Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-12-24 / 52. szám
2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 52-ik szám. őt erre ! Tőled e makacsság is ; legyél felelős mindenért ! Oh ... én Szerencseden . . . jaj, jaj.“ És sirt. Miután szemét gyakran lehunyta, nem látta a lépcsőket és rosszul lépett lábával, úgy, mintha a következő lépcső egy oly mélység lenne, ahova lezuhanni szeretett volna. E naptól fogva lgnácius atya már nem beszélt' leányával — és a leány mintha észre se vette volna. Most is leginkább szobájában feküdt vagy nyugíatanul járt fel és alá, törül- getve tenyerével szemét, mintha valami szemébe szállt volna. A papné pedig e két hallgatag ember között egyedül s elhagyatva élt, nem tudva, mit tegyen és mit beszéljen, bár alap- természete élénk és közlékeny volt . . . Vera néha sétálni is ment. Egyszer, a fenti beszélgetés után egy hétre, szintén csak elment; este, mint szokása volt. Senki sem látta azóta az élők között. Aznap este a vonat alá vetette magát és a vasút összezúzta. Maga lgnácius atya temetle el leányát. Neje, Olga asszony, nem vett részt a templomi szertartásban. Mikor leánya halálhírét hozták, szélütést kapott. Ott feküdt ágyában, keze, lába, nyelve megbénulva, midőn a templomtoronyban meghúzták a lélekharangot. Hallotta, mikor az emberek a templomból jöttek, hallotta ablaka előtt az éneket, fel akarta emelni kezét keresztvetéshez — csakhogy a kéz nem engedelmeskedett . . . Szerette volna mondani: „Isten veled, Verácska“ ... de nehezen fekvő nyelvét meg nem mozdíthatta . . . Egész lénye oly csendes és nyugodt volt, hogy mindenki, aki látta volna, azt gondolta volna : — itt egy ember nyugszik, alszik. Csak szemei voltak felnyitva. Sokan, ismerősök s ismeretlenek, jöttek a temetéshez s mindannyian sajnálták Verát, aki ily borzalmas halállal múlt el és mindenikiik nagy fájdalmat vélt felfedezni az atya mozgásaiban és hangjában. Nem mindenki szerette lgnácius atyát, mert büszke és keményszívű volt és könyörtelen a bűnösökkel szemben, amíg ő maga — irigy és pénzsóvár lévén — soha' a körülményt el nem szalasztóba, hogy egyháztagjai révén magának pénzt ne harácsoljon össze. Azért mindenki szenvedve és megtörve szerette volna látni őt, megtörve azon tudattól, hogy kettős vétek terheli őt leányának halálát illetőleg: először mint zsarnok atya, azután mint rossz lelkész, aki saját vérét sem volt képes ily nagy bűntől megóvni. Mindenki ezért kutatva szegezte rá tekintetét; lgnácius atya eléggé érezte ezt ésezéd annál elkeseredettebben küzdött fájdalma ellen, annál egyenesebben tartotta széles, erős hátát és nem annyira leányára, mint inkább saját tekintélyének makacs megvédeimezésére gondolt. „Egy törhetlen, makacs pap“ mondotta fejével reá mutatva egy asztalos, akinek a küldött ablakrámákat nem fizette meg. És igy, keményen s egyenesen, ment Ig- nácius atya a koporsó mögött a sirhoz és igy is jött vissza. Csak annak a szobának küszöbén, amelyben neje feküdt, lehajolt kissé — talán azért, mert magas termetének minden ajtó alacsony volt. Miután világos napfényből jött a félhomályos szobába, nem láthatta azonnal neje arcát, de amikor meglátta, csodálkozott, mily nyugodt volt az és könnyeket sem látott rajta. Neje szemeiben nem volt látható se fájdalom, se harag. Némán hallgattak, ólomnehezen, makacsul. Az erőnélküli, kövér test ott az ágyban mélyen feküdt. „Nos — hogy érzed magad ?“ kérdezte lgnácius atya. Csakhogy ezek az ajkak nem feleltek és a szemek is hallgattak. lgnácius atya Olga asszony homlokára tette kezét; de az hideg s nedves volt és az asszony e megérintést észre sem látszott venni. S midőn lgnácius atya visszavonta' kezét, két mély, szürke szem tekintett felé, a tág pupillák révén majdnem fekete — és sem bánat, sem harag nem volt bennük olvasható. „Hát —dolgozószobámba megyek“ mondá lgnácius atya, akit a hideg és irtózat kezdett kilelni. Ezzel átment a diszszobán, ahol minden rendes és csinos volt, mint mindig — igy a magas és fehér vászonnal átvont támlaszékek, akárcsak hullák lettek volna halottasingükben. Az ablakon egy kalitka volt de — üresen és tág ajtaja nyitva. „Nasztaszja“ kiáltja Igná- cius atya és hangja erősen viszhangzott a nagy erem falaiban, amelyek zavarban látszottak lenni afelett, hogy mikép lehesen rögtön valakinek a leánya temetése után igv kiabálni, „Nasztaszja“ kiáltotta immár csendesebben „hol van a kanárimadár ?“ A szakácsné, szemei még tele könnyekkel a sírástól, orra piros és arca fényes volt, gorombán felelte : „Vájjon hol lehessen ? — Elrepült.“ „Miért engedtétek ki ?“ szólt lgnácius aiya s jobban vonta össze szemöldökeit. Erre Nasztaszja sírni kezdett és köténye szélével szemeit tórülgetve, mondotta : „A kisasszonyka . . . leike . . . hívta öt . . . és mi . . . hogyan tarthattuk . . . volna vissza ?“ S lgnácius atya úgy érezte, hogy e vidám sárga madárka, amely félrebillent fejecskével mindig oly kedvesen énekelt, tényleg oda való, hol Vera lelke van mostan és ha még itt volna kalitkájában, Vera halálát sem lehetne elhinni. Mérgesen kiabálta : „Takarodj ki“ és midőn Nasztaszja néni talalta rögtön a kilincset, igy szólt, hogy : „Birka.“ 11. A temetés napjától fogva a kis papiakban mély hallgatás honolt. Nem csendesseg volt ez, mert a csendesség a hang teljes távollétét jelenti; itt pedig azok, kik hallgatónak, tudtak volna beszélni is — csak nem akartak. Ez volt lgnácius atya gondolata is, midőn neje szobájába lépett és szemközt találta magát neje néma s makacs tekintetével, ez elrémitö tekintettel, amelyet elbírni oly nehez volt, hogy a fejet és vállakat nyomba, akárcsak ólommá változott volna a lég. Ez volt gondolata, amikor leánya kottát nézte, amelyekbe leányának hangja mintegy bevésve maradt meg, avagy a könyveket, vagy leánya képét ; e nagy képet, amelyet Péíervárb )l hozott. Mikor lgnácius atya e képet nézte, szemleletében a következő sorrend alakult ki: mindenekelőtt az arcot nézte, amely a képen jól volt megvilágítva és amelyhez odaképzelte a véres sebet, amelyet a tetemen látott s amelynek honnaujöttét mindezideig nem lehetett megmagyarázni: Okoskodása mindig ez volt: ha e sebet a vonat okozta volna, akkor az egész fejet szétzúzta volna — de a fej az sértetlenül maradt. Talán valaki abban a zavarban és sötétben, midőn a hullát megtalálták, a lábával okozta _• sebét az arcon, vagy talán felemeléskor a körmök karcolták meg ? lgnácius atya képtelen volt hosszabb ideig e rémitő jelenet mellett maradni es a szemeket kezdte nézni. Ezek szépek cs feketék voltak, hosszú szemszőrökkel, amelyeknek árnyéka is látszott, úgy, hogy a fénylő és fehér széngolyók mintegy fekete gyászkerettel voltak körülvéve. Az ismeretlen, de tehetséges művész különös kifejezést adott e szemeknek : mintha a szemek és aközött, amire néztek, egy finom átlátszó fátyol volna, mikép a zongora fekete fedelén egy vékony porrétek enyhítené a politúrozott fa fényességét. Akárhogyan helyezte Ig- nácius atya a képet, ezek a szemek mindig reá tekintettek, olyan tekintettel, amely csakis hallgat és nem beszél semmitsem. E hallgatást majdnem hallani lehetett, oly világos volt. És idővel maga lgnácius atya is abban a hitben volt, hogy ő hallja a hallgatást . . . Naponta reggel a mise után belépett Ig- nácius atya a szobába, ránézett az üres kalitkára és az ismert bútorokra, leült és figyelte, hallgatta az egész ház hallgatását. Valami különös dolog volt ez : a kaiitka hallgatott csendesen, gyengéden ; világosan érezni lehetett hallgatásában a szomorúságot, a könnyeket és egy távoli, rég eihait, vidám nevetést . . . Olga asszony hallgatása, amelyet csak a falak enyhítettek, rémitő volt, makacs, ólomnehéz. Ig- náLius atyát, ezt látva, mindig a hideglelés környezte, még a legforróbb nyári napokon is. A leány hallgatása hosszan vontatott volt, oly hideg mint a sir és mégis . . . mintha önmagának kínos lenne a hallgatás, mintha izzó törekvést látnok szavak után . . . mintha valami erős és tompa, mint egy gép, még se engedné . . . vékony végnélküli dróttá húzná ki és a sodrony, valahol a -távoli végén hintázva, hangot adna . . . csendes, panaszos, bátortalan hangokat . . . lgnácius atya szive örömmel és elszörnyedve fogta fel a csírázó dallamot és arra várakozott, fejet elől lehajtva, kezeit a támlára téve, hogy a dallam erősödjék s közeledjék feléje . . . Csakhogy a hangnak vége szakadt és hallgatott . . . „Ostobaság“ mormogta lgnácius atya és felkelt; egyenesen, mint szokott. Ablakán át kinézett a vásártérre, amelynek egyforma nagy kövekből alkotott egyhangú járdája volt: Ott állt egy fuvaros is, ósdi kocsijával ; hasonló volt egy porcellánból készült szobrocskához ott a napfényben ; vájjon mire várhatott ő ? Arra- inenők hosszú ideig nem voltak láthatók . . .*) 111. lgnácius atya nagyon sokat szokott beszélni a házon kívül. Beszélt a községi elöljáróságban, az egyháztagokkal és ismerőseivel, ha pl olykor-olykor egy vvhysíjátekot játszott velük. Ha pedig hazajött, mégis úgy tűnt fel neki, mintha egész nap hallgatott volna. Ez valószínűleg onnan volt, mert lgnácius atya senkivel sem beszélhetett arról, ami neki a legfontosabb és fődolog volt és ami éjjelenként agyát annyira igénybe vette : Miért kellett Verának meghalnia ? . .. lgnácius atya nem érthette meg, hogy ezt I most már lehetetlen lesz megtudhatni és ma- ! kacsul abban a hitben volt, hogy idővel mégis csak meg fogja tudni. Minden éjjen — hisz egyiken se tudott aludni — maga előtt látta azt a jelenetet, mikor ő és neje Vera ágya mellett állva, kerté őt: „Mond meg !“ . .. Lehunyt szemei a sötétben látták Verát felemelkedve az ágyban, mosolyogva, beszélve . . . S mit mond a leány ? — Az a szó, amit Vera ki nem ejtett és amely mindent megmagyarázott volna, oly közel volt! . . . Oly közel, hogy hallani vélte volna az, aki fülkagylóját odahajtotta és a lélekzetét v isszatartotta volna ... De nem ! . .. Hisz oly távol volt, egyúttal távol minden remény nélkül. lgnácius atya felugrott ágyában, kinyújtotta összetett kezeit, megrázta azokat szenvedélyesen és esdekelt: „Vera . . .!“ És a felelet mi volt reá ? — Hallgatás ... Már egy hete nem volt lgnácius atya neje szobájában, midőn egyszer este csak belépett s neje ágyához ült és elfordulva, hogy ne érje neje nehéz, makacs tekintete, igy szóit : „Anyám, hallasz-e engem ? Veráról akarok veled beszélni !“ De neje szemei hallgattak és lgnácius atya szigorú hangon, mikép gyónás alkalmával az emberekkel beszélni szokott, folytatta : „Tudom, azon hitben vagy, hogy én okoztam Vera halálát. Csakhogy gondolj arra: nem szerettem en is, épen úgy, mint te a leányt ?... Valóban különösen ítélsz! . . Igaz, hogy szigorú voltam, de hát szigora ágom akadályozta-e a leányt abban, hogy azt tegye, ami neki tetszik ? Én apai tekintélyemet sem vetettem súlyba és alázatosan meghajoltam akarata előtt, midőn a leány — nem félve átkomtól — oda utazott el. S te . . . nem-e szintén kérted : maradj itthon! Nem-e sírtál mi idaddig, inig közbeléptem és megtiltottam ? Kegyetlen voltam én iránta ? Nem mindig Istenről, szeretetrö! és alázatról beszéltem-e neki V . . . Ezzel lgnácius atya egy gyors tekintetet vetett neje szemeibe és elfordult. „Kértem, parancsoltam. Mit csináljak még vele, ha nem akarja megmondani, mi fáj neki? Talán azt kívántad volna, hogy vén asszony módjára térdre essek előtte és sírjak ? Nem ludha- tom, hogy a leány mire gondolhatott . . . ö, a szívtelen és kegyetlen !“ És lgnácius aiya térdére ütött a könyökével. „Nem volt benne semmiféle szeretet ! Én természetesen zsarnok vagyok ... de téged szeretett-e talán ? Téged, ki mindig megalázta magát előtte és mindig sirt !“ lgnácius atya nevetett. „Persze . . . szeretett... és biztosan örömöt akart neked okozni, azért választott ily halált ! Az ut sarában, a homokban halt meg, akárcsak egy kiskutya, amelyre a járókelő rátipor ! . . .“ És ismét hallható volt lgnácius atya hangja halkan, rekedten: „Szégyeniem magam ... szégyenlem magam az utcán mutogatni ! Szégyenlem magam az oltár elé lépni. Isten előtt is szégyenlem magam !.. . Kegyetlen, hozzám méltatlan leányzó ! . . . Még a sirban is átkozhatnálak !“ Mikor lgnácius atya neje felé emelte szemeit, ez ájulásba esett volt és csak egy néhány óra múlva tért magához. Szemei ekkor ismét csak hallgattak és lehetetlen volt megtudni, vájjon megértette azt, amit lgnácius atya mondott neki. Aznap éjjel —meleg, halk, csendes júliusi éjjelen — lgnácius atya lábujjhe*) E fejezet szépen mutatja a környezet hatását a lélekre. A lelki tulajdonságot ismét, itt a hallgatást, majdnem megtestesíti. Egy állandó, azonos valami majdnem ismét az őrülésig viszi az embert. Így az egyedüllét.
