Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-06-07 / 23. szám
2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 23-ik szám. titkárává nevezi ki a püspök; 1890-ben pápai káplán s ugyanezen év végén szentszéki tanácsos lett. 1894-ben sátoraljaújhelyi lelkész és esperes lett, majd főesperessé nevezte ki a király. Papi működése erős impulzust adott Sátoraljaújhely hitéletének, de tevékenysége nem merült ki a szorosan vett papi funkciók példás ellátásában. A közügyek minden kérdése érdekelte. Szava, tanácsa, tapintatos fellépése sehol se tévesztették el hatásukat. A sátoraljaújhelyi megyei közkórház alapítása körül éveken át fáradozott s a nehézségek elhárítása után ő valósította meg, mint a kórházi építő bizottság elnöke az intézményt, melynek alapkő- letételétől kezdve befejezéséig minden munkáját lelkiismeretes szorgalommal ellenőrizte. Ezen a téren szerzett érdemei elismeréséül a király 1907-ben a Ferenc József-rend lovagkeresztjével tüntette ki. A vásárvámjogot megvette a város a piacterülettel együtt: csakhogy azt a 200,000 koronát még ki is kellene fizetni. Egyedüli fedezete erre a városnak a helypénzjövedelem. Csakhogy a mostani két, hétfői és pénteki hetivásáron befolyó helypénzjövedelem egy általán nem mondható akkorának, hogy a város abból ekkora összeget kifizethessen. Más források után is hiába nézünk. Nem marad más hátra, mint a mostani forrás szájának esetleges bővítése: t. i. a hetivásárok számának szaporítása. Ez a terv már régebben is felmerült. Az volt az akadálya, hogy a grófnővel közös volt a jog, már pedig a városnak legutóbb tulajdonképen nem állott érdekében, hogy a hetivásárok száma s igy a helypénzjövedelem sza- porittassék: akkor t. i. még többe került volna a vásárvamjog megváltása. Miután a város már megváltotta a vásárvámjogot, semmi akadálya sincs többé annak, hogy a hetivásárok száma szaporittassék s ezáltal a helypénzjövedelem esetleg megkétsze- reztessék. Más jövedelmi forrása nem igen van a városnak, hogy ezt az adósságot törlessze, evvel a móddal pedig tulajdonképen senkit sem terhel meg, szinte mindenki csak nyer az „üzleten“. A görög katholikus magyarság utolsó kálvária-utja. — Szabó Jenő főrendiházi tag könyve. — Sztripszky Hiador dr. összegyűjtötte Szabó Jenő főrendiházi tagnak a görög katholikus magyarság mozgalmának érdekében irt hírlapi cikkeit és beszédeit. A mozgalom utolsó, sikeres fázisának, az 1898-ban kezdődő kálvária-utnak küzdelemmel teljes története a maga teljességében bontakozik ki ebben a könyvben. Szabó Jenő mindenütt ott volt, mindig dolgozott, harcolt, mikor a görög katholikus magyarok ügyéről esett szó. Ép ezért jónak látjuk a könyv tartalmával, illetőleg az egyes cikkekkel megismertetni olvasóinkat is, hadd ismerjék városunk polgárai is a$t a küzdelmet, amelynek rég óhajtott gyümölcse csak a napokban ért meg egészen. Azonban tulajdonképen nemcsak az utolsó kálvária-uttal ismerkedünk meg ebben a könyvben, hanem az egész hosszú, keserves úttal, a görög katholikus magyarság egész küzdelmével. Sőt végső eredménykép a görög katholikus magyarság egész története tevődik össze szemeink ellőtt az egyes cikkek mózaikjaiból. Sztripszky Hiador dr. ugyanis maga is irt egy nagyon magas színvonalú, pompás „Tájékoztató“-! a könyv elé, amely az ügy egész történetéről nagy vonásokban, de gondosan, pontosan tájékoztat, másfelől pedig a maga és mások idevágó pár cikkét is felvette a könyv függelékébe, nagyban emelvén ezáltal a különben is igen nagy értékű könyv becsét. Hogy megtartsuk a könyv cikkeinek sorrendjét, de meg általános tájékoztatásul is legalkalmasabb lesz Sztripszky Hiador Tájékoztatójának ismertetésével kezdeni a sort. Ha helyünk volna rá, legjobban szeretnők ezt a gyönyörű tanulmányt a maga teljességében lenyomatni, kénytelenek vagyunk azonban a kivonatos ismertetéssel megelégedni. A történelem a nyugateurópai és kelet- európai népek egyházának berendezésére nézve két egészen ellentétes fejlődési irányt állapit meg. A nyugati egyház a latin liturgikus nyelv által az egységesség elvén mintegy monarchikus egyetemességre törekszik ; a görög szertar- tásu keleti egyház ellenben kezdettől fogva a nemzetegyedek foederális szövetségének alakját vette fel. A keleti szertartásu egyházban az egyes népegyedek, mihelyt kedvező körülmények segítségével nemzetekké alakultak, mindenütt érvényesíteni tudták nemzeti egyéniségüket azáltal, hogy úgy egyházi életük, mint'egész művelődésük nyelvéül a maguk nemzeti nyelvét fejlesztették ki. Egymásután alakulnak ki a görög és latin után az ó-bolgár, majd középbolgár nyelv kultúrája, az orosz-szláv nyelv, a román, Ázsiában az örmény, szír, arab, Afrikában pedig a kopt egyházi nyelv és kultúrája. Ezek az alakulások végeredményükben mindenütt az illető népek nemzeti kifejlődésére vezettek. Sztripszky nagy jelentőséget tulajdonit a liturgikus nyelvnek, mivel a középkor kultúrájának egyéb művelődési tényezője, mint az egyház, nem is volt. Vájjon miért nem tud ma lépést tartani zsúfolt étteremben mellettünk foglalt helyett, megmagyarázta, hogy a lift azért nem jár mert egy szüfrazsett kalaptüjét dopta a gépezetbe. A lunch-öt megrendeltük és mire a kínai és üveg-terembe értünk, már félhárom volt. És végre itt, be kell vallanom, hogy az olvasó türelmét a végsőkig ne tegyem próbára, rátaláltunk a japáni öröm-harangocskára, dacára, hogy csak három volt még belőlük és ezek között is kettő — törött— Godold csak el — szólt Delia győzelemittas szemmel — ha tiz percet késünk ! Igen természetes, hogy megveszem — fordult a segédhez. Ezzel lehajolt és a pénztárcáját kezdte keresni. Mialatt a harangot csomagolták, egyre kereste. Izgatottan tapogatta végig zsebét, végre igy szólt: — Eltűnt! Én azonnal a nyájas képű idegen urra gondoltam, aki talán még sem volt nyegalmazott hajóskapitány. — Mennyi volt benne ? — Tizenhárom shilling és néhány rézdarab . . . — Nos, — szóltam, pénztárcám kihúzva — legalább nyerjünk valamit azon a harangon. Mi az ára? — Nyolc penny és három forthing — szólt a segéd. A pénztárca eltűnését bejelentettük az irodában, azután egy taxin hazamentünk. Villamos ugyanis nem jött, Deliának pedig megfájdult a feje és nagyon szeretett voina uzsonázni. És amint ő mondja, minek dobjunk ki egy csésze teáért négy pennyt Tunkingtonnál, mikor azt otthon sokkal olcsóbban megkaphatjuk!? És néha takarékoskodni is kell . . . — És most— szólt egy órával később Delia — hová akasszuk az öröm-harangot? Én a verendát javasoltam. Delia fejét rázta. — A legelső koldus ellopná! Különben is, valami csinos helyre kell tenünk, mert kedden eljön Unwin Dick és Bessiet is meghívtam és szeretnék valami újat mutatni nekik ? Erre szerényen megjegyeztem, hogy ők jobban örülnek, ha egymást látják. Végre a hall mellett döntöttünk. — Ez az igazi hely: — szólt Delia. Előszedtem a létrát és egy nagy szöget vertem a mennyezetbe. Nem volt könnyű, de a harang végre lógott és a szobán átvonuló keresztszélben gyönyörűen csengett, muzsikált. Nagyszerű pillanat volt. Visszamentünk az ebédlőbe és fülünket hegyezve hallgattuk a keleti melódiákat, amiket a harang csilingelt, Alkonyaikor azonban elhallgatott. Nem volt szél, ami hajtsa. — Egy kissé kinyitom a kapu ajtaját. Jó ? — Az éjszaka tele lesz muzsikával, de egy tolvaj majd elviszi legjobb esernyőmet — szóltam figyelmeztetőleg. — Mintha mindig nyitva szoktam volna felejteni ? — felelte Delia séstődötten. Delia kedves, édes teremtés, de fiatal és a fiatalságuak rövid a memóriája. Természetesen elfelejtette bezárni és engem legédesebb álmomból riasztott fel egy rettenetes döröm- bölés. Remegő Delilámat otthagyva, kiszaladtam. A kapuban hatalmas rendőr állt, lámpával a kezében. — Tudja ön, hogy az ajtaja tárva-nyitva állt? — szólt széles ábrázattal. Pedig tiz óra már régen elmúlt. Megköszöntem a figyelmét, egy fél koronát adtam neki és visszasiettem az ágyamba, hogy csak a nyugalmas vasárnap déli óráiban ébredjek fel. Vasárnap délután Hopkynsékat látogattuk meg. — Nézd ! — szólt Delia és hevesen megszorította karomat. — Odanéztem, a szellős verenda közepén egy öröm-harang csilingelt. Meg volt oldva a rejtély. Másnap már a mi harangunk is a verandán himbálódzott. Este azonban sápadt arccal állottelém Delia. — Az öröm-harang . . . Fölnéztem a verenda tetejére. A szög elhagyottan csüngött alá. — Ellopták? Fejét rázta. — Nem. A mi verandánk alacsonyabb, mint Hopkynséké és ma reggel a viz-órát vizsgálták. Az az ur, aki eljött — cilinderben volt és . . . — Folytasd ! — szóltam lélegzetem visz- szafojtva. — És az öröm-harang összekarcolta . . . Lekapta fejéről és rettenetes szemforgatásokkal távozott. Hol van most a harang? — A konyhában. Ott természetesen nem maradhat. Az ebédlőbe nem illik a bútorok miatt, a szalonban nem előkelő . . . — Ott van a lomtárszobában. Félig nyitva hagyhatjuk az ajtót . . . — De én azt akarom, hogy Dick és Bessie lássák. — Ha itt lesznek, részletesen megvizsgálhatják ! — feleltem mosolyogva, tudva, hogy miért . . . — Az öröm-harang tehát a lomtárszobába került — Amalia nagynéném nagyított fényképe, egy óriási papírral összeragasztott sárga váza és iskolatáskám közé és újra nyugodtan csilingelt. . . . Dick és Bessie majdnem egyszerre érkeztek és meglepetésük óriási volt. Sok mindenről beszélgettünk már, mikor egyszerre Delia igy szólt — Óh, gyerekek, van azonban itt valami, amit látnotok kell! . . . Ezzel bevezette őket a haranghoz és lentről hallottam, amint ma-
