Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-10-25 / 43. szám
43. szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik oldal legyen általa. Egész éven keresztül nem lehet a munkát rendesen elvégezni. Mindenhol óriási megterheléssel, hihetetlen nehézségekkel kell megküzdenie minden egyes erőnek. Egyes ágakban igazán csoda, hogy nem mondják be a képtelenségüket a kirótt munka elvégzésére. Amint láttuk, egyesek nem képesek az ügyeket lajstromozni sem, nem pedig megcsinálni a vele való munkát. Érdemes egy tömeges napon benézni a helyiségekbe is. Azok is rendkívül szükek. Ember ember hátán tolong. A szorosságban még bajosabban lehet dolgozni is. Pl. a II. számú jegyzői irodában a kis asztal halmozva van aktákkal, úgy, hogy nem lehet kikeresni egy aktát semmiképen. Bemegy egyszerre több ügyvéd esetleg, akkor meg sem lehet mozdulni a kis szűk szobákban. Épen ezért az ügyvédek nem mehetnek egyszerre a megszabott tudakozódási időben érdeklődni, kénytelenek egyesek előbb, vagy később menni, ami szintén még jobban zavarja az amúgy is megterhelt személyzetet. Hallatlan dolog az is, hogy ez az iroda nem kap egy írógépet. Mikor manapság 10 példányban is lehet egyszerre másolni, itt még mindig özönvíz előtti módon, egyenkint másolnak. Hát kérem Így nem lehet dolgozni. Akármilyen példás is a birói karunk, ilyen körülmények között a legtulfeszitettebb ambícióval sem lehet eleget tenni a birói felefőségteljes hivatásnak. Hiába van a törvényszék jóakarata is e kérdésben, már többször tett felterjesztést, de a Minisztérium figyelemre se’ méltatja. — Mintegy rendeletbe is adta már, hogy ne is merjék már ezzel az üggyel háborgani. Pedig e dologhoz a legjobb akaratú megértés kell és a személyzetet sürgősen szaporítani szükséges, ha egyáltalán valamennyire komoly dolog az igazságszolgáltatás ügye. A legértékesebb egyéni és állami érdekről van szó a jó és pontos igazságszolgáltatás révén, itt nem szabad tehát közönnyel nézni a viszonyok romlását. Orvoslást kérünk a legsürgősebben ! * erősebb a bor, inig a könnyű italban csak úgy hányja-veti magát. Furfang ugyan ebben is van, mert meg lehet a grádot csinálni úgy is, hogy a jó borban se mutasson erőt. Egyébként sem hiteles az egész holmi, de hát mégis csak ezzel szokás mérni. Az ünnepélyes pillanat, mikor a grádot beleeresztik a borba s azután szorongva figyelik, hogy „mennyit húz ?“ Hát a mostani boroknál van eset rá, hogy nem húz semmit, csak úgy ficánkolódik a folyadék tetején, mintha vízbe vetették volna. — No nézze kend, — mondja a tanyai embernek a kocsmáros — hát aztán ez is bor? Ezt vögyem én mög? Hiszen ettül még az a kevés vendég is szétszalad, aki eddig idejárt. Belátja azt a külső ember is. Sóhajt egy nagyot, szomoruat, abban öntvén ki a mostani világi sorsok fölött érzett fájdalmát. — Pedig a munkáját mögadtuk neki, — mondja csüggedetten. Hát ez az éppen. Ez a baj éppen. A munkáját csak meg kell neki adni, a költség csak úgy meg van rá téve, aztán ehol e: ez a fáradság eredménye. Visszaönti a pohárból a bort az üvegbe, az üveget visszacsuztatja a zsebbe, s megalázkodva megy odább, hogy majd máshol kilincsel. Hogy ő odajutott, hogy kilincseljen. Guny- szó ez, ők találták ki még a jó világban a tintásujju városi emberre, hogy mikor megNem lesz fölösleges ugyanitt szólnunk a bírósági épületnek magának a mizériáiról is. Hogy a helyiségek kicsinyek, arról már szülöttünk az egyes rossz hivatali viszonyok kapcsán is. De erről még külön is és nagyon nyomatékosan lehetne még többször is szólni, mig aztán ebben az ügyben is történik valami cselekedet is. Igazán nagyon felférne ! Nevetségesen szomorú dolgokról van itt szó. Ott van pl. az az adomatárba való furcsaság, hogy fa van kiutalva a folyosó fűtésére és a folyosón nincsen kályha. Sőt úgy látszik, hogy nem is igen remélhetjük, hogy lesz, mert egyszerűen nem ad a Minisztérium. így az a fél, aki 3—4 órát jön téli időben szekeren, szánon, ott fázlódik tovább, várakozik a hideg folyosón. Az ügyvédek a telezsuffolt helyiségekből ide-oda járva állandóan egészségüket veszélyeztetik, mikor a hideg folyosóra kénytelenek menni. Nem egy tette már tönkre hosszú időre az egészségét. Vétkes mulasztások, miket ideje már jóváteni. Az épüiet kérdésében a másik legsürgősebb tennivaló az, hogy a bíróság egy tisztességes, könnyen megközelithető bejáratot kapjon. Igazán nyomorúságos állapot; mikor egy bírósági épületbe bírók, hivatalnokok, ügyes-bajos emberek egy csomó idegen kapun át, udvarokon keresztül, nagy kerülővel juthatnak be. Valóban nem csoda, ha a járással nem ismerős emberek egy-egy félnapig keresgetnek a megyeháza udvarán, mig végre egy eldugott sarokban megkapják a bíróság rozoga feljáróját. Halaszthatatlan, sürgős teendő, hogy a kenyérgyári utca folytatásaképen mindenesetre egy uj átjáró nyittassák a görög katholikus cintetem irányába, be a Jókai-utcába. Ebből az építendő utcából kapná meg a bíróság azt a régen nélkülözött bejárót, mely őt minden tekintetben jogosan megilleti. Fizessünk elő a „Nagykároly és Érmellék“-re. üresedik valami állás a torony alatt, már mint a városházán, akkor fölhúzza a hivatal ker;ső kabátot, s abban voksért a képviselőknél alázatosan kilincsel. Most meg ime neki kell kilincselni a borával. Ki hallott valaha azelőtt ilyent ? A bor rossz is, kevés is. Ellenben a vele való dolog nagyon elszaporodott. Azelőtt ennek hire-hamva sem volt. Tavasszal nyitottak, azután háromszoros kapálással megadták a módját: s a szőlő termett magától. Volt olyan ember, aki nem is igen törődött a kapálással, ráhagyta, hogy káresz-kantáresz, a hogy lesz, úgy lesz: nagyobb volt a gaz a szőlőjében, mint a tőke s bor mégis termett. Néha annyit, termett, hogy drágább volt a hordó, mint a must. Csakugyan volt úgy, hogy a hordó literjének hat krajcár volt az ára, musté meg öt. Az is megtörtént, hogy valóságosan részeg disznók voltak a hízók, mert azt a mustot amelyiknek már nem jutott edény, elébük öntötték. — Ma pedig valóságosan patikáriusnak köll — lönni — mondják az emderek. Az igaz. Olvasztani kell, keverni kell, locsolni kell. Fonttal kell mérni a sok patikaszert. Olyan gépekkel kell bajoskodni, amiknek azelőtt a hírét sem hallották. Úgy fürdetnek meg minden fürtöt, mint a kisgyereket. Azután locsolnak, hogy a gálickőtől szinte kékszinü lesz a szőlő, amely valamikor úgy volt szép, ha zöldéit. Meg mikor a fürtökön a szemek tarkulni kezdettek. Utazás a has körül. Ezt a körutazást nem a Pacific-vonat fel- használásával kell megtenni és nem 80 nap alatt, mint az a bizonyos világjáró angol. Megtehetjük egy kávéházi kis kerek asztalnál, az újságok zizegő lapjai között utazgatva. Egy rövid félóra és mi bejártuk a legjelentősebb magyar városok husszékeit, kérdezgetnünk sem kell, úgy is megtudjuk a különböző húsfélék árait. Közben becses, de szomorú tapasztalatokat keresünk. Mindenének előtt észrevesszük azt, hogy a mi húsúnk a legdrágább. Az igaz, hogy mi teszünk a legkevesebbet aziránt, hogy valamivel olcsóbb húst fogyaszthassunk. Ha a kis körutazást a lapok hasábjain megtesszük, észrevehetjük, hogy sok helyen Jlapos intézkedéseket tesznek a végett, hogy a hús árát olcsóbbá, igy a népnek könnyebbén hozzáférhetővé tegyék. Az ilyen gondoskodás némi összefüggésben van azzal a kötelességgel, mely az u. n. népjóléti intézkedéseket van hivatva megtenni. Hogy ezt a kötelességet ki veszi a nyakába, az a helyi viszonyoktól függ, meg sok egyébtől. Vizsgálódásunk során igen derék, követendő példákat is találunk e kérdésre vonatkozólag. Sajnos azonban, a mészárosok úgy látszik nem olvasnak elég lapot, ezért nem is tudnak e szép példákról, melyeket követniök kellene. Hisszük, hogy bizonyos szolgálatot teszünk az ügynek, ha egyes körülményekre felhívjuk becses figyelmüket. Nem akarjuk őket messze fárasztani. Csak ide megyünk át a szomszédba, Szatmárra, melyet elég jámborak vagyunk „drága“ városnak tartani. No hát ennek a hiedelemnek vége legyen. Mi vezetünk a világvárosias árak tekintetében. A „Szamos“ c. szatmári lap okt. 18-iki számában olvassuk a következő hirdetést: „Olcsó hús! Értesítem a nagyérdemű közönséget, hogy Attila- és Hunyadi-utca sarkán levő üzletemben a húsárak osztályozva a következők : I- ső rendű prima marhahús (felsár, fartü, bélszín) .......................... P20 K II- od rendű marhahús (hátszín, lapocka) P12 K — Tarkul ma is — mondják az elszomorodott emberek — de alulról tarkul . . . Kiveri a fürtöket a rothadás. A szemek megfeketülnek, az egész fürt összeesik és leszakad a szárról. Ez csakugyan elszomorító látvány s ma alig él több gonddal gazda, mint akinek szőlője van. Mindenfajta termés között a szőlő hál kint legtovább az ég alatt: amilyen öröm volt valaha a szép érését nézni, olyan nehéz dolog most a napról-napra erősebben látszó pusztuláson eltépelődni. S van-e ebben a bajban okos ember? No, nem igen mutatkozik. Tudományos elmélet van sok, de az eredmény nyomába nem ér a sok költségnek. Van, aki egyszer fürdetett, négyszer kapáltatott, ötször locsoltatott, háromszor poroztatott s azért a termés pusztulásának naponkint való tehetetlen nézésébe csak úgy belesoványkodhat, mint a másik. Mert ebbe a tanácstalanságba csakugyan testileg is bele lehet apadni. Ez most a soványitó kúra, nem marienbádi. És elkomorodva mondják egymásnak a kintvaló emberek: — A szőlő többé nem vagyon . . . Ez a legújabb szállóige, a mely nehéz szárnyakkal repül szét a vidéken. A hol tízezer holdakba ültették bele a tőkéket munkás kezek, elkomorodva ver a szó a tájakon : a szőlő többé nem vagyon . . . nem húz a grád.
