Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-08-30 / 35. szám
35. szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik oldal halni ? Megpróbálja, hátha másutt nem fog éhen halni. Ez a próbálkozás azonban mérhe- tétlen kárára van a többieknek, mindnyájuknak. Munkabíró polgárok kivándorlása az ország erejének sorvadása. Ezt megakadályozni pedig elsőrangú kötelessége mindnyájunknak. Vármegyénk árvízkárosultjai nevében szeretettel kérünk mindenkit, akinek csak módjában van, hogy segítségükre siessen, nyújtsa segítő kezét a nyomorúságba jutottaknak; a legkisebb adomány is az ország erejének megőrzésére szolgál. Ne engedjünk kivándorolni, elpusztulni egész falvakat, hisz nincs szükségük olyan sokra, hogy a legnagyobb nyomorúság közepette is itt maradjanak s a romokon uj életet kezdjenek. A telefon célszerűségét nem igen kell ma már ma- gyarázgatni senkinek sem. Akinek csak módjában van, igyekszik bevezettetni lakásába, tisztában lévén avval, hogy időben, szaladgálásban, firkálásban sokat spórol meg vele. Nem is erről akarunk beszélni. A helyi telefon körül nem igen vannak bajok, ami mégis van, mind olyan, ami másutt is előfordult. Annál nagyobbak azok a bajok és lehetetlenségek, amelyek a városközi, interurban viszonylatban mutatkoznak. Ezen a téren hihetetlen módon elmaradt városunk. A törekvő kis Mátészalka már sokkal kedvezőbb állapotokat mutat föl s nekünk bizony tőle kell példát vennünk. Ha nagykárolyi ember Mátészalkával akar beszélni, az kerek két koronájába kerül, akár be van vezetve lakásába a telefon, akár sincs. A mátészalkai kereskedő viszont 2 koronáért egész hónapon keresztül vígan beszélhet nagy károlyi ügyfeleivel. Ez az állapot kissé mindenesetre szégyenletes nemes városunkra. Mindenesetre nagyfokú élhetetlenségre vallana, ha nem törekednénk a mai állapotokon változtatni. Már többször szóvá tettük ezt az ügyet a vármegyei telefon ügyében Írván meghallgatásra eddig nem talált, kárba veszett sorokat. Úgy kedik körülötte, hogy ő már elveszett az egész világra nézve. Dehogy is merte ezt hinni saját magáról, hisz’ neki még élnie kellett. Neki még sok kötelessége van az élettel szemben : Ő reá még várnak. És igaza volt. Várt rá egy leány, — aki tudott minden lépéséről. És milyen boldog volt az a leány! Tudta, érezte, hogy az a fiú mindent úgy cselekszik, hogy azt ő érette teszi, Tudta, hogy nem örök időkre váltak el, hogy nekik még találkozniok kell az életben. És amikor azt hitte, az ő arcát is elöntötte a boldogság pírja, az ő arcára is kiült egy kis időre az öröm. Mintha mondta volna: látod, mondtam, hogy bízzál . . . mondtam, hogy elfog jönni érted . . . elfogja hozni a szivét — néked. Boriska, örülj, boldog leszel! És a leány örült is, boldog is volt. Hanem a fiú csak nem jött el hozzá soha. Állást kapott. Azt kívánta, hogy bárcsak bejutna valahova kisegítő orvosnak. Be is jutott. Szomorú hivatal volt, szomorú uj állás. A szép nagy épület homlokzatán ez a felírás díszelgett: „Szegénysorsu tüdőberegek szanatóriuma“. S az orvostudor ott feküdt betegen, összetörve egy szegényes ágyon és várta a halált. De mielőtt még örökre leszámolt volna az hisszük azonban, hogy Mátészalka példája után indulva ez a kérdés rövidesen megoldáshoz juthat nálunk is. A mátészalkai lakos, ha bevezetteti a telefont, havi 2, tehát évi 24 koronáért pausáléban használhatja telefonját bizonyos körzeten belül eső városokkal való be- szélésre. Ezt a példát kell nekünk is követnünk, s úgy halljuk, követni is fogja városunk vezetősége. Nagykároly központtal telefonkörzet volna létesítendő, amelyen belül meghatározott, mérsékelt pausálé fejében használhatná kiki telefonját. A mostani állapotok bizony egy kissé furcsán festenek. Hát nem lehetetlen dolog az, hogy mig Debrecennel egy koronáért lehet beszélni, a közelebb eső Mátészalkával való beszólásért kettőt kell fizetni. Hogy Szatmár előbbre van, az természetes. Szatmár más téren is előbbre van. Azt azonban meg kell gondolni, hogy Mátészalka mögött is elmaradjunk. Nem Mátészalka lebecsülése akar ez lenni, csak a magunk biztosítása, hogy önmagunkhoz méltó módon igyekezzünk berendezkedni s ne engedjük, hogy tagadhatatlanul kisebb városok is megelőzzenek bennünket. HÍREK. TÁJÉKOZTATÓ. A Régi Kaszinó könyvtára nyitva van a délelőtt folyamán. A Polgári Kaszinó könyvtára nyitva van mindennap d. e. 12 órától 2-ig. Egy stamperli szilvóriunt állított meg a minap egy igen gyümölcsös pillanatra. Sokáig morfondéroztam magamban, hogy milyen kár, hogy nem előbb találkoztam vele: ma már — három volna, ha nem másutt, a Gózsony-utcában. Merthogy nagyon célirányos tanulságok csillogtak abban a stamperli gyengesárga szilvóriumban. Mélabus hajnali derengésben, mikor a lélek hajlandó a merengésre, unalmas vonatvárás közben egy vasúti vendéglő pálinkás pultja előtt találkoztam vele. Pontosabban úgy történt a dolog, élettel s a cudar sorssal, — amely azt kívánta tőle, hogy őt csak doktori oklevéllel lehessen beengeduni a szegénysorsu tüdőbetegek otthonába, — még várt valakit. Beteges, sáppadt arcára kiült néha a piros láz s amikor melléből fel-feltört a fullasztó, nehéz köhögés, könybe lábbadtak beesett, réveteg szemei s elcsukló sóhajban tört ki az ajka: — Én már nem tudok hozzá elmenni, de vájjon eljön-e ő hozzám ? . . . 0, csak egy pillanatra jönne el, hadd láthatnám meg még egyszer utoljára az arcát . , . Csak egyszer, csak egyetlen egyszer hallanám meg a hangját. De ő nem jön. 0, hogy is jönne ő ide — a Halál tanyájára ?! Ebben a pillanatban egy sötétbe burkolt árny surrant be a terembe s egyenesen ahhoz az ágyhoz tartott, melynek fejénél messzire szembeötlött e felírás: Bauer Béla orvostudor, 28 éves stb. ... Ott lerogyott az ágyra, ajkát rátapasztotta a fiúnak kékes-száraz ajakára s egy végnélküli csókban forrtak össze. Milyen csók volt ez 1 A fiút a nagy izgalom s ez az esemény annyira felzaklatta, hogy vér tolult a szájába, a mellére, a tüdejére s mire a leányt erővel elvonszolták tőle, annak a lelke már régen messze járt, a Halál tanyájától. hogy ő a pulton csillogtatta bölcseségét, én pedig a pult előtt állottam és — bólongattam. Hogy igaza van. Nagyon igaza van. Mélységes szomorúság szorította össze a szivemet, mikor két szemem láttára kilehelte nemes lelkét, spirituszát. Merthogy ott halt meg előttem, időnek előtte, mint minden igaz bölcs, erőszakos halállal. Csakhogy még az én hajnali bölcsemnek még a bölcs Sokrates szomorú halálánál is szomorúbb vége Ion; mert mig Sokratesznek csak a méregpoharat kellett meginnia, az én bölcsemet egyenesen öt magát itták meg. Egy hajnali utas rutinos pálinkaivó mozdulattal vetett véget életének. Nemes lelke még sokáig ott lebegett a levegőben. És mindenkik, akik jelen valának, szerfelett kellemetes illatot ére- zének. — Hadd mondom el, mit magyarázott nekem ama végzetes, halálthozó hajnalon az immáron örökre néma bölcs. Azonban egy kicsit hátrább kell kezdenem a dolgot. A végén lyukadunk ki aztán a nagy bölcseségre, amelyet utóvégre mindenki tud, de nagyon kevés ember követ. Úgy esett a nagy eset, hogy hát a vasúti vendéglőbe belibben kora hajnalban egy gyönyörűséges teremtés. Egy igen szép leány. Mögötte egy idősebb féifi, nyilván a papája. A papa előre siet s megáll a pálinkás pult előtt. Mögötte a lánya. A pult előtt álmos szemű utasok réveteg pillantást vetvén egy-egy stamperli pálinkafélére, amelyet a szorgalmasan töltögető pincér tesz eléjük, hozzáértő kézzel hajtják fel a különféle sziverősitőket. Egyik-másik reszel egyet-kettőt a torkán, esetleg bevág még eggyel. A papa meg a lánya csendesen állnak. Mikor megszűnt a tolongás, a papa a pult elé állván megszólal: „Hogy egy stamperli szilvórium ?“ „Húsz fillér.“ mondja a pincér. Eddig a leányt néztem, most a papát veszem szemügyre. Isszonyu gonddal kiagyusztált, kikefélt, kivasalt idősebb férfi. Olyan előkelőbb hivatalnoknak látszik. — A pincér is a poharakat szapora kézzel helyre rakosgatva, egy furcsáló, csodálkozó pillantást vet a kérdezősködő papára. Látván azonban, hogy a furcsa vendég a tárcája után nyúl, kitölt egy stamperli szilvóriumot. A kivasalt ember még gondolkozik egy kicsit, aztán megint megszólal: „Hát a vasutasnak hogy?“ Már mint a szilvórium. „Vasutasnak?“ mondja a pincér, szemmel láthatólag egyik csodálkozásból a másikba esve, s egyúttal egy leírhatatlan mozdulatot tesz a Kezével. Olyasfélét akar mondani a jobb keze, hogy „furcsa ügy az egész. Nem értem ezt az embert. Vasutasnak mindenesetre egy pár krajcárral olcsóbb. Úgy . . . tudom is én . . . egy pár krajcárral . . . igen . . .“ Megszólal ekkor ismét a vasalt ember: „Hat krajcár? Hét krajcár ?“ — „Mondjuk hat krajcár.“ hagyja rá a pincér. Látszik rajta, hogy a „percentet“ számitgatta mostanáig, ami a vasutasoknak dukál, de nem boldogult sehogysem. A vasalt ember kiguberál ekkor csinos pénztárcájából egy tiz meg egy két fillérest, gondosan megnézi még egyszer mind a kettőt, de különösen a tizfillérest (bizonyára azért, hogy nem husz- füléres-e) s a hat krajcárt leteszi a pultra. Előbb az öt pénzt, aztán a krajcárt. Külön, egymás mellé. Még egyszer megnézi. Szinte várom, hogy még egyszer felveszi őket a pultról s gondosan ápolt fogához veri őket. Külön- külön. De csodálatos módon nem ez történt, hanem a tárcáját kezdte gondosan becsukogatni. Mikor becsukta, még megpróbálta, hogy nem : Modern ruhafestés: |VÁítÁÍA|* BáI Legszebb ruhatisztitás bármily divatszinre. ■fidJWAJvI Fdl Vegyileg száraz utón! Nagykároly, Széchenyi-utca 34. sz., a róm. kath. elemi fiúiskola mellett.
