Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-05-17 / 20. szám
2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 20. szám A kinevezendő püspök rövid időn belül Nagykárolyban telepszik meg, hogy az építkezések már az ő felügyelete alatt folyjanak. Minden nagykárolyi polgár felekezeti különbség nélkül örömmel várja az uj görög ka- tholikus püspököt városunkban. Az egész város polgársága segítségére kiván lenni a nagy munkát magára vállaló főpapnak hivatása teljesítésében. Mert ezt a püspökséget nem a javak nagysága emeli a többi püspökségnek szinte föléje, hanem az a nagy feladat, amelyet a magyarság megerősítésének nagy munkájában magára vállal az uj püspök. Szükségtelen újból és újból hangsúlyoznunk, mennyire ideje már az uj püspök kinevezésének különösen azok után a féktelen izgatások után, amelyek Nagykároly vidékén lefolytak. Az események azóta pihenni látszanak, de ez csak külső látszat. A görög katholikus püspökség ügye nincs még elintézve avval, hogy a főkolomposokat lecsukták. Erős kezű, de jóságos, tapintatos főpásztorra van szükség, aki szavának, méltóságának súlyával rendet teremt a lelkekben, a félrevezetett, felbujtogatott nép lelkében. Ezzel a nemes feladattal szemben szinte eltörpül a lázitók büntetésének kérdése. Meg- változtathatlan lények elé állítva, fogcsikorgatva talán, de belenyugosznak a dolgok nekik egyáltalán nem kedvező állapotába. A büntetés csak vezeklés lesz már meggondolatlan cselekedeteikért. Miklóssy István nemes egyénisége garancia arra, hogy az uj püspökség a hívek lelki üdvének s a magyarságnak öregbítésére fog szolgálni. Városunk pedig belekapcsolódik abba a nagy nemzeti munkába, amely a magyarság minden oldalról való megerősödését célozza. A sportkedvelő ifjak f. hő 18-án d. e. 11 órakor a csizmadia árucsarnok emeleti helyiségében megtartandó alakuló gyűlésen football- és testedző egyesületet alakítanak. — Régóta vártuk már ezt a rövid hirt, amely jelentőségre a legfontosabbakkal vetekszik. Régóta vártuk, hogy városunk fiatalsága is tudatára ébredt a sport fontosságának, jelentőségének. Alig van már valamire való város Magyarországon, ahol a fiatalság a testdett. Arthur nem fogta le, szabadjára engedte és a kétezer méteres fasoron versenyt repültek a tavaszi széllel . . . Amikor a richmondi park borostyánnal borított kapuján áthaladtak — Arthur idegessége Bonnyra szállt. Izgatottan csapkodta fejét jobbra s balra és orracimpája remegett. A lan- kás völgyben Arthur újra elengedte. Bonny szeszélyes tempóban iramodott neki a mezőnek, amelyen már enyhe illatú fü sarjadt . . . Arthur kedvére engedte. Bonny a völgy peremén álló erdőnek tartott. Amikor az erdőhöz közeledtek, a fák árnyékától Bonny megtorpant. Megállt. Arthur épp fordulni akart vele, a mikor az erdő szegélyén egy üres nyergü lovat pillantott meg. A ló nyaka mellett fiatal hölgy bíbelődött a kantárszárral. Arthur néhány pillanatig tétován állt, azután odaugratott: — Megengedi, Mylady, hogy segítségére legyek ? Látom, egy kis baleset történt. — Semmiség az egész, — felelte egy halkan mázsikáló női hang — máris rendben van. Köszönöm. A következő percben utolérhetetlen bájjal és könnyedséggel a nyeregben termett. — Kissé ijedős a lova! — szólt újra a muzsikáló hang. — Különben gyönyörű állati! edzés munkáját az iskolából való kikerülés után teljesen abbahagyta volna. Nálunk a mindenrendü és rangú fiatal emberek csak az utcát és kávéházat ismerik szórakozó helyül. Vagy az utcán kóvályognak, vagy a kávéházakban nyelik a füstöt. Nagyon alkalmatos volna ép ilyen körülmények között, ha a sport iránt ébresztené fel a most megalakuló egyesület a város fiatalságának érdeklődését. Úgy halljuk, hogy az iparos-ifjak sportköre lesz az uj egyesület. Ép azért reméljük, hogy nem szalmaláng lesz a felbuzdulás s az egyesületnek nemcsak alakuló gyűlése, hanem munkás jövője is lesz. Ezt a munkát nem úgy képzeljük, hogy egy egyesülettel több s igy egy táncmulatsággal vagy majálissal is több lesz Nagykárolyban, ehez nem kell sportegyesület. Úgy sem képzeljük ezt a munkát, hogy hébe-hóba, ha szép az idő, egy-egy vasárnap kimegyünk a Postarétre s ott egyet-kettőt rúgván a labdába, betérünk valami kurta kocsmába egy kis barátságos italozásra. Minden igazi sportegyesület ha nem is antialkoholista, de legalább abstinens egyesület is egyúttal. Az igazi sportember tudja, milyan káros az alkohol hatása, s amit a sport javít a testen, az alkohol rövidesen lerontja. Nem hiába írjuk ezeket. Volt alkalmunk egy pár leromlott sportegyesületet látni, melyeknek egy-egy majális, egy-egy délutáni kugli — meg bor — parti volt egész működése. Van a városnak jól felszerelt tornaterme; a sportkedvelőknek természetesen szívesen megengedi a város, hogy a szereket igénybe vegyék. Ha ez a sportegyesület tényleg produkálni fog valamint, ha igazán testnevelő munkát fog végezni, reményünk lehet rá, hogy a fiatalság többi része, sőt az „öregebbek“ is rákapnak a sportra. Mert erről van szó. Rá- kapatni az embereket hasznos dolgokra. Leánykufárok A magyar társadalmi életbe olykor-olykor belehuhog a fiatal ártatlan leánykákkal való kufárkodás halálmadara' és ilyenkor egy-egy pillanatra elkomorodunk, elszörnyölködíink. Panaszkodunk nehéz időkről, mik ellenállhatatlanul magukkal sodorják a fiatal lelkeket a bűn fertőjébe, aztán az események egymásra torlód— És szeszélyes, mint az április, amelybe holnap lépünk — felelte nevetve Arthur. — Örömmel várja a tavaszt? kérdezte a leány. — Ha olyan bűbájos ibolyára akadok az erdő szélén, mint ma — igen! — felelte Arthur fölcsillanó szemmel. A leány arcán pir futott át és felelet helyett beugratta lovát. Neki vágtatott a mezőnek. Bonny vigan fölnyeritett és örömmel vette a versenyt karcsú nyakú kollégájával. Arthur nyugodt, hideg szive megremegett. Álmodik talán? Ki ez a bűbájos csodás szépségű leány? Ez az égből idelovagolt Walkür ? Honnan lopta a szemének csodás fényét, a hangja muzsikáját, arcának hamvas szépségét? Kibomlott haja, mint aranyfátyol lebeg utána és nyomában ibolyaillat leng a levegőben . . . Honnan jött — hová megy ? Annyira égette az ismeretlen láz Arthur szivét, hogy, amikor egy terebélyes fa tövében megpihentek, megkérdezte tőle. A leány mosolyogva hajtotta fejét lova nyakára és igy szólt: — Ne kérdezze! Nem szebb, kedvesebb, romantikusabb, ha úgy válunk el, ahogy ösz- szetalálkoztunk . . . Jöttem az erdőből és újra nak az idő uj szenzációkat teremt és segély kiáltásunk kimerül, belereked a legujebb társadalmi bajokba, miknek orvosolása sokkal előbbrevalóbb, sokkal vészkiáltóbb és elfelejtjük a fiatal lelkekért harangjainkat félrehúzni, s leánykereskedés aztán természetesen eme nemtörődömségünket hasznosan kiaknázva, újabb lendületet nyer, mértföldes lépéseket csinálva mindinkább tért hódit magának, mígnem külföldre is elhatol. És ilyenkor ha bekövetkezik a fürdői szezon, ha a magyarság külföldre jut magyar leányok ajkáról hallja a magyar szót zengedezni és nem tudja hirtelenében, hogy jaj- jongjon-e eme „tünemény“ látára avagy pedig az örömtől ujjongjon. Mert szó ami szó, jól esik a magyar fülnek idegen országokban édes magyar-hangokat hallani, de mikor az idegen országok erkölcstelenség-posványái magyar cikkekkel, magyar leányokkal vannak megtöltve, kell hogy az igazán érző szív megrázkódjon tőle, kell hogy az édesden hangzó magyar szótól megundorodjon. Annak is lehetne örülni, hogy gazdasági cikkeink oly óriási sikernek örvendenek, hogy még a külföldet is elárasztják velük, hogy utón útfélen találkozunk velük, de mikor a külföld csupán ama cikkekből ismer bennünket, amely Kain-bélyege az egész magyarságnak, az nem lehet valami örvendetes esemény, ezen már nem lehet, nem szabad oly könnyedén elsiklani. Hiszen tesznek is nálunk elég intézkedéseket, hogy meggátolják eme baj elharapódzását. A rendőrség is elég rigorózummal üldözi azokat a kufár lelkeket, akik ilyen alapra építik, sajnos, jól jövedelmező kereseti forrásukat. Vannak ligák, egyesületek felállítva, miknek csupán az a céljuk, hogy útját álják eme nemzeti vésznek. Mindezekkel azonban még nem értünk célt, mert eme betegségnek diognózisa helytelenül van megállapítva. Itt hathatósabb ezközökkel kell fellépni. A leánykereskedést még nem fojtjuk el azáltal, hogy a velük kereskedőket megfenyítsük. Mert az, aki elakarja adni magát,, az mindig találhat magának egér- utat, ha nem most, hát később, ha nem ennek, hát másnak, de mindenesetre el fogja adni magát, mert a nyomorúság belekergeti, az- hajszolja bele a bűn fertőjébe. A leánykereskedés mindig annak az országnak a gazdasági pangására vezethető vissza, eltűnők oda . . . Mondjuk, én vagyok az erdő leánya — és maga? — A mező fia . . . — felelte nevetve Arthur. — No lássa, — szólt a leány — még kiderül, hogy rokonok is vagyunk! Akkor talán még újra találkozunk!? Isten vele — a viszontlátásig ! Ezzel a nyeregébe szállt, kedves mosoly- lyal kezét nyújtotta Arthurnak és elvágtatott. Arthur úgy nézett utána, mint egy tova- szálló álo ii után . . . Rajongó bámulatában lovagló pálcáját a földre ejtette. Amikor lehajolt érte — a fűben egy csipkés zsebkendőt pillantott meg. Fölcsillanó szemmel kapott utána. Finom illat áradt bélőle és fehér csipkeszegélyén kivül más disze nem volt. csak a sarkába hímzett — fekete liliom. Arthur halotthalvány lett. — Alice ! — suttogta remegőn és a kis zsebkendőt odaszoritotta vonagló ajkához. * Az „Erdő leányá“-nak igaza volt. Rokonok voltak. De milyen rokonok! Évszázados gyülölségben élt a két család. Kennsington egykori hercege lefejeztette unokaöcscsét, lord Douglast, Arthur szépapját. Azóta engesztelhe-
