Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1913-10-25 / 43. szám

2-ik oldal.

NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK

43-ik szám.

egyén teljesen felolvad a közösségben. Ez az, ami a legtöbb államban hiányzik. E miatt nem tud egy európai ország sem Japánnal szemben kompro- mittálatlanul maradni. A japánok kikémlelnek minden országot, mert mindenhol kapnak árulókat, de Japánban nem akad senki. Annyira hozzá van nőve minden egyes fia a hazához. A mi szervezetlenségünket, ziláltságunkat az mutatja legjobban, hogy akad áruló elég.

Az okoknak nem a fehér emberfajban kell lennie, hanem a rendszerben, az erkölcsi és vallási felfogás meggyengülésében. A japán önfeláldozás odáig megy, hogy képes harakirit elkövetni (hasát fölvágni), hogy barátja iránti részvétét ezzel kifejezze.

A mi rendszerünk nem rendeli föl- tétlen alá az egyént. Egyes hatalmasságok külön hatalmak az államban. Például a Canadián botrány során kiderüli, hogy a bécsi rendőrség tudott az üzel- mekről, de nem mert szólni, mert előkelőségek is érdekelve voltak benne.

A mi átkunk a tekintély hatalma, mely kivételt képez a törvény alul, az tesz bennünket tönkre. Nagy állásokba bizalmi helyekre beteges hajlamú embert bocsátanak, mint amilyen volt Redl, mert annak jó pártfogói vannak. A részrehajlás, az igazságtalanság követése olyan nagy erkölcsi hiba, mely elég végzetes hatalom arra is, hogy nemzeti létünket ássa alá. Mint régen megmondá a már elfeledett költő, nemzetek talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megdől . . . végünket el nem kerülhetjük.

Járásbíróságunk türlieSetlen állapota.

Nagyon fájdalmas és szomorú dolog, ha azt keli kérni, aminek, magától kellene lennie. Nagyon szomorú állapot az, ha nem elégségesek a kérés teljesüléséhez a beszédes tények

magok, hanem azok mellett még szónokolásra, méteres hírlapi cikkek megírására is szükség van. Bizonyára van egy hely, ahol e kérést meg kellene hallani, de bizonyos, hogy ott nagyon nehezen hallanak. Még akkor is mikor már hangosan kell felkiáltanunk, mert a gyönge beszédek nem használtak.

A nagykárolyi kir. járásbíróság tűrhetetlen állapotairól van most szó'; már ismételten és hangosan. Minden lépés, amit eddig ebben az ügyben tettek, hiábavalónak bizonyult. Az állapotok tovább tartottak s ma már ott állunk, hogy a bíróságunk a legkritikusabb helyzetbe került. A legjobb akarata mellett sem tud tpeg- felelni a reá háramló nagyfontosságu hivatásnak.

Igen szomorú jelenség, ha hivatalok nem tudnak teljes megelégedésre dolgozni, de különösen szomorú, ha épen a bíróság kerül abba a helyzetbe, hogy az emberek közötti legfontosabb ügyeket, a jog és igazság ügyeit nem tudja kifogás nélkül elintézni. Az adózó polgárságnak joga van megkívánni, hogy ügyei, melyekkel az igazságosztó hivatalt megkeresi, fennakadás nélkül elintéztessenek. Erre az előnyös tulajdonságra szüksége van a bíróságnak is, tekintélyének és a belé helyezett bizalomnak megóvása érdekében. A közönségnek nem szabad észrevenni azt, hogy a bíróság, melyhez ő fordul, a pontosság tekintetében a kö/^pnség részéről elnézésre szorul. Így megrendül az a föltétien bizalom, melynek megléteié, mint az állami élet erős alapja, minden áldozat árán is ápolandó.

A nagykárolyi kir. járásbíróság kiváló vezetősége, a pontos, ambiciózus bírák és a szorgalmas kezelő személyzet mindent elkövet, hogy az aránytalanul nagy teendőt elíása. Azonban a lehetetlennel ő sem birkózhatik meg. A folyton növekvő igényekkel, a szaporodó munkával szemben lehetetlen, liogy helyét megállja. Egyes tekintetekben valósággal lehetetlen és rendkívül szokatlan intézkedésekre kénytelen, hogy a teljes megakadást elkerülhesse.

Pl. az egy teljesen abszurd állapot, hogy egy kezelő maga tart egy kisegítőt. Egy barátja szívességből segít neki, hogy rendkívül sok

darabját elintézhesse. Továbbá az ügyvédek esetenkint maguk leíratják a saját legsürgősebb darabjaikat.

Az egyik irodában, ahol SP. II. sommás per van ezideig vagy 120 , SP. III. van szintén 1000-en félül, V. szám van vagy 1800, — ahol ennyi munka van, ott dolgozott eddig egy kezelő és egy dijnok. A kezelőt szept. 15-én elvitték s azóta a dijnok maga végzi az összes munkát. Ez pedig nem képes még a lajstromozást sem elvégezni. Így tehát fent marad az összes darabok leírása. Eddig úgy segített magán, hogy egy barátját kérte meg, aki szívességből dolgozott neki, illetve a bíróságnak. Némi kárpótlása olyanformán volt az illetőnek, hogy az ügyvédek díjazták azon oknál fogva, hogy nekik szükséges volt az, hogy az illető darabok kellő időben elintéztessenek. Ez szükséges a felek érdekében és az igazság fennakadás nélküli szolgáltatása végett. Ez pedig olyan lehetetlen állapot, amelyet nem szabad tovább fenntartani. Tessék, adjon a minisztérium annyi embert, amennyi elégséges a munkák teljesítéséhez. Ilyen állapotok között elkerülhetetlenül kátyúba kerül az igazságszolgáltatás szekere. A mostoha viszonyokra nagyon jellemző adat, hogy régebben még egv segéd telekkönyvvezetővel és egy dijnokkal több volt a bíróság személyzete, kiket azonban bevontak, noha az ügyek szaporodtak. A telekkönyvnél, ahol 6000 számot kell leírni, egy dijnok dolgozik csak.

Másképen itt is teljesen lehetetlen volna a munka elvégzése, ha nem lenne egy ingyenes dijnok egy nyugalmazott telekkönyvvezető személyében, akinek azonban szintén az ügyvédek honorálják a fáradtságát, különben nem dolgozna még ténylegesen is ingyen. így hát az ügyvédi kar két állást fizet, amit a kincstárnak kellene fizetni.

Tudomásunk van róla, hogy év végével egy kisegitő erőt szokott kapni a bíróság. így aztán sikerül, megfeszített erővel, a restanciát feldolgozni. Mikor azonban a munka türhetőbbé válik, a kisegítőt elviszik s marad minden a régi. Ez nem megoldás, ez csak porhintés és foltozás arra nézve, hogy a csőd takargatva

— Hej, az isten áldja meg már ezt az esőt is — sóhajtja ilyenkor a külső ember, bár hiszen nem áldatni, hanem inkább veretni szeretné. De az ilyen kívánságot nem igen meri kimondani, mert fél az égi hatalomtól, s nem tartja ajánlatosnak, hogy annak utasításokat adjon.

Azután ha nem volt is eső, csak fölleges volt az idő, a nap ritkán bujt ki a felhők közül, a szőlőgyümölcs a nap szerelme nélkül maradván, megsoványodott és megsavanyodott.

így született azután az a bor, a melyre megint föltámadtak a régi gunyszavak, hogy bicskanyitó, hogy vendégkergető, hogy teknőben telelt, meg hogy csatlólánccal kevert.

A teknőben telelt elnevezés még abból az időből való, amikor a tanyai embernek még elegendő pincéje és hordója nem volt, hanem a gunyszó szerint a bora a színben, a mosó- teknőkben élte át a telet.

A csatlólánc meg arra vonatkozik, mikora nagyon gyenge borocskát spiritusszal erősi- tették. A hordóba öntötték a borhoz, azután leakasztották a kocsisaroglyáról a csatlólán- cot, azt beleeresztették a hordóba és azzal keverték.

De hát ennek az ideje még a tréfában is letelt, mert szigorúan tilos az ilyesmi, A bor most már csak olyan, „ahogy az Isten a hordóba beleteremtötte.“

Tavaly kevés erőt teremtett bele a mindeneket intéző, talán azért, hogy ebben a szomorú világban úgy sem igen van a vigasságra sok szükség.

Másfelől azonban emiatt sok bor bentmaradt a pincékben eladatlanul mindmáig. Pedig a pénz is kellene már érte ugyancsak, továbbá úgy volna jó, ha már a hordók is kiüresednének.

— Haj, haj — sóhajtja megint csak a magyar :— ezelőtt a kocsmárosok szinte rajzot- tak erre kifelé a bor után, most pedig egy fia sincsen.

Hát ez igaz. Vége a régi büszkeségnek, mikor kényelmesen oda lehetett a tanyába várni a vevőt. Énnek a világnak már alighanem letelt; úgy lehet, végképp.

Viszi hát az ember a mustra-bort üvegben befelé a városba, elszomorodva, mert nehéz sprs ez a kuncsorgis: egyik kocsrnárostól a másikhoz járni, ajánlgatni a „nyárit“, nz ör~ dög bújjon bele, mert hiszen a munkáját éppen úgy megadtuk neki,, mint a jó bornak — hát mért nem lőtt jó ? j

Szégyenkezve huzza elő a zsebből a bormérő előtt a magyar a mustra-italos üveget.

— Van ilyen pladó — mondja — néhány

fában. i

A fa: az a hordó. Nagyfa: nagyhordó. Néhány fabor: az^.is van nyolc—ti? hektó. Pénz ez, bárki bármit beszéljen, azaz hogy az volna, ha adnának érte. De nem igen adipic.

Ez a savanyúság nem kell a vendégnek, így aztán nem kell a korcsmárosnak sejn, Akinek a zsebje futja, ó-bort iszik, akinek nem futja, nem igen savanyítja ezzel is az életét. Vagy abban hagyja az egészet, vagy pedig ha olykor megkívánja az italt, sörre fogja. A sör nagyon előrehaladt. Harminc év előtt még ritkaság volt, hogy a nép itta volna, ma a bor lehalad mellette. Harminc év előtt még az olyan jókora alföldi városban, mint Makó is, a hetilapban külön meghirdette a vendéglős ritkaság gyanánt, hogy ezen meg ezen a bizonyos jeles napon sörcsapolás tartatik, ma kocsiszámra vonul ki a sör a tanyák közé, amelyeknek némely részén pedig óraszám is el lehet sétálni, úgy, hogy jobboldalt is borszőlő, baloldalt is borszőlő. Ez is olyan dolog, hogy az alma itt terem, a narancs meg Taljánországban, de azért a narancs olcsóbb, mint az alma.

Húzódik tehát lassan kifelé az üveg a tanyai ember zsebéből, az ajánlat megtétetik, de egyáltalán nem látszik meg a korcsmároson, hogy kapva-kapna rajta. Van az ilyen ügyben része eleget.

Azt mondja a magyarnak tréfakép:

— Hát egy kis kövecsegöt hozott-é kend magával a zsebben ?

— Már hogy miért? — kérdezi emez.

— Hát, hogy lehúzza a grádot.

A grád az a masina (olyanforma, mint a falra akasztott hőmérő ha kivennék a fatokjából), amivel, a bor erejét mérik. Beleeresztik a borba. Minél mélyebben siilyed bele, annál