Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-21 / 51. szám

u

51-ik szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik oldal.

rekvéseivel: minek törekedjék hát. Itt kell közbelépni a sajtónak. Az igaz, hogy a színházlátogatás sok más körülménytől, pénzbeli dolgoktól is függ, sőt talán elsősorban ezektől függ ; de ha fölkeltődik az igazi érdeklődés, a színház pedig tényleg jót nyújt, ha csak kisé tűrhető a pénzügyi állapot, a színház mégsem kong az ürességtől.

Nem lehet szó nélkül hagyni azt a csodálatosan magas lovat sem, amelynek hátáról beszélni szoktak a nagydorongos, hepciáskodó müitészek. Lerántani, lepocskondiázni mindent a sárga, irigy földig a legolcsóbb mulatsága a szinházrovat nagyhatalmasságainak. Utóvégre igaz, hogy azért a pénzért, amit igy vidéken fizet az ember a színházjegyért, nagyobb műélvezetben is lehetne része, ha véletlenül Pá- risban élhetne.

Ez mind igaz. De azok az agyonhajszolt, nap-nap után bagóért való játszásban kifáradt napszámosai Tháliának mégis csak megérdemelnek egy kis kíméletet. Drámát, operát, operettet játszani, énekelni, táncolni, próbálni, gázsira szivszorongva várni és még hozzá bosz- szantó kritikákat olvasni, ha szomorú kapuci- nerezés közben éjféltájban kezébe téved a fáradt aktornak a helybeli Trombita és környéke, ennyit nem lehet egy embertől kívánni.

Értse meg legalább a vidéki szerkesztő a vidéki aktort. A vidéki szerkesztő, akinek vezércikket, verset, elbeszélést kell írnia, hírek után szaladgálni, a születéseket és halálozásokat számon tartani, itt lenni, ott lenni, korrigálni, esetleg cimszalagot irni.

Ha még ők sem értik meg egymást, mit várhatnak mástól. Szállitság le magas lovaikról a portyázó müitészeket.

Oszk.

A vén csizmadia.

Dolgozom szakmányba,

selejtes portékám hordom a vásárra.

Kis heti vásárra, országos vásárra kiviszem én büszkén, hosszú rúdon viszem száz pár csizmáimat.

Dombon a sátorom,

inasnak, legénynek se szeri se száma.

Falusi emberek, vásáros emberek

megveszik jó pénzen,

csengő arany pénzen

száz pár csizmáimat.

Vásáros emberek!

Selejtes portékám mért is kapkodjátok ?

Hej, ha én még egyszer remekelni tudnék,

megsúgnám én nektek,

elsírnám én nektek,

papír talpa sarka

száz pár csizmáimnak.

Oida.

A szép mesék

a sirig kisérik az embert. Hisz bennök, valóságnak tartja a gyermekkorban hallott szép meséket a meglett férfi, az őszhaju bácsi. A gyönyörűséges szép meséket. Melyek sohasem történtek nieg. Szép királylányokról, szerelmes hercegekről, akik a nagy mesemondók fantáziájának boltozatos, káprázatos palotájában lejtenek kecsesen, negédesen, menüettlépésben. A halhatatlan hercegek, királykisasszonyok. Kinek volna lelke kétkedő, hideg szavak gyilkos tőrével megölni őket? De ha utunkban állnak, ha meseszőnyegükbe botlunk lépten nyomon, ha a való élet repülőgépét nem hagyják haladni a mesék gyönyörű alakjai, kikkel a levegőt benépesítettük ... Ki ne ismerné azt a szép mesét a magyar paraszt egyenes, józan bölcse- ségéröl, arról a bizonyos parasztészről, a böl- cseség drágalátos kövéről ? Ki ne ösmerné azt a másik mesét az erőtől duzzadó magyar parasztról, meg a piros-pozsgás menyecskéről ? A népszínművek gyönyörű meséit, gyönyörű mese-alakjait ki ne ismerné ?

Pedig ezek a mesék nagyon utunkban állanak. Megakadályoznak bennünket abban, hogy a való életen munkálkodjunk.

Bizony mesék esek, szép mesék, de hazug, álnok, mérges mesék.

Minek azt tanítani, aki olyan szerfelett bölcs? Minek oda „közegészségügv“, ha mindenki annyira piros-pozsgás ?

Tessék csak elmenni akközé a mesebeli józan eszü nép közé s mindent talál, csak azt a csodálatos bölcseséget nem. Kitalálták róluk a fene nagy tudományt, józan észt s hagyták józan eszünek, bölcsnek lenni.

S a jámbor bölcs nép legapróbb dolgaiban nem tud eligazodni. Kitalálták róluk a nagy erőtői duzzadást s hagyták őket duzzadni. S az egészségtől megpukkadó derék nép vány- riyad, sorvad, gyermekei rakásra halnak a nagy egészségtől, mint ősszel a zöldhátu legyek.

Az iparosról, a munkásról is szép meséket tanultunk. Megbecsülni a munkás kérges tenyerét, megrázni tisztelettel, „a munka nemesit“, a munka nem szégyen“ s hagyjuk őket nemesedni.

Akinek volt alkalma a népet nemcsak színpadon látni szép rámás csizmában, ráncos gatyában, fokossal, kostökkel, pruszlikban, piros csizmásán, hanem látta a maga igazi Tolsztoj tollára méltó nyomorúságában, annak elment örökre az étvágya a szép meséktől.

Jó iskola, jó orvos segit csak a nép böl- cseségén, erőtől duzzadásán. Mert megtanítjuk a falusi nebulót arra, hogy hány tyúktojás egy stucctojás, mi Madagaszkár fővárosa s a felnőtt falusi ember nem tud olvasni. A nevét még le tudja valahogy rajzolni, erre szüksége van már a váltó erányában is, de evvel ki is merül egész tudománya. Vagy meg kell hallgatni a falusi tanács „tárgyalásait“. Nincs, aki egy épkézláb mondatot össze tudna hozni. Nem tudja megmondani, kifejezni mit akar, nem tud beszélni a sokat dicsért ékesszóló nép. Legutóbb földművesek és munkások tisztes gyülekezetében volt szerencsénk igen szomorú tapasztalatokat tenni e téren. A népgyülés elnöke nem tudja megnyitni az ülést. Az még nem volna olyan szörnyű hiba, sőt egyáltalán nem hiba, ha nem ismeri a szokásos frázisokat, de legalább mondana valamit, okosat, bolondot, mindegy akármit, akit a közbizalom az elnöki tisztre méltat. Milyen lehet a többi! A „hozzászólók“ gyatra mondatait hét-nyolc közbeszóló toldja, foldja, hogy kinyögődjön nagy keservesen, hogy mit akarna hát mondani a közjóért lelkesedő férfiú.

Beszélni kellene megtanítani a népet, nem folyton arról mesélni, hogy „az iró tanuljon a néptől beszélni azon a zamatos gyönyörű nyelven, mely Arany János remekmívű szavait adta nekünk.“ Hiszen két falusi ember még csak eldiskurál egymással az „üdőjárásról“, miegymásról, de hát ez a beszéd se habzik a böl- cseségtől.

Íróink, költőink olyan sokat és olyan szépen meséltek nekünk a népről, hogy megszerettük naivitását, romantikus mázzal bevont tudatlanságát. Vannak akik a poézis szent nevében tiltakoznak minden „merénylet“ ellen, mely a népet mai állapotából kivetkőztetni törekszik. Mint mikor arról volt szó, hogy Konstantinápolyi nemzetközi várossá kellene tenni, a szép lelkek a rosszal értelmezőit poézis szent neve- ben tiltakoztak még csak a gondolata ellen is annak, hogy Kelet tündérvárosát az európai élet prózai forgásába kapcsolják be. Meghagyni a mesét a maga pókhálóival, ódon porával, patinájával, hogy azok, akik kívül élnek a mesén, a modern élet minden kényelme mellé a mesének se legyenek híjával. Hogy aztán, hogy élnek igazán ezek a mesebeii alakok, avval nem törődik senki. Hogy ők a nagy szépségből semmit sem látnak, csak a maguk határtalan nyomorúságát érzik; hogy a bedőlt viskó festői látvány, de nem lehet benne lakni, hogy a rongyokba burkolt feketeszemü török kislány poétikus jelenség, de belehal a nagy poézisbe, — a nagy piszokba: ki törődik ilyen nem poétikus dolgokkal.

Vagy láttad már szép lélek, hogy gyógyítja a nép a vágott sebet, vagy a rósz indu- Iatu daganatot, hogy köti rá a friss trágyát a sebre s hogy olvas rá a javasasszony ? Gyönyörűek ezek a ráolvasások, lám milyen érdekes, milyen ritmus, milyen fordulatok; gyűjtsük őket, tanulmányozzuk, hogy közelebb férkőzzünk a nép naiv leikéhez — és hagyjuk őket tovább burjánozni.

Nézd végig költői lélek egy falu legénységét a sorozáson, vagy ha jobban szereted a pufók gyerekeket, mint a tagbaszakadt szép szál legényt, menj el a falusi iskolába és keresd meg azt a pufók gyerekarcot, melyről olyan sokat meséltek neked. Sokáig fogsz keresgélni.

Vagy talán tulsötétnek gondolod a pápaszemem ? Lehet, de a tied meg nagyon rózsaszín. — Hogy aztán tulajdonképen kiknek az érdeke, zsebbevágó érdeke, ezeknek a meséknek életbentartása, terjesztése, azt már egészen biztosan magam sem tudom. Jó volna megkérdezni valami szociológust. Azok már sok mindent megmagyaráztak. — Aztán meg ne vedd zokon, hogy ép karácsonykor jut eszembe szép meséknek gonosz rombolása, de hát a Jézuska annyira szerette a gyermekeket, meg a szegény embereket.

Jobban, mint a meséket.

Srr.

Kenőkének.

Kifáradtan, űzve, hajtva, ha majd senkit sem találsz már, kinek keblén megnyughatnál, jöjj el és én megbocsátok,

Kifáradtan, űzve, hajtva, ha reményid sudár fáján egy levélke sem vigasztal, s halvány ajkad láztól égve már csak átkot szór az égre, jöjj el, jöjj, én megbocsátok.

Kifáradtan, űzve, hajtva,, könnyes szemeid ha látták erény és bűn örült táncát, jöjj el, jöjj, én visszavárlak.

Oida.

Az alku.

Irta: Maarten Maartens.

Leffler Hans ott állt a felesége arcképe előtt, amelyet Gleisman festett. Lottchen volt a legszebb leány Münchenben, amikor, vagy huszonöt éve, Gleisman a barátja és tanulótársa, Leffler Hans számára lefestette.

Leffler az egész unalmas téli napon át jóformán el sem mozdult az elől a festmény elől. A tűz már régen kialudt s a szomszédasszony, a barátságos földszinti lakó, hiába keresett ennivalót vagy tüzelőt. Most, hogy beesteledett, a petróleumlámpa sárgás fényénél még ridegebbnek látszott a hideg szoba. Leffler Hans nem törődött vele.

Időről-időre hátrafordult és félénk pillantásokat vetett a zöld függöny felé, a hosszú, keskeny műterem túlsó végébe. A mögött a kopott függöny mögött a fülkében feküdt az' asz- szony — holtan

Tegnapelőtt halt meg, napnyugtakor — elmúlt a bágyadt decemberi délutánnal együtt... — Leffler Hans a felhőket nézte, amint a Jezsuita-templom kupalaku tornyocskái körül ólomszürkén gomolyogtak feléje s ez alatt háta mögött, a befüggönyözött ágyban, merev porhüvellyé zsugorodott az a halovány élet, amelyhez egész leikével ragaszkodott.

Balsikerekben gazdag, hosszú életében csak két dolog érdekelte : elsősorban Lottchen, az ő őrzőangyala ; és Lottchen után a játszi napsugár ott a város furcsa tornyai és háztetői fölött, amint azt a zord kis padlásablakból naponkint, fáradhatatlanul megfigyelte, újra és újra lefestette, mindig uj változatban. És a nap ma reggel is fölkelt, mint rendesen.

S ha már az érdeklődéséről beszélünk, megemlíthetjük még azt a korsó sört is, amelyet a felesége valahogyan minden este megszerzett számára. Az asszony betegsége óta azonban ez elmaradt. S tegnapelőtt még hiányF