Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-08-30 / 35. szám
2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 35-ik szám. tudja, hogy melyik hova tartozik s aszerint jár el. Utcagyerekek rakoncátlankodását nem lehet ráfogni valamelyik iskola tanulóira, amivel sok kellemetlenségtől szabadulnak meg úgy a tanulók, mint a tanárok. A diák óvakodik a rossztól, kerüli az olyan társaságokat, ahol ha meglátja valaki, hát restelkednie kell, mint a sapkája szerint nem odavalónak. A diáksapka, mint ismertető jel is nagy szolgálatot tesz a felügyeletnél oiyan alkalommal, amikor a diákság csapatban jelenik meg valahol. Sok ember között úgy eltűnik a sok gyerek, hogy alig lehet, őket együtt tartani. Különösen nagy baj ez kirándulásnál, kivált ha az idegen városba történik. Egy pesti tanulmányi kirándulásnál, sőt kisebb helyen is, igazán nagy feladat minden ismertető jel néikül egy-egy elkallódott gyermeket elő- keriteni az embertömegből. Ezeket az előnyöket felgondolva valóban csodálatos, hogy a tanári testületek mindenütt kötelezőleg el nem rendelik a diáksapka viselését. Épen nem kívánnának vele teljesithetetlent. Már csak azért sem, mert a szülőket nemcsak hogy nem terhelné meg költséggel, sőt még kevesebbe kerítené a ruházatnak azt a részét, ami a fejre vonatkozik. Ugyanis egy diáksapkának az ára legfeljebb 3—4 korona olyan finom posztóból és bőrellenzővel, hogy évekig eltart, amennyi idő alatt 5—6 kalap kimegy a formájából. A diáksapka tartós és mindig csinos, megtartja a formáját. Hogy ezek az előnyök valóban megvannak, azt legjobban mutatja a szokás elterjedése. Mindezeket Nagykároly város diákságának s a szülőknek figyelmébe ajánlva hisszük, hogy a tanuló ifjúság itt is kísérletet tesz vele és idővel állandó viseletévé avatja a diáksapkát. (Ss.) A koldusbot lett az egyedüli támasza az ország sok vidékén az árvíztől sújtott lakosságnak Vármegyénk területén is igen sok községet öntött el a pusztító ár, a mi megyénk lakosságának is igen nagy percentje maradt betevő falat nélkül. A kormány és társadalom megtette azt, amit megtett. Hogy talán többet kellett volna tenniök, arról lehetne beszélni sokat és szépen, de evvel még nem segítünk az árvízkárosultak nyomorán. Nem birálgatjuk, nem méregetjük meg a segítség nagyságát, megmérték, megbírálták már ők magok, mikor egész falvak kérnek útlevelet, hogy Amerikába vándoroljanak ki. Az ország munkabíró lakosságának Amerikába való vándorlását senki sem nézheti ösz- szetett kezekkel. Nem csak azért, mert ezáltal a munkabérek emelkednek. Ez olyan álláspont, amelyre csak a kapitálista, vagy a velük érdekközösségben élők helyezkedhetnek. Vannak olyan polgárai is az országnak, akikre nézve a munkabérek emelkedése egyenesen kívánatos: a munkások maguk. Ez a szempont tehát, már mint a munkabérek szempontja, egyáltalán nem alkalmas arra, hogy tárgyilagos módon ítélhessük meg belőle a kivándorlás jelentőségét. Sokkal helyesebb lesz, ha arra az álláspontra helyezkedünk, hogy minden polgárnak kötelessége mindaddig megmaradni hazájában, amig az megélhetést tud neki biztosítani; kötelessége pedig megmaradni az állam kötelékén belül azon egyszerű oknál fogva, hogy az államtól olyan javakat élvezett, amelyekért az államnak, azaz többi polgártársainak csak további munkájával fog megfizetni. Itt nevelkedett a polgár, ez az állam gondoskodott taníttatásáról, ez viselte gondját improduktív fiatalsága idején. Megkívánhatja tehát tőle, hogy munkabírását ennek az államnak, polgártársainak javára használja fel. De mit tegyen a polgár, mikor a termé- | szét „kegye“ kiforgatta mindenéből, mikor föl- jdönfutó koldussá tette a természet kegyetlen szeszélye ? Mikor itthon nem tud megélni, mikor minden reménysége abban összpontosul, hátha Amerikában nem fog éhen halni. Szomorú probléma, szinte megoldhatatlannak látszik. A magyar földműves osztály szereti hazáját, földjét, faluját, határának minden rögét. De éhen nem szívesen hal meg senki sem. Elsőrangú kötelessége volna úgy az államnak, mint a társadalomnak külön is, segítségére sietni az árvízkárosultaknak még fokozottabb mértékben, mint eddig történt. Mikor odalenn Olaszországban megmozdult a föld, az egész világ résztvevő siettséggel igyekezett a nyomorúságba jutottak segítségére. Nálunk is állam, társadalom, egyesületek, magánosok vetélkedő buzgósággal ajánlották fel segítségüket az idegenek felsegitésére. S most ime a magunk fajtája vergődik a nyomorúságban, küzd az éhhalállal s olyan kemény a szivünk, hogy nem halljuk segélykiáltásukat. Az igaz, hogy azok is, akiket nem ért az árvíz, akik tehát hivatva volnának arra, hogy az árvízkárosultakon segítsenek, azok is olyan sanyarú pénzviszonyok között élnek, annyira el vannak telve a maguk nyomorúságával, hogy nem tudják a maga teljességében átérezni az árvízkárosultak nyomorát s ha át is érzik, eszközeik nem elégségesek arra, hogy felebarátaikon is segítsenek, örülnek ha maguk meg tudnak valahogy máról holnapra élni. Evvel azonban még nincs megoldva a kérdés, bármennyire is érthető a kívánatos és méltán elvárt társadalmi segélynyújtás elmaradása. Arról van szó, hogy polgártársainkat, akik végső kétségbeesésükben már más hazába akarnak vándorolni, megtartsuk ennek az országnak. Ne nézzük összetett kezekkel, hogy az ország legmunkabiróbb fiai fájó szívvel legyenek kénytelenek távozni az eltartásukra képtelen hazából. Mert éh.en halni senki sem köteles. Arra kötelezhető és köteles is a polgár, hogy hazájáért, többi polgártársaiért meghaljon a csatában, hisz a többiek meg érette haltak meg, vagy fognak meghalni. De mikor a többiek veszélyen kívül, békességben élvezik, már úgy ahogy, az élet javait, az önhibáján kívül nyomorúságba jutott polgár, ha nem siet senki segítségére, csak nem köteles pont itt megsal töltötte el, hogy fölküzdhesse magát egy olyan magaslatra, ahova fölemelt fővel vihesse majd szive bálványát, egyetlen büszkeségét. Boriska ez alatt az idő alatt nagy változáson ment kérésztől, mert amíg Bauer éjt-nap- palá téve fáradt, hogy a leányt a megérdemelt polcra magával vihesse, addig az ő szivébe már beköltözött a féltés gyanúja s valóságos melancholia szállta meg a lelkét. Panaszra azonban nem nyílt az ajka soha. Otthon sokszor megkérdezték: valami baja van talán, hogy olyan halvány az arca? Vagy mi hiányzik az életéből, ami derűt varázsolna szomorú arcaira ? — Nekem — mondotta olykcr a leány — Óh semmi, igazán semmi. Nekem mindenem megvan; de már ilyen a kedélyvilágom. Ami az én boldogságomat illeti, az igy is elveszett rám nézve örökre — gondolta, de nem mondta ajka. — Az én egész világom ott van abban a szomorú, bánatos szempárban, amelyek csak félve, remegve mernek olykor-olykor, lopva rámtekinteni. A leány jól ismerte szülőit s a társadalom ferde világnézetét. Tudta, hogy szülei sohasem egyeznének abba, hogy ő valaha a Bauer felesége legyen. Oly nagy, áthidalhatatlan ürvolt kettőjük között, hogy egyelőre lehetetlennek bizonyult minden jobb, minden biztatóbb föltevés. S az a fiú bár szegény nagyon, de mégis \an benne büszkeség. Az a fiú sohasem fog szerelmet koldulni tőlem, — igy gondolta ezt a leány. És tényleg úgy is volt. De azt is gonddta, azt is érezte, hogy egyszer mégis csak dfog jönni érte, ha nem is koldulva, s elfogj, hozni a szive és ő vele megy akár a világ /égére is, mert nem tudna nélküle élni. losszu idő múlt el, mig újra láthatták egymát. Boriska ez alatt sokat változott. Ke- délyviigában sohasem volt már vig hangulat, sohasei volt öröm. De tova űzött onnan minden hi reményt, Bauert sosem tudta elfelejteni. Épen igy volt ezzel Bauer is, aki különbeni alatt az idő alatt, amióta Boriskával utoljáratalálkozott, szép pozíciót tudott magának kikzdeni. Igaz, hogy nagy dij árán. Dehát, ugyan 1 is törődik azzal ?! Ki tudja azt, hogy mibe keilt neki ez a pozíció ? Igaz, nem sokba, csak egjcsomó átvirrasztott éjszakába és soksok küztlmes nappalba, amelyeken alig jutott neki ann, hogy éhségét csillapítsa. Aztán még valamibe az arca lett sáppadtabb, a szemei beesetteb k. És mit kapott ezért cserébe ? O, sokat, najon sokat! Kapott egy doktori oklevelet és ng valamit. Egy csomó reménységet a jövőre r^ve. Hányszor is álmodta már a nem nagyon fényes, de az annál nyugodtabb, biztos jövőt, amikor ő majd hires tanár lesz és jóltevője a jobbulást, az enyhet kereső, szenvedő emberiségnek. Arra azonban sohasem gondolt, hogy mennyibe fog kerülni neki ez a jövő, amikor ott görnyedt a dohos irodákban, hogy a tanuláshoz szükséges pénzt előteremthesse. Aztán későbben is sokat kellet neki küzdenie, amikor már az utolsó szigorlatát letette. Délélőtt bejárt a bonctani klinikára, a délutánt irodákban töltötte ; az éjjelt pedig tanulással. így kapta meg azt a nagyon megérdemelt doktori oklevelet, vagyis egy nagy semmit. Mert ugyan mit is tehetett volna ő evvel ? Bejutni valahova. Ez volt már minden vágya. De mikor milyen nehéz ez egy olyan embernek, akinek senkije nincs az egész világon, csak a szegénysége. És akkor már még valamije volt: a bensejében hordott, lassan ölő, biztos betegsége: a tudővész. Arra, hogy gyakorló orvos legyen s magán gyakorlatot folytasson saját erejéből, gondolni sem lehetett. Mit várhatott ilyen körülmények között a szegény uj orvostudor az élettől, azt csak ő tudhatta. Lehet, hogy nem merte bevallani önmagának sem, hogy a halál folyton ott settenIskolai uj és ócska könyvek az tszes vidéki és debreceni iskolák részéere kapható köm-, zenemű- és papirkereskedésében Piac-ca 8. (Kereskedelmi akadémia épületében.) I Alapit. 1805 évben. |~' ____| Telefon: 295. szám. | CS ATHY FERERCZ
