Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-09-20 / 38. szám
2- ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 38-ik szám. borságból, jóakaratu egyszerűségből, csak azért, mert jobb ruha van rajta és még talán valami vidéki jegyzőnek, vagy más valami tiszteletet érdemlő személyiségnek tartja. Távol van tőlem, hogy ezt a lelki jóravalóságot emberileg kifogásoljam, de kívánom, bár lenne a károlyi ember is olyan rohanó, rideg városi ember, mint pl. a váradi, szatmári, marosvásárhelyi stb. ember. Nem mintha ez szebb lenne és kedvesebb, nem is mintha ez lenne a fejlődés feltétele, hanem csak azért, mert ez annak velejárója. Bár már mi is ott tartanánk. A városi embert épen a magárautaltságnak érzése űzi, hajtja bele sok vállalkozásba s mig a kenyér után fut, bizony elfelejt minduntalan barátkozni, jobbra-balra tisztelegni. A másutt nagy apparátussal, szinte hűhóval dolgozó városi hatóság helyett itt egy jóakaratu, de épen ebből a jóakaratból kifolyólag elég sokszor elnéző hatóság dolgozik a város javára, töméntelen kicsinyeskedéssel küzködve. De mindez benne van a levegőben, benne gyökerezik a mi speciális viszonyainkban. A mi rendőrünk pl. nem az a faluról beőtözött, dülledtmellü parasztlegény, aki bent a városon, ahol nem ismer senkit, úgy hajtja végre a rendelkezéseket, amint őt arra bedresszírozták. Ha kell, csizmasarokkal, ököllel. A mi rendőrünk a hajdani Pista bácsi, vagy János bácsi a Térey-utcáról, aki szinte kikivánkozik az uniformisból, úgy nem pászol bele. Hiába válik be, hiába adta a nagykárolyi rendőrlegénység számos alkalommal tanujelét bátorságának, ügyességének, bűntények alkalmával, olyan szerepében, mely a polgárságot érinti nem eléggé erélyes. Épen azért, mert a rendőr, kinek a fellépés kötelessége, Pista bácsi, vagy János bácsi. Azután meg ő is itt nőtt fel és sok mindent rendjénvalónak lát, mert megszokta. De az eféle feltűnik ám más városi embernek, aki más rendhez szokott. Nincs miért elhallgatnunk, hogy a nyár folyamán rendezett footballversenyek vendégül jövő közönsége hivta fel nekünk, magunknak is a figyelmünket olyan dolgokra, melyek az ő; szemükben mindjárt élénken feltűntek. Épen azért is tesszük itt szóvá az eféléket a közönség előtt, mert ez amúgy is nekik szól és nem a hatóságnak. Ugyanis, ha más városok erélyes rendszabályokkal odanevelődtek, hogy lakóik itt, nálunk birálgatni tudják a mi gyengéinket, akkor a mi közönségünknek is olyan belátásra kell emelkednie, hogy magától még előbb észrevegye a javítandó állapotokat, nem pedig még óbégasson, ha a rendre erővel kell szoktatni. Például mit szól ahoz a közönség, hogy összes vendégjátékosaink szinte megbotránkoztak azon, hogy itt a járda szélén nőhet a fü, a piac pláne egész legelő; holott más városokban az utolsó szál gyepet is kitépik, mihelyt kidugja a fejét a gyalogjáró mellett. Különösen a zilahiak kárörvendeztek a mi utcáink kevésbbé rendes voltán s örömmel tették meg a döntést, hogy Zilah sokkal rendesebb. Piszkosnak találták a gyalogjárót, melyet a zilahiak minden reggel szigorúan leseperteinek a lakókkal, sőt ha rászáradt a sár, kötelezi a rendőrség, hogy a lakó vízzel is lemossa az aszfaltot. Az egyik zilahi fiúnak feltűnt itt a sok- kiszáradt béka-tetem, melyek az aszfalton múmiákká aszalódva hányódnak. Heccből összeolvasott a park körüli aszfalton tizennyolcat. Gyakori nálunk az aszfalton a narancshéj és egyéb gyümölcs maradvány, melyek végül azért tűnnek el, mert eltaposódva, kiszáradva végül porrá változnak. Kevésbbé főutcákon a járdára folyik a sáros viz, zörög mindenfelé a száraz falevél, a por lehet az aszfalton két hónapos is. Zilahon egy jókor reggel, ha végig megy az ember az utcákon, mindenfelé nagyban folyik a járdaseprés. Mire az élet megmozgal- masodik, már portalan, tiszta aszfalton járhat az ember. Szintén kímélet nélkül szorítják a lakókat a gyep kitakarítására is. Az árkokat természetesen a város gondozza. Hiszen épen most láthatjuk, hogy a város itt is megteszi ebben a magáét. Majd minden utcában nagy ároktisztogatás folyik most, ami nemcsak a csinosság, hanem a kolera elleni védekezés szempontjából is igen üdvös De épen azért, mert a város példásan megteszi a magáét, joggal szoríthatná a lakosságot is példásabb tisztaságra. Az a rendőr, aki végigjárja amúgy is az utcákat, ne legyen olyan kíméletes, szól- litsa fel a tulajdonosokat, hogy minden reggel seperjék el a házuk előtt levő járda részt. Egy kis büntetés sem árt meg néha a csökönyösebbeknél. Nem kell itt elnézőknek lenni, mert ha idegen ember jön hozzánk, megítél bennünket. A városnak nem kerül semmibe, mint ahogy nem is szabad kerülnie, csak egy kis erélyesség, mely nem fog ugyan tetszeni minden érdekelt lakónak, de a város tisztasága, jó hire érdekében nem lehet és nem szabad ezzel törődni. Fizessünk ,elő a „Nagykároly és Érmellék“-re. Mrs. Manners sohase láttak engem, apa Ant- werpenban maradt, én pedig igazán nagyon meg leszek elégedve ezzel a te bájos kis lakásoddal ! Muriel a pamlaghoz lépett. Nagy dilemma előtt állott — az újságírás tövises útjáról egyszerre Marokkóba, a Kanári-szigetekre, napsugárba és tengerre jutni: nagy lelki megújhodás ! Különben mindaddig nagyon meg volt elégedve pályájával, ainig Virginiai londoni tartózkodás alatt rá nem vette édes apját, hogy a Savoy-szállóból barátnője lakására költözhes- sék. Ettől a perctől kezdve olthatatlan vágy lo- pódzott leikébe a fény, pompa és utazás iránt, amelyekről Virginiai oly élénken beszélt neki. Fiatalság bizsergett vérében hogy széttárja szárnyát és repüljön . . . És még a ruháim is nagyszerűen fognak állni rajtad, édesem, — szólt Virginia csábítóan. A sok beszéd végre is hatott. — Elmegyek, drágám ! — kiáltotta Muriel és örömében kezével tapsolt. t II. Muriéi az első pillanattól kezdve megszerette Mrs. Männerst, amikor Dartmouthba a hajóra lépett és a vendéglátó asszony igazi sze- retetre méltó kedvességgel fogadta őt. Mrs. Manners majdnem olyan fiatal volt, mint á vendége és épp oly élénk szellemű is. Csupa báj és kedvesség volt és mulatságosan tudott kövér, lassú mozgású férjén zsarnokoskodni. Muriéi mindentől el volt ragadtatva. Tökéletes boldogságát csak egy asszony zavarta meg: Mrs. Harrison, egy testes hölgy, aki valami fiatal báró, Langham Bruce miatt varrta magát nem nagyon vonzó leányának, Júliának érdekében Manüersék nyakába. Langham Bruce csinos, borotvált arcg és vidám, kék szemű fiatalember volt és Manersékkal együtt utazott. Szerencsétlenségre Mrs Harrison már egyszer megjárta Amerikát és nem győzte Muriéit kérdéseivel ostromolni. Legnagyobb meglepe- petésére azonban Muriéi olyan sületlenségeket válaszolt, amelyektől majdnem elájult. ... A kék ég ragyogó napfényben úszott, amikor Gibraltárban kikötöttek. Langham Bruce csakhamar fölfedezte, »hogy Muriéi olyan bájos leány, akihez hasonlót még nem látott. Ennek következtében csakhamar elhanyagolta a társaság többi tagját. — Tudja, Miss Block, — szólt egyszer ebédnél hozzá — maga egészen megváltoztatta véleményét az amerikai leányokról és most úgy érzem, bocsánatott kell kérnem ettől a nemzettől . . . — Látja ez a londoni nevelés hatása — nevetetett Muriel. —De nem hozatna nekem egy kis fagylaltot, Mr. Langham. Tudja-e hogy néha a lelkemet adtam volna eper-fagylaltért, — folytatta kedvesen, hogy a beszélgetést kevésbbé veszedelmes mederbe terelje. — Maga igazán bájos kis leány, — szólt Bruce nevetve. — A sok pénz blazirttá teszi a legtöbb embert. Maga pedig — maga pedig úgy örül egy szelet fagylaltnak, mintha nem is kaphatna belőle mindennap egy kádra valót, ha akarna . . . Muriéi kissé szomorúan mosolygott. Ha tudta volna, hogy milyen kevésszer szerepelt. fagylalt az ő étlapján ! És hirtelen elkeseredett, mert eszébe jutott, hogy ő ennek a fiúnak Virginia, az előkelő társaságbeli hölgy és milliók örököse volt, nem pedig Hudson Muriéi, uj- ságirónő , egy krajcár nélkül . . . Szive bántalmát estére egy újabb jelenet fokozta. — A haját fésülte szobájában, amikor egyszerre kopogtatás az ajtón és Mrs. Harrison lépett be rajta. — Ezt a karosszéken találtam, Miss Block jegyezte meg fontoskodva és gyűrt zsebkendőt tartót feléje. — Azt hiszem, az öné, bár úgy látom „H. M.“ betűk vannak belehimezve. Vájjon csak Muriéi képzelte vagy tényleg a gyanú lángja lobogott szemében ? Ez a gondolat pirt varázsolt a leány arcára, de azért elég hűvösen köszönte meg a szívességet. Mrs. Harrison továbbra is ott állt, mintha feleletre várt volna. Pillantását eközben az ágyra szegezzte. Mikor kiment, vette észre Muriel, hogy ezüst keféje ott feküdt és rajta is ez e két betű állott: „H. M.“ . . . 111. Tanger festő elevenségü városában látta meg először a keleti világot Muriel. Kis öszvérek álltak meg a szálló előtt, hogy a társaságot végig vigyék a városon, Mrs. Harrison azonban visszautasította ezt a plebejus mulatságot és kocsiba ült. — Jön, Miss Harrison ? — kérdezte Muriel, miközben Bruce az egyik öszvér hátára segítette. * Julia azonban sértődötten anyjánál maradt, mig Muriel Bruce vezetése mellett, aki
