Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-05-03 / 18. szám
2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 18. szám embereknek, arra kell törekedniük szintén, hogy ezt azt ilyen megújhodást elősegítsék. Tagadhatatlan, hogy a léleknek az újjászületése, amely igy az urak urasága ellen fordul, amelynek szóval fáj a világ mostani berendezkedése, ahol vannak urak és nem-urak, mnndom, a léleknek ez a ráeszmélése igen fenséges pillanat, de inkább csak a költő szemüvegén keresztül nézve. Nem az urak urasága ellen kell itt harcolni, ne ezen tessek morfondérozni, megujhodott lelkek, hanem azon tessenek munkálkodni, hogy urakká legyenek. Mert bizony nagyon hasonlatosak lesznek ama akácfákhoz, amelyek csak kínlódnak, küz- ködnek a silány talajban is, azt hívén, hogy valami csodálatos nagy dolgot cselekszenek evei s nem veszik észre, hogy csak viráguk van, melyet a zsenge gyermekek megevén, elrontják gyomrukat, de egyébiránt semminemű hasznára nincsenek sem az ember társaiknak, sem önmaguknak, semminemű gyümölcsöt sem hozván. Már pedig ők is tudják, hogy csak a gyümölcsnek vagyon igaz értéke. Az akácvirág nagyon szép, nagyon édes illatú virág, akárcsak ama világfájdalmas, magukba vonult emberbarátok szomorú lelke, akik az emberiség ,,szolgasorból“ való megváltását úgy akarják megcselekedni, hogy egész nap az urak urasága ellen keseregnek, leiköket marcangolván. Nem az akácfához kívánunk mi hasonlatosak lenni, hanem a gyümölcsfához, amelynek virága is vetekszik az ákácéval s gyümölcse is vagyon. A lelkek efféle gyümölcsös újjászületése volna kívánatos a hosszú nyavalygás után, amelyben ép az elmére legkiválóbbak senyVednek hiábavaló módon. Az akácfa-állapot jó lehetett itt-ott a homok megkötésére, a széthúzó, öntudatlan lelkek egybentartására, de ez csak eszköz a cél elérésére, jó talaj létrehozására, amelyben majd pompás gyümölcsfák tenyésszenek. Ne világfájdalmas emberbarátokat neveljenek, ne gyümölcstelen akácfákat, a tanítók, meg mindazok, akik a betű révén közel férkőznek a megújhodásra minden pillanatban kész lelkekhez, hanem uralkodásra vágyó harcos embereket, akik egymás erejét észrevéve, megbecsülve, fognak egymással kezet egymás segítésére. Nemes szimbólum ez a kézfogás! Nemes viadal után, miután látta és megbecsülte a két viaskodó lovag egymás testi és lelki erejét, harcoló jobbjuk egymást kereste, hogy egymást békére kösse le. A testileg és szellemileg erőseké az élet küzdőtere: ezen lehet elkeseregni, erről lehet érzékeny költeményt irni a gyengéket siratván, pártfogolván, — de mindez nem változtat a dolgok rendjén semmit. Ne a szolgák szolgaságán keseregjünk, akácfa-lelkek. ne a gyengék gyengeségén, erősek erősségén siránkozzunk bus elégiákban, hanem a ma még szolgaságban sinylődőknek mutassuk meg erejük erejét, amellyel — már, aki — uralkodó úrrá lehet, kezet fogván egymással. Cselekvésre, nem kesergésre van szükség, gyümölcsfákra s nem ákácfákra. Nem baj, nem szerencsétlenség az urak urasága! Az ákácnak, az akácfát példázó léleknek is kerül még azonban nálunk területe, amelyen kifejtheti a maga munkáját. Tagadhatatlan, hogy a magyar mezőn sok még a sivó homok, a magyar társadalom mezején sok még a gyümölcsfák számára alkalmatlan terület. Ilyen helyen az ákác-lélek homokkötő gyökereivel még áldásos munkát is fejthet ki, egybefogván, egybetartván a futó- homokot. Ezeken a területeken nem is gyümölcsre van még egyelőre szükség, hanem csak jó talajra. A társadalmi öntudat felébresztésére határozottan alkalmasak ezek a morfondérozó lelkek, mert olyan kérdések feszegetésére késztetik az öntudatlan, de talán igen erős lelkeket, amelyek előbb-utóbb a társadalmi öntudat talajának szilárdulására vezetnek. — Meg volna hát ezeknek az ákác-lelkek- nek is a maguk területe, amelyet gyökereikkel megmunkáljanak. Csak oda ne kívánkozzanak, ahol már gyümölcsfák virágoznak, gyümölcsöznek, ahol már csak tőlük vehetik el a nekik is szükséges táplálékot. A leghiábavalóbb élete vagyon azonban a piros akácnak. Sovány területen meg nem él, finom jó földre van szüksége s mégis csenevész bokor marad egész életében. Nagyon jól példázza ez az ákác azokat a lelkeket, akik a másiktól megmunkált finom területen, ahol már régóta jó televény a föld, úgy viselkednek piros virágaikkal pompázva, mintha valami igen szükséges teremtményei volnának az Istennek. A szalonbölcsek, meg az államtól szubvencionált szociológiái egyesületek nagyképii böl- cseségei jutnak eszembe az akácról vett példázaton elmélkedvén, mikor ennek a piros akácnak semmire sem jó gyökerére gondolok. Ennek igazán csak könnyen hervadó virágát lehet a szalon-asztalra tenni, de még, a virágának is hiányzik az a friss, édes illata, amely a homokkal küzdő ákác gyümölcs irányában nem kevésbé reménytelen virágát legalább kelemessé teszi. A gyerek segitése lép mindinkább az emberi kölcsönös segítés középpontjába. Lassan-lassan belátja az emberiség, hogy mikor a gyerekekkel törődik, önmagával törődik. A kis csöppség, amint, meg sem kérdez- tetve, az angyalok boldog honából erre a szomorú világra kerül, keserves sírással veszi tudomásul az uj légkört, amelyben élnie kell, nepélyesen borult a vidékre, mint egy régi, régi, szent templomra a torony árnyéka. Mellette a bokor alól kibújt a napsugár. Cicázott vele. Hol az orrára szállt incselkedve, hogy a szeme is káprázott bele, hol meg a hátát simogatta tüzes tenyeréyel. Futó Gábor jókedvűen állta. — Csak azért se fogsz megszöktetni innen — gondolta magában. — Hiszen azért vagy nap, hogy süssél, melegítsél. — Nyújtózott lovább és leste a Pókháló kisasszonyokat. Harmadik hete volt a faluban. Ellátogatott már vagy ötször a hétablakos házba, de még nem váltott három szót a Pókháló kisasszonyokkal. Mikor szembekerültek, úgy eltűntek előle, mint a harmat az ágról. Lebbent a fehér ruhájuk, mint a galamb szárnya és repültek. A függönyök, puffok közül csak a csicsergésük hallatszott. A Pókháló kisasszonykák hárman voltak. A nagyobbik Nagypepilka, a középső Kispe- pilka, a legkisebb Pilu. Hogy hány esztendősek voltak? Lehettek húsz, lehettek huszonöt, vagy tizenhat. Három egyforma gerlicemadár, amelyik ritkán búvik ki a fészkéből a napra magát illegetni, tollászkodni, Mert fél a karvalytól, nagykörmü, nagycsőrü, ragadozó sastól. Futó Gábor csak leste, egyre a hegyoldali gyalogutat. Talán erre jönnek véletlenül. Messziről, mintha már látta volna őket itt fölfelé ugrándozni. Pajkoskodtak, megkergettek, szederággal verdesték egymást. Szabadjára eresztették a jókedvüket, mint három huncut mókus. Aztán leültek a patak mellett, megmosták bársonyos arcukat a kristály vizében és furcsa nótákat énekelgettek : „Anyjának virágja, három kicsi lányka, Három szép kicsi jány, Gyöngypártás három jány, Aludjatok három rózsaszál . . . Jön három királyfi, Szép három királyfi ... Verdesi ablakom, Muskátlis ablakom. Aludj három jány, Ne hallgasd, három jány . . .“ Elnyújtott, különös, szomorú volt a nóta melódiája. Fülbemászó, mint a szerelmes suttogás. Nem tudott tőle aludni, aki hallotta. Futó Gábor kinevette önmagát. Ugyan mit is várja ő ezeket a Pókháló kisasszonyokat. Mit törődik ő ezzel a három falusi leánnyal, a kik itt nőttek föl elrejtve. Talán még nem is beszéltek soha magukhoz hasonló úrral. Ugyan ki is jönne ide a világ végére. Itt maradtak hoppon álmaikkal, vágyaikkal, reményekkel, Minek is törődik velük. Hiszen ő már beleunt a városiakba is. Gyűlölte a sok parfümös, felemás cifra leányt, asszonyt, akik szörnyen fárasztották. Nagyon okosnak akartak látszani. Pihenni ment volna közéjük és azon vette észre magát, hogy vizsgáztatták. Jaj be unalmas volt. No ez a három Pókháló kisasszony, ez lehet még csak egyszer unalmas. De milyen csudálatos nevet talált ki rájuk a falu népe. Pókháló kisasszonyok. De nem olyanok-e? Ha egy jó szél rájuk fújna, elrepülnének. Megrezzent az ág a Gábor háta mögött. Nem nézett hátra. Azt hitte, madár szállt rá, vagy egy vadnyul osont el mellette. Hadd szaladjon az árva. Ötőle nem kell féltenie az irháját. De mégis, mintha itt járna valaki. Talán valami ételhordó asszony. Visszafordította a fejét nagy lustán Futó Gábor. Ott álltak előtte. Néztek rá ijedten, csodálkozva, mintha nem is ember fia, de valami erdei manó lenne. Nem mozdult egyik sem. Összekapaszkodtak, mintha veszedelemtől mentené egyik a másikat. Kinőttek a hegyből Futó Gábor előtt, mint három gyönge, hajladozó szárú liliomszál. Nem tudta Futó Gábor, szól]on-e, vagy ne szóljon. Félt olyat talál mondani, amitől megijednek és eltűnnek. Aztán meg arra gondolt, hogy ha nem szól, akkor/'meg szamárnak tartják, kinevetik. Soha nem volt még ilyen zavarban a hires akadémikus. — Mézes búzám ha volna, eléjük hinteném. Kristálytiszta forrásvizet aranyvályuba töj- tenérn, hogy leszálljanak mellém szép, három galambok, hófehér galambok. Hozzájuk nem nyúlok, csak messziről nézem okos, szép szemüket, karcsú termetüket. Vidám nevetés szakította félbe ezt a sza- vallatot. Közelebb jöttek. Kiterítették könnyű, fehér rnhájukat a puha füvön és leültek. — Hát miért nem mondja tovább ? — szólt türelmetlenül Kispepilka, akinek fekete volt a haja, mint a hollószárnya. De az arca fehér volt, mint a tej. Kispepilka gyertyát gyújtott. Egymásra néz Pilu — azt hiszed, mindig csak neked kell beszélni. Te igazán olyan vagy . . . — Hát csakugyan olyan furcsán beszélnek arra? — nyugtalankodott Nagypepilka. — Nem, nem úgy beszélnek. Úgy csak a poéták szónokolnak az ideáljuk ablaké alatt, amikor azt hiszik, hogy igazat mondanak, pedig hazudnak. De én igazat mondtam. Úgy éreztem, hogy magukhoz nem lehet úgy szólni,
