Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-03-30 / 13. szám
» t KV.-** J * J 2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 13. szám. lehetősen távol a perifériákon igyekszenek uj gócpontot teremteni. Ezek szerint az ipar és kereskedelem virágzó, a gazdasági viszonyok minden tekintetben kielégítők, sőt örvendetesek : az építkezések legalább erről tanúskodnak. Ilyíormán gondolkodna az, aki rövid időt töltve városunkban, azt legnagyobb részben megtekintené. A valóság azonban más. Iparunk és kereskedelmünk fejlődő állapotban van, annak is a kezdő fokán, a gazdasági viszonyok meg éppen csak hogy kielégítők. Ha sok esetben bizonytalanok is és kevésbbé megnyugtatók. Miért van mindez? Azért, mert a város fejlődése nem történik egyenletesen. Az építkezések uj utak, utcák megnyitását eredményezték : ezeknek rendes állapotba való hozása és jókarban való tartása azonban már nem az építő, hanem a város feladata. A város e tekintetben — amennyire anyagi körülményei engedik — eleget is tesz feladatának, de az a 28—30 ezer korona, ami a kövezetvámból évenkint befoly, csak nagyon mérsékelten elégíti ki az igényeket. A már kiépített utaknak fenntartása, a közlekedési viszonyok rohamos mértékben való növekedése következtében meglehetős nagy összeget emészt fei : úgy, hogy az uj utakat csak részletekben és igen hosszadalmasan lehet kiépíteni. E közben pedig a város fejlődik, épül, de nem szépül. Ami végeredményben z építkezési kedv csökkenését, a telekárak esését s legfőképen a letelepedés akadályait szolgáltatja, ami sem nemzetgazdasági sem város fejlődési szempontból nem ajánlatos, sőt határozottan káros. De nemcsak a társadalom érzi, hanem a hivatásos tényezők. A közlekedési viszonyok virágzása és fejlettsége csakis a jókarban tartott és racionálisan kiépített utaktól függ elsősorban. Mindezek oly momentumok, amelyek behatóbb megfontolásra késztették városunk vezetőségét. Örömmel értesülünk, hogy városunk polgármestere egy olyan kövezeti reformon dolgozik, amelynek megvalósítása esetén úgy a már képitett utak jókarban való tartása, nemkülönben uj utaknak kiépítése elsőrangúan és egyszerre volna megoldható. Komolyan foglalkoznak egy amortizációs kölcsön tervével s szerény véleményünk szerint ez volna a legmegfelelőbb megoldás. A felveendő amortizációs kölcsön kamatait a kövezetvám szolgáltatná. Ilyíormán nagyobb összegnek jutnánk birtokába, amely- lyel a reform rövidesen és sikeresen volna keresztülvihető. Tekintettel a reform égető szükséges voltára és praktikusságára, azt hisszük, nem fog nagy akadályokba ütközni a megvalósítása. Önkénytelenül felmerül már most az a kérdés: elegendő lesz-e a jelenlegi kövezet-vám jövedelme a tervbe vett kölcsön effectuálásához ? A hivatalos körök véleményi szerint nem. Nem pedig azért, mert a felveendő kölcsönből a már meglevő utak jókarban való tartásáról is kell gondoskodni, mert a kövezetvám egész összege az amortizációra kell. Itt tehát más megoldás nincsen, mint a vámtarifa mérsékelt felemelése. Ez ellen természetesen az érdekelt körök: mint a gazdssági egyesület, a kereskedelmi és iparkamara élénken tiltakozni fognak. Tiltakozásuknak mindenesetre meglesz a kívánt, de <nem egyúttal a jogos alapja. Hisz a közlekedési zavarokat és nehézségekei éppen ők maguk érzik a legjobban. Ha tehát javítani kell rajtuk, nem méltányos-e,, hogy az érdekelt felek is hozzájáruljanak a kérdés megoldásához. Mert a városnak vagyona nincs; a többletet pótadóba kellene kivetni, ami már most kissé körülményes és nagyon nehezen volna megoldható, mert a pótadó elég magas és ha optimisztikus alapon állva meg is lenne szavazva, valószínű, hogy a vármegye ezt megsemmisítené lévén az utcáknak minden vonalon való kikövezése nem sürgős életkérdés. Ha tehát az illetékes érdekelt tényezők követelésekkel lépnek fel a vezetőség reformtervét kénytelen lesz elejteni. S ekkor marad minden a régiben. Nem akarjuk hinni, hogy bárki is akadna, aki városunk fejlődését ne hordaná szivén s nem működne közre annak felvirágoztatásában. Reméljük tehát, hogy a vezetőség bölcs terve kellő megfontolás után elfo- fogadásra talál s nem fog anyagi érzékenykedés miatt kátyúba jutni. Bárha igy lenne! Petronius. Városi közgyűlés. Városunk képviselőtestülete f. hó 24-én rendkívüli közgyűlést tartott, amelyet 10 órakor Debreceni István kir. tanácsos, polgármester nyitott meg lelkes szavakkal. A közgyűlés legfontosabb tárgya: ama megállapodásoknak a szánkcionálása volt, amelyeket több bizalmas értekezlet után a polgármester a pénzügyigazgatóság kérdésében a miniszter elé terjesztett. Egyhangú névszerinti, szavazással határozatba ment, hogy a telekvásárlás, és építkezés céljaira 600.000 koronáig terjedő kölcsönt vesznek fel, amelynek amortizációja évi 30.000 koronával terheli meg á város budgetjét. N. Szabó Antal és dr. Vetzák Ede felszólalásai után a pénzügyDe inkább tán ne is lett volna ilyen, vagy né is jött volna a világra, minthogy olyan gyászba borítson bennünket. Megirigyeltek tőtünk odafenn az igazi angyalok és addig rimánkodtak az Istennek, amig az megszánta őket és fölvitte közéjük játszópajtásuknak. Csak igaz az, hogy a Gondviselés útja1 kifürkészhetetlenek és az a legjobb, amit az ember tehet, hogy megnyugszik a végzéseiben, mint ahogy lassanként mi is belenyugodtunk abba, hogy a Terikét vette el tőlünk és nem azt a szegény kis vak gyereket, a Jánoskát. Pedig egy betegségben sínylődtek, egy ágyban feküdtek, egy orvos gyógyította őket, aki még szemmelláthatólag több gondot is fordított a Terikére, mint a Jánoskára. Azt szerette volna mindenképen kiragadni a halál torkából. Hiszen jól tudta, hogy az a családnak a szeme- fénye, az az édes kis leány. Az az a szegény kis vak gyerek pedig . . . Istenem, hiszen aki vak, az már félig úgyis halott. Mindhiába: a Tériké mégis meghalt, a Jánoska pedig életben maradt. Az első percekben minndnyjunkon erőt vett a fájdalom; legjobban az édesanyánkon, aki kifakadt az Isten ellen, hogy az elvette azt az édes, azt a szép teremtést, ezt a szerencsétlen vakot meg itthagyta bajnak, nyomorúságnak. Szegény jó anyánk ! Meg is bánta mindjárt, hogy igy lázongott az Isten ellen és zokogva borult a másik haldoklóra, a vak fiára. — Bocsáss meg, én jó Istenem! Ne hallgassa kárhozatos szavaimra. Hagyd meg nekem legalább ezt! És a jó Isteu nem rótta föl ne i bünül, amit bódult fájdalmában ellene vétett, Jánoska kiheverte a halálos betegséget. Meggyógyult. És a kis vak gyerek most már belépett az elköltözött nénikéje örökébe: ő lett az egész családnak szemefénye, akit mindnyájan rajongó szeretettel vettünk körül. Olyan volt az a kis vak fiú köztünk, mint a nap, mi többiek meg mint a napraforgó virágok. De mit ért mindez ? Tapasztalnunk kellett csakhamar, hogy mindnyájunk összefogó sze- retete nem képes betölteni azt azt a nagy űrt, amit a Tériké halála a vak öcsikéje szivében hátrahagyott. Nem is lehet ezen csodálkozni. Sem a szüléink, sem mi nagyobb testvérei, a kik már iskolába jártunk, nem voltunk abban a helyzetben, hogy sokat foglalkozhassunk vele.. De nem is volt erre szüksége Jánoskának. Hiszen ott voit a Tériké, az ő nénikéje. Vele volt egész nap. Reggel együtt keltek, este együtt feküdtek. És egész nap együtt bújták a kertet, az udvart. A kertben nem volt olyan fa, bokor, virágágy, az udvarnak nem volt olyan zege- zuga, amit az a kis vak gyerek ne ismert és ne a Tériké révén ismerte volna. A Tériké volt neki az anyja helyett az anyja, testvére, játszópajtása, őrzőangyala, mindene. Elválhatatlanok voltak. A két kis lélek szinte egybeolvadt. — Csoda-e, hogy amint a halálos betegsége jobb- rafordultával megjött a szava, a Jánoskának első szava volt: a Tériké. Hol van a Tériké? Miért nincs itt a Tériké? És követelte, hogy jöjjön ide a Tériké. Ijedten néztünk össze: én meg az édesanyám, akik épen akkor az ágyánál voltunk. Mit mondjunk neki ? Csak kétéves volt ugyan a Jánoska és úgyszólván születésétől fogva világtalan, mégis tudott már annyit a halálról (a nagyanyánk nemrégen halt el azelőtt), hogy aki: meghalt, az nincs többé. Megmondjuk hát neki az igazat'? Ösztönszerüleg éreztük, hogy ezt nem szabad tennünk. Hiszen ezzel, úgy lehet, visszakergetnénk őt a halál torkába, ahonnan csak most szabadult ki. A pia fraus-ra fanyalodtunk tehát. Akkor még nem tudtam, mi ez, de azóta megtanultam, hogy a jószán- déku hazugság az élet viszontagságai közt kikerülhetetlen és. vannak helyzetek, a mikor a meztelen igazság kitálalása nem erény, hanem butaság, vagy ennél is rosszabb: embertelenség. Tehát hazudtunk a lábbadozó kis betegnek és elhitettük vele, hogy a Tériké a nagynéninél fekszik szintén betegen, odavitette a doktor bácsi. Szerencsénkre épen jött az orvos is, aki magáévá tette a mesénket és hamarosan lecsil- lapitotia a Jánoska lázongó lelkét. Ami, hiszen nem is volt nehéz neki, mert a kis vak gyerek nagy respektussal volt a doktor bácsi iránt. Ha nem is hitte talán valami magasabb lénynek, mindenesetre olyannak, akinek engedelmeskedni muszáj, mert különben nem gyógyít meg bennünket. A többit aztán meghozta az idő. Apránként szép meseszóval rávezettük a kis vaksinModernül berendezett ÉTTEREM és SÖRCSARNOK . a „Debreceni Első Takarékpénztár“ A palotájában. Figyelmes, pontos és igen előzékeny kiszo „Pilseni Sörház“ Debreczen, ESSStílS sarkán. Igálás. -------Telefon 958. szám.--------Előre meg Vid ékiek találkozó helye!! Kitüuő magyar és francia konyha. I IPÉlT Tisztán kezelt italok! ű VALÓDI PILSENI SÖR. rendelt társas-ebéd és vacsora mérsékelt áron.
