Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-21 / 51. szám

4-ik oldal.

NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLEK.

51-ik szám.

zott neki . . . Igen, a művészi kimerültségének egyre sötétebben tornyosuló felhőin is áthatolt olykor a kárpótlások derűje.

Leffler Hans akvarelleket festett. Amikor harcminc évvel ezelőtt először csókolta meg aranyhaju, kicsi feleségét, telve volt reménységgel, ígérettel. Ebben nem volt semmi rendkívüli. Reményei nem teljesültek, Ígéretei nem válthatta be. De hát ez sem oly szokatlan dolog.

Lef lemek elég tehetsége lett volna és végtelen kitartása és szorgalma, de hiányzott belőle a teremtő erő. Már pályájának kezdetén maradinak nyilvánították az emberek. Talán ilyennek született. Finoman, csaknem gyötrel- mes pontossággal kidolgozott apró tájképeket festett, alig nagyobbakat egy jegyzőkönyv lapjánál. „Miiért nem szélesebb ?“ „Csöppet sem lendületes — hangzott a bírálat, ha egy-egy kritikus figyelemre méltatta, avagy „Mint mindig, igen dicséretes, rendkívül lelki- ismeretes.“

És ő tovább gyönyörködött a naplementét ábrázoló saját kis képeiben.

— Sehol sem oly szép a napnyugta, mint Münchenben — szólt oda ol/kor Lottchennek, aki a sört melegítette és vigyázott, hogy ki ne fusson.

Lottchent az Isten is művész feleségének teremtette. Szinte hihetetlenül jól tartotta férjét. A garassal évről-évre jobban megtanult bánni, pedig évről-évre kevesebb lett a garas. És ez a pár ember szerette egymást, jóban- rosszban — holtig.

Leffler Hans föl és alá kezdett járni; láb- ujjhegyen, hisz a legkisebb zaj is boszantotta. Magas, erős uémet ember volt, szögletesfejü, egyenes vállu, őszbecsavarodott vöröses hajával még nem elég öreg arra, hogy ez érdekessé tegye. A művészt sem nézte volna ki belőle senki, ha nincs a szemében az a panaszos poéta-kifejezés, amely mintha irgalomért esdene valamely rettenetes felsőbb hatalomhoz, hogy ne szorítsa oly vasmarokkal a gyönge emberi szivet.

A szoba három fehér fala az ő saját kis tájképeivel volt teleagatva; az arckép a negyedik falon függött, az ablak között, magánosán. Most visszatért ehhez. Ott állt előtte újra s egyik erős lábaszára folytonosan reszketett.

Az arckép pasztell volt; egy napsütéses augusztusi délutánon aranysárga rajnai borral telt poharak mellett, sebtiben, merészen, Kiig tréfából rajzolta a művész. Milyen jól emlékezett az esetre! Most is látja szépséges, pironkodó, gyermekasszony feleségét és Gleismant, a barátját, a hősét, az élettől duzzadót, a lelkeset, a jószivüt — a nagy Gleismant, aki két évre rá huszonhét éves korában meghalt, mintegy ötven képe,, az adósságait és halhatatlan nevét hagyva hátra.

Igen, szerették egymást, amint csak német diákok szeretik egymást. Leffler saját életének szürke alkonyán a keserűség árnyéka nélkül gondolta el, hogy az istenek kegyeltjei ifjan halnak meg. Annak a rövid művész- álomnak s a hirtelen, a halálban született diadalnak összes emlékei megelevénettek ma előtte. Leffler Hans magában talán senki és semmi, de Leffler Hons — a mint azt az egész művészvilág tudja — barátja volt Gleisman Henriknek.

Azóta, az évek hosszú során át, ez a pasz- tell-kép volt legnagyobb kincse, az egyedüli ereklye abból a ragyogó múltból. Hogy, hogy nem, a saját festményeit soha sem tűrte meg a közelében ; ez a kép fekete rámájában, magányosan függött a falon. Es ma mintha ün- nepiesebb, szebb világításban lett volna, mint egyébkor. Hát nem ez volt-e a kapocs, amely változatlanul összetartotta két nagy vonzalmát, az ő üres életét betöltő egész szeretetet? Nem birt megválni ettől a képtől. Ugyanaz volt, ami tegnap és mégis oly más. Előrehajolt és megcsókolta az üde, piros ajkat s áhítattal gondolt az elhunyt festőre is.

Nem hallotta, hogy az ajtón kopogtattak, de ez mit sem határozott; a szomszédasszony kéretlenül is belépett Kövér, vigarcu nő volt, egy sörkereskedő özvegye, szakasztott olyan, mint ezer más kövér, megelégedett özvegy —

egyike ama halhatatlan lelkeknek, amelyeket a természet nagyban, olcsón állít elő.

A jó asszony most igen igyekezett szomorú arcot vágni. Gyötrelmes kötelességet keleti teljesítenie, amit elég hosszadalmas bevezetés után gyöti elmesen teljesített :

— De hát a temetés! — fakadt ki végre

— Leffler ur — mi lesz a temetéssel ?... Mert hiába szépitgetjük a dolgot, egyszer mégis csak el kell temetni ... És a halottak sohasem temették még a halottjukat, én legalább ilyet sohasem láttam . . . Huszonnégy órán belül meg kell történnie, különben önnek a rendőrséggel gyűlik meg a baja, szegény ember. Ach weh, a szivem mélyéből fájlalom, de lássa, el kell intézni . . .

— Látom — feleit a festő, anélkül, hogy megmozdult volna.

— Hát adja ide a pénzt és minden fáradságtól megkímélem önt . . . Szegény, kedves ^teremtés! Az ő kedvéért bármikor szívesen megtenném ... A jó lélek elkényeztette önt, Leffler ur ... ez az igazság, bocsásson meg, hogy ily őszinte vagyok . . . Szivemből sajnálom önt . . .

— Mennyibe fog kerülni? — kérdezte a lesújtott férj szinte gépiesen/

Frau Klumpke azonnal leszállt az érzelgés magaslatáról és húsos kezét a gömbölyüségét fedő zöld perkálon összekulcsolva, üzleti hangon kezdett beszélni.

— Már az attól függ, hogy milyen temetés lesz — szólt udvariasan. — Például kétlo- vas, vagy egylovas kocsi ... a mi engem illet, meg vagyok győződve, hogy egy ló is elhúz minket oda, ahová egyikünk sem siet... Na és aztán bársony szemfedő, vagy a posztó vgyen és . . .

— Egy is elég lesz ... — tűnődött fen- hangon a festő. Majd hirtelen megfordult. — Nincs pénz — szólt. — Ön jól tudja. Egyetlen garas sincs — az ő zsebében. Hisz ön maga mondta nekem tegnap.

— Való igaz — felelt Klumpkené élesen.

— De azt hiszem, tegnap óta ön már szerzett . . . Szent ég, hát lehetséges ? . . . Szegény ember, egész nap bolondjában kesereg itt, a helyett, hogy tenne valamit . . . és a pénznek elő kell kerülnie huszonnégy óra alatt, vagy pedig a rendőrség megtudja a

' mulasztás okát! . . . — S a jó asszony mél- | tatlankodva bámult a nagy, hasznavehetetlen férfira.

— Hát a festményei mire valók ? — kérdezte lekicsinylő kézmozdulattal körülmutatva a szobában. — E közül a tömérdek kép közül néhányat csak eladhatna ?

A festő nem felelt, de pártfogója most már nem hagyta annyiban a dolgot:

— Tegyük föl, hogy az ismert képkereskedők közül egynek sem kellenek ? — Leffler bólintott. — Miért nem próbál szerencsét másnál ? Itt van például Richartz a Tauben- gasseben, mindjárt a sarkon . . . Csak nemrégiben telepedett meg. Azt mondjak, ért a képekhez . . . Menjen el hozzá.

A művész még mindig nem válaszolt. Bambán bámult maga elé.

— Leffler, szegény ember, hát nem érti, mit mondok? Legkésőbb holnap meg kell lennie. És ha ön meg teszi, a hatóság fog beleavatkozni. Ah, ugy-e, ezt már megérti ? . . . Nem, nem, a szegény kedves teremtést meg kell kímélnünk a koldus-temetéstől, hisz ő mindig annyit adott a tisztességre, szegénysége mellett is . . . Ember, magának igazán nem lehet hasznát venni ; mennyivel különb volt _gz én drága elhunyt uram. Jóságos ég, a szivem vérzik önért ... Jó, hát magam elmegyek, mert nincs veszteni való idő és megkísérlem, nem hozhatnám-e ide Richartzot, még ma este. Még kilenc óra sincs és Richaitz unokabátyja a cukrász nejének, aki egyik nyosyolyó- leányom volt.

A festő megragadta Frau Klumpke vörös kezét :

— Ön valóban jó asszony — szólt — menjen, menjen kérem, tüstént. Mondja meg neki, hogy szükségem van a pénzre — mondja el neki ... — hebegte és szögletes arcát elöntötte a szégyen pírja — mondja el, hogy mire kell az nekem . . .

Amikor magára maradt, ismét elfoglalta előbbi helyét a kép előtt. — Tehát holnap eljönnek és elviszik — azt ; s a nélkül, hogy megfordult volna, fejével a fülke felé intett. De hát nem mindegy az ? Oda többé úgysem ment vissza — tegnap óta. Az arckép megmarad neki, a mult, a művészettel, szeretettel teli múlt megmarad neki ... A jövőben elválhatatlan lesz ettől az arcképtől s képzeletében élni fog szépséges felesége, akinek szépségét Gleisman épp úgy csodálta, akár ő maga. A szépség örökkévaló, a szeretet örökkévaló ... És most először — amióta az arcképet nézte

— köd borult szemére és többé nem látott semmit.

Az ajtó kinyílt és megjelent a képkereskedő. Richartz ur jó szivü ember volt és a kövér özvegy lelkendezve elmondott története meghatotta őt. Azonnal eljött s meg volt győződve, hogy jót cselekszik, de ez a meggyőződése megedzette őt az esetleges rossz cselekedetre.

Richartz ur nem volt oly testes, mint Frau Klumpke, de az óralánca eléggé szembeszökő helyen lógott s egész külsején meglátszott a jómód.

— Igen, igen — hadarta — ön elvesztette a nejét. Ez igen szomorú, igen szomorú. De higyje el, kedves uram, az első hetek a legrosszabbak . . . Saját tapasztalatomból mondhatom . . . Meglássa, az idő a legjobb vigasztaló. — Körüljártatfa éles tekintetét a szobában ;

— műteremnek nem nevezhette! — Nos, az én feleségem már hét éve, hogy meghalt és eleinte rettenetesen hiányzott nekem. De az ember végre is beletörődik . . .

— Már aki — szólt Leffler.

— Kétségkívül. De mindnyájunknak egy a sorsa . . . Megengedi, hogy képeit megtekintsem ? — És kezébe vette a lámpát. — Oh, ez a lámpa nagyon rosszul ég.

Leffler csak most vette észre, hogy lámpája rosszul ég és hogy piszkos a füsttől.

A képkereskedő figyelmesen szemügyre- vette a falon függő festményeket. Leffler Hans leste, várta az Ítéletet s folyton egyetlen gondolat járt agyában : „Koldus-temetés ! Koldus- temetés! És ő mindvégig oly sokat adott a tisztességre !“ — Ez a gondolat egyre gyöt- rőbbé váll, minél előbbre nyomult útjában Richartz ur s minél sűrűbben bólogatott és sóhajtozott hozzá. Leffler jól ismerte ezeket a jeleket s ezt a borzalmas, vésztjósló szótlanságot. Szent István 1 Hát soha sem fog megállapodni a tömérdek képnek egyike, vagy másika előtt ? 1

Richartz ur már körüljárta a szoba három oldalát, amikor az ablakok közti tálhoz ért. Itt hirtelen megállt, fölkiáltott s a lámpa csaknem kiesett a kezéből. Azután hosszú ideig némán állt ott, közelről vizsgáltatva az arcképet, mig Leffler szive a balsejtelemtől őrületesen dobogott.

Végre, végre megfordult a kereskedő s a lámpával kezében visszajött az asztalhoz.

— Egy eredeti Gleisman — ha nem csalódom — jegyezte meg. — Nem a legjobb müvei közül való, de mindenesetre igen érdekes példánya a művész vázlatainak . . . Ne- ke : azért mégis kockázatos . . . hátha másolat ... — Habozva, kérdőleg nézett Leffler arcába.

— Hogy érti ezt ? — szólt hevesen Leffler.

— A művészvilágban mindenki tudja, hogy Gleismannal jóban voltam.

— Ám legyen . . . Nos lássa, uram, Leffler ur, sajnálattal bár, de be kell vallanom, hogy az ön ügyes rajzaival igazán nem tudom mihez kezdjek. A maganemében valamennyi igen szép . . . igen lelkiismeretes munka igen ...

— a festő türelmetlenül legyintett kezével — nos, de hát ez mind nem az. amit én most értékesíthetnék . . . Minthogy azonban igazán szeretnék önön segíteni, arra az esetre, ha önnek talán oem volna többé szüksége erre a Gleisman pastellre, talán ezt . . .

Hirtelen elhallgatott. Leffler Hans arckifejezése torkára forrasztotta a szót. Hosszú, néma csönd állt be ; s amint az egyre tovább tartott, hallani lehetett a képkereskedő zsebórájának erős ketyegését.

— Vigye — mondta végre a festő. De a hangja mintha nem is az ő hangja lett volna.