Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1913-12-24 / 52. szám

52. szám. gyen indult Vera szobája felé, hogy se neje, se az ápoló ne hallja. Az ablakok Vera halála óta zárva voltak, a levegő ép azért száraz s meleg volt és a nap erős szúrásainak kitett pléhtetötől, mintha égéstől eredő szag lett volna érezhető. A szoba az elhagyottság benyomását keltette az emberre, míg'a bútorokon a rotha­dás szaga volt érezhető. Az ablakon át kirívó csikókban érintette a holdvilág az ajtófélfát, amelynek fehér deszkái visszavetettek és a szoba szögleteiben kékes szürkület alakjában tűnt fel, mig a tiszta fehér ágy, amelyen két párna volt látható, légiesen, kísértetiesen ha­tott . . . Ignácius atya kinyitotta az ablakot, amire kívülről széles áramban jött be a friss levegő, amelyen por, a közeli folyó és a hárs­fák illata volt érezhető és behozta egyúttal egy távoli karének alig hallható lágy melódiáját ; — bizton egy vígan éneklő csónakázó társaság hangjai.* Mezítláb, egy fehér kísérteihez hason­lóan, tért Ignácius atya az ágyhoz, letérdelt, ar­cát oda helyezte, hol Vera arca volt annak ide­jén és igy feküdt hosszú ideig. Az énekesek egyszer-egyszer hangosabban daloltak, majd már teljesen el ha' Igattak, mikor Ignácius atya még mindig ott feküdt, hosszú hajai szétszó- ródtan estek le vállaira és a párnára . . . A hold bevégezte pályáját és a szoba sö­tétebbé lett, mikor Ignácius atya fejét felemelte és suttogni kezdett. Hangjában a hosszú ideig készakarva, nagy erővel visszafojtott szeretet volt érezhető. Figyelte saját szavait, mintha nem ő, de csak Vera hallotta volna: „Vera, leányom, hisz tudod mit jelent az leányom ?... Leánykám, kedves; vérem és szivem, életem mindenem ! Lám : öregedő atyád . . . sőt már is öreg . . . már ősz és gyenge. A vállak resz- kedtek erősen, valamint egész termete. A belső megindulást visszafojtva, gyengéden, mint gyer­mekekhez szokás, igy szólt: „Atyád, ki immár öregszik . . . kér téged, nem : esedez ; ládd : sir; bár még sohasem sirt. Hisz a te fájdal­maid és szenvedéseid az ő fájdalmai és szen­vedései is, szivecském! Oh még nagyobb az néki, mint neked . . .“ Ignácius atya fejét rázta fájdalmasan, lassan. „Bizony nagyobb, még na­gyobb, Verácska! Mi rám, öreg emberre nézve a halál ? De te, aki oly gyengéd, gyenge, édes és kedves valál . . . Emiékszel-e . még, midőn ujjadat megszurtad és az vérzett, te pedig ijed­tedben sírtál? Leánykám! Hisz tudom, te is szereltél . . . erősen szerettél ! Naponta meg­csókoltad kezemet . . . Mond, mi nyomja szi- vecskédet ? Kezeimmel, melyek meg mindig erősek, elnyomom fájdalmamat . . . Vera ! . .“ És Ignácius kezeivel homlokába esett, haját fel­felé simította. „Mond meg . . “ Szemével fel­szívta a falat. „Mond meg . . ." A szobában csendes volt minden, csak a távolból egy gő­zös fütiyje hallatszott. Ignácius atya tágranyilt szemekkel nézett körül a szobában; lassan felemelte kezét és ingadozó mozdulattal hom­lokára tette, ujját szétterpesztve rekedten mondá : „Mondd meg!“ És a felelet — ismét csak hallgatás volt... Másnap, korai és egymagában elfogyasz­tott ebédje után a temetőbe ment Ignácius atya. Leánya temetése óta a legelső alkalomkor. Forró nap volt és senki sem volt látható. Mintha e nap csak megvilágított éjjel lett volna. Ignácius atya szokása szerint most is egyenesen tartván magát és szigorúan nézett körül és elgondolta, hogy még most is ő a büszke Ignácius. Nem érezte a térdében a nagy gyengeséget, habár szakálla is már fehérebb lett, mintha fagy érte volna ... A temetőbe egy szelíden emelkedő egyenes ut vezetett, amelynek végén a fehér ivjárat fénylett elő, amely a temető bej rata volt; közepén ásitozott a nagy kapu fekete nyí­lása, akár egy örökké nyitott száj, amelyet fe­hér fogak vesznek körül . . . Verasiihalma mé­lyen benn volt a temetőben; ott, ahol a sírok közti homokos utak már végeztek és igy min­denkitől elhagyott sirok köd füvei borított utón kellett Ignácius atyának hosszú ideig menni. Útközben sok mindenfélére bukkant, igy aiig felismerhető emlékkövekre, eltört rácsokra, ne­héz sírkövekre, amelyek már félig a földbe nőt­tek belé és az aggastyánhoz hasonlóan bősz- szankodásaikkal nyomni látszottak ... Ide kö­zel volt Vera sírhelye is található, amely ugyan fiatal, de a napsugártól elszáradt füvei volt bo­*) E rész is mily elemzésére vall. íme a levegő felfog mindent. Egész életünk, minden tettünk, szavunk beiródott a légbe. K. I. —. .... - .. _____ ________________________................................................ NAGYKÁ ROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik dó!. Szilveszter estén. ritva . . . Kellemesen ölelték egymást egy já­vorfa és ébenfa, amelyre egy mogyorófa ágai vetették magukat, durva, pelyhes levelével gyer­meki gyengédséghez hasonlóan. Ignácius atya a szomszéd sirhalomra ült le, körülnézett, lé- lekzetet vett és az üres, felhőtlen égre, ame­lyen teljes mozdulatlansággal ott függött az izzó nap tányérja, egy tekintetet vetett. Még csak most észlelte a temetői-; semmivel össze nem hasonlítható, mély. csöndjét, amikor egy őszi levélke mozdulata sem, sem a szél nem zavarja az öröklét feletti gondolkodásukat . . . Rögtön az a gondolata támadt Ignácius atyá­nak, hogy ez nem csend, de — hallgatás, amely egészen a temetőt körülvevő téglakerítésig áram­lott szét, ezentúl is átment és elárasztotta a vá­rost — s a vége ott volt látható azokban a szürke, makacson hallgató szemekben ... Ig­nácius atya elborzadva vállat vont és szemeit Vera sírjára szegezte. Ránézett a rövid elszá­radt fűszálakra, amelyek, még mielőtt uj életet kezdhettek volna, az itt uralkodó halál rabjává lettek és nem volt képes elgondolni, hogy itt, alig két méter mélységben fekszik leánya : Vera. E közelség megfoghatatlan volt reá nézve és lelkében egy még soha sem érzett nyugtalan­ságot és zavart okozott. Íme áz a lény, akire ő mint egy az öröklétben örökké eltűnt lényre gondolt csak — itt, mellette vqlt . . . Érthetetlen volt előtte, hogy mindennek dacára még sem volt ott és e földön nem is lesz sohasem. Úgy érezte, hogy csak egy szót kell kiejtenie, amely már ott égett az ajkán és Vera mosolyogva lép ki majd a sirból ; szép, magas, nyúlánk lesz, ami yen mindig volt ... De ífiind ez. elhaltak kijönnek majd sírjukból, amelyek oly közel, ir­tózatos közelségben vannak és érezhetők. S amelyek hideg hallgatással itt várakoznak . Ignácius atya levette szeles karimáju fe­kete kalapját, elsimitá haját és igy szólt: „Vera 1“ Hangja a régi voit : száraz, parancsoló, köve­telő és különösnek érezte, hogy mindannak da­cára válasz nélkül maradt. „Vera!“ Hangja makacs és hangos volt és ha elhallgatott, úgy tűnt fel, mintha egy pillanatra valahonnan a mélységből bizonytalan válasz érkezne. Körül­nézett, hajút füle felé simlta és a kemény, tö­vises fűhöz tartotta: „Vera, mondd 1“ És el- szörnyedve észlelte, hogy valami a sirból jövő jéghideg a fülébe ömlik és Vera beszél, csak- ! in gy — a hosszú, végnélküli hallgatással. E i hidegség mindig rettenetesebb lön és mikor | Ignácius atya fejét eltávolította a sirhalomtől, ’ oly fehér volt, mint a halál és úgy vélte, hogv a levegő is reszket és inog a tovagördülő hall­gatástól, mintha a rettenetes tengeren dühöngő orkán keletkezne. És e hallgatás fojtogatni kezdi ct; jéghideg hullásnokat vet feje felé és kísér­tetiesen mozgatja hajat. Mellét érve darabokra törik és a nyomás mellét szorongatja. Resz­ketve egész testén felemelkedik, lassan letörli -a port térdéről, eltávozik, de elveszti az utat. .. „Íme, eltévedtem, mondja mosolyogva s egy keresztutcái megállt. Csak egy pillanatra azon­ban, mert nem engedi ót a hallgatás, hanem minden oldalról kergeti. Csak egy gondolat él még benne : el innen . . . kifelé . . . Midőn Ignácius atya már közel volt há­zához, neje szobájában már égett a lámpa. Ka­lapját a fején tartva, porosán, elszakgatva oda lépett neje ágyához s térdre esett: „Anyánk — Olga : könyörülj rajtam, hisz . . . megőrülök!“ Fejét megütötte az asztal szélén és hangosan, keservesen zokogott, ahogy az teszi, ki nem sirt soha. És biztosan csodát hive, felemelte fejét, hisz kell, hogy neje szóljon s vigasztalja ót. „Anyánk... Nőm 1“ és ime tekintete érintette e szürke szemeket, amelyekben már semmisem volt, se vigasztalás, se sajnálat ... és harag sem. Talán megbocsátott neki neje, talán saj­nálja őt — de szemei minderről nem monda­nak semmit ; se sajnálat, sem bocsánat . . . A szemek némák voltak ; hallgattak. És az egész sötét, üres ház hallgatott. 'W ízléses névjegyek készülnek a Kölcsey-nyomdában. Ó esztendő — Szilveszter este . . . Együtt van az egész család. S mig körültem vidáman sürög Minden, várva a boldog jövőt, Az én szemem a múltba lát. Óh, ha néha úgy eszembe jut: Mikor még kis gyermek voltam Mint szerettem, ha jött az uj év; Vágytam egy célhoz mindig odébb, Hajh! de én nem Így gondoltam. Aztán, mikor elmesélgctték, Mint múlik, hal meg az idő, Úgy megsajnáltam, megsirattam . . . Vágyom utána szakadatlan, Azt hiszem, hogy még vissza jő. Édes jó anyámnak ölében Egykor csak úgy lestem a szót. S ha sírtam, igy szólt átölelve: „Ne félj kis fiam, ez csak mese! — Óh, hogy ily igaz mese volt! — Nem veszem észre, , körülöttem Mint játszanak testvéreim. Félrehuzódva egy sarokban Elmerengek egyedül, busán A mult, a múlt emlékein. Aztán kimegyek a szabadba, Hogy az uj évet itt várjam. Pedig tudom, mily kevés jót hoz, Éje hozzá szoktam a sok rosszhoz És hittem a babonában. Éjfélt ütött az óra s vártam . . . Mily csendes is e téli éj! — Elmúlt az év, fátyolként hull rá Lassan a hó s nem kiséri más, Csak a hit s egy boldog remény. Ez hű hozzám s ez megvigasztal, Minden erőm csak ez: a hit. Imára kulcsolva két kezem Reménykedve az égre emelem S tudom, az Isten megsegít! Nagykároly. Komáromy István. Amiről a íümk suttognak. Legenda: irta Szeníiványi Béla és a nagykárolyi Oltáregyesület 1913. december 7-iki estélyén felolvasta Solymossy Paula. Ütüít-kopott szent szobor áll már csak ott. Régi is, csonka is, moh lepte be már. Ré­gen volt, mikor egy jámbor lélek renováltatta s nevét a régi köbe véseáe; irigy kezek ezt is lekaparták róla... Ép azon a ponton áll, ahol a hegy oldaláról lefutó két gyalogút keresztezi egymást. A hegy peremét illatos ákácok koszo- ruzzák. A kies völgyben, alig száz lépésnyire a szobortól kicsike patak folydogál. Mindkét parton százados füzek mártogatják szomorúan csüngő gályáikat a vígan csevegő patak fod­raiba. Mikor megunja e komoly társalgást, ke­délyesen kiveti a szomorú fűz, lombjait s csa- podárkodni kezd a partok nyíló virágaival . . . Kellemes est követte a forró nyári napot. A völgyben langyos szellő lengedez a füzek lombjaival ingerkedve. Erre ezek suttogni kez­denek. Lassan, halkan, végre tisztán érthető re­géjük, a régi rege, a szomorú történet... — Kolostor állott itt hajdan, jámbor szü­zek hajléka. Ma már nyoma sincs. Talán még az a magában álló kőszobor beszélhetne egyet- mást, de az néma. Elhagyatott, árva; nem il­lik be már az uj időkbe. Hol vannak a napok, mikor még az Ur szentegyháza égbetörő két tornyával illeszkedett a népes zárda szárnyai közé . . . Mikor még megcsendült a kolostor kis harangja, imára szólítva a néma, csendes lakókat mi ; r még fdzendült a zsolozsma édes hangja s szállt a dailam holdvilágos éjszaká­kon . . . Talán az a hideg kő is érez erre va-

Next

/
Thumbnails
Contents