Soha semmi gondod nem lesz vele, én pontosan fizetek. No, hallod egy koronát minden héten csak bírok fizetni!

Csutorásból megint kitört a düh:

— Hagyjatok engem békén! Mi vagyok én ? Bank vagyok én ? Pénzember vagyok én ? Itt van a fertály és a házbért se tudom fizetni. Mindenki tartozik nekem, senki se fizet és az ilyen zsíróval már éppen jóllaktam, mikor szegény Pauler meghalt és nekem kellett helyette kifizetni kétszázhatvanhat koronát.

A másik méltatlankodva mondta:

— Csak nem akarod azt mondani, hogy

nálam ilyesmitől lehet félni. Pauler beteges ember volt, de én hála Istennek . . .

— Nem azért mondom. Hagyjatok engem békén. Nincs pénzem, na. Nincs pénzem nem lehet.

A másik keserűen mondta:

— Én nem pénzt kérek, nem érted. Odaírod a nevedet és soha nem is gondolsz rá. Az egész csak formaság, de muszáj. És nekem nagyon kell az a kis pénz.

Csutorás a fejét csóválta.

— Borzasztó! mondta.

A másik kérőleg nézett rá.

— No, ne légy olyan fösvény . . . Igazán inegtehetnéd . . .

A fösvény már majdnem sirt a boszuság- tól. Érezte, hogy biztosan alá fogja Írni a váltót, a lelkében azonban még vergődött egy kis ellenállás.

— Hallatlan! — nyögte és a homlokáj törölgette. — Itt van az a váltó ?

— Itt! — feleli gyorsan a másik és kihúzta a zsebéből.

Csutorás megnézte. Nagyrameresztette a szemét:

— De hisz ez négyszáznegyven!

— Korona, korona. És mondom, neked legyen mindegy, akármennyi. Helyettem sohasem fogsz fizetni.

Leült a szolga asztalához és fejét csóvál- gatva, apró, méltatlankodó hangocskákat hallatva, mint hssz ... h ... és ccc . . . ccc . . . De ezt keserű mosolygással kisérve, szinte dühvei irta a váltóra: „Csutorás Endre“.

— Hátul hosszban — mondta a másik.

— Tudom, tudom. Azt hiszed, az első váltót zsirálom. Az ördög vinne el benneteket, ahányan csak vagytok. Lecsapta a tollat, a