Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-21 / 51. szám
NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK. 51. szám. 2-ik clíLf. Uj magassági rekord Magyarországon . . . Magyarország és a repülés jövője... hallja képzeletében a világgá kürtőit hirt. És jönnek barátai és kezet szorítanak vele, gratulálnak világraszóló sikeréhez. Dicsőséget szerzett a magyar névnek. A dicsőség messze vitte hírét s most már tódul hozzá a pénz. Szeme megvillan, örül, kacag. Már építhet uj gépet. Olyant, amiről már sokszer álmodott, olyant, amelyről érzi, tudja, hogy az az övé lenne, azért az életét adná, arra rá merné áldozni mindenét. És most megvalósult ez az álma is Kitűnő motor, acélidegzet a gépen, eredeti konstrukció. Tudja, érzi, hogy ez őt ragadja magával a magasságba. Kezében érzi a magassági kormányt, hallja az uj, a kitűnő motor szabályos kattogását, az acélidegzet csillanását látja ... Igen, ez az ő uj gépe . . . Azután újra húz egyet a kormányon . . . Kattog, horkan a motor még egyszer . . . kétszer .. . azután megáll . . . Halálos csend . . . A pilóta felébred álmodozásából . . . Késő . . . Sebesen bukik lefelé a gépmadár. Egy tompa zuhanás . . . Recsegve törik darabokra az ócska motor, szakad a kóc- idegzet, romhalmaz a gép . .. alatta a pilóta — holtan. Azután tele lett szomorú sorsával a sajtó. Szónokoltak a temetésén. Impozáns tömeg fejezte ki iránta részvétét. És díszsírhelyet adott neki a főváros. Egyszóval megbecsülték magyar szokás szerint. Mácsay Károly. A vidéki szinikriiika azok közé a dolgok közé tartozik, melyeket komoly emberek kézlegyintéssel szoktak elintézni. Mindenesetre komikus, mikor a Mucsai Hir- harsona nagyhaju „müitésze" isteni komolysággal magyarázza bugris olvasóinak, hogy Shakespere milyen „génié“ s Ripacs Tóbiás milyen „kongenialitással“ alakította III. Richár- dot, jól eltalálván azt a bizonyos alaphangot; de már Nyakorján Hildegárd nem tudott felemelkedni a színek, hangok, vonalak ritmusáig; Pipacs P. Rózsi viszont egyenesen „graciöz“ volt, egyenesen isteni. Van-e egyáltalán értelme a vidéki szini- kritikának, sőt van-e értelme egyáltalán a szi- nikritikának ? Annyi bizonyos, hogy a legszinészebb színész legjava játékából a legszemfülesebb Keszler Józsefek és Ignotusok is csak nagyon a vastagját figyelik meg. Mennyi szin, mennyi hang, mozdulat, mennyi finomság, a mesterségébe szerelmes színész mennyi igyekezete, verítéke hangzik, poizik, tűnik el nyomtalanul, hatástalanul a sötét nézőtér felé. Á színész nem kiálthatja oda a nézőnek: idenézz, hogy csinálom én ezt; nem irhát előszót alakítása elé, nem húzhatja alá piros ceruzával, amit megfigyelendőnek tart. Mondom, annak az energiának, melyet a színész az alakításra fordít, csak bizonyos percentje változik bennünk gyönyörűséggé. Ahogy a szén egész energiáját sem tudjuk teljesen elektromosságá alakítani. De hagyjuk az energetikát; ámbátor a színésztől fethasznált energiamennyiség hasznossági mutatójának vizsgálata sok mindent megvilágítaná előttünk. De ne akarju k nagyon bölcseknek látszani. Az energetikus világnézet fejtegetése, a színész alakításának ilyen szempontból való vizsgálata igen messze tájakra ragadna bennünket. Bizonyos, hogy a színész mesterségéhez csak a színész ért igazán. Ahogy a piktoréhoz csak a piktor. A „müitészek“, a legkitűnőbbek is, csak kívülről hozott szempontok, elvek szerint ítélik meg a színész, a piktor munkáját, egyáltalán minden művészi alkotást. Sokat tiltakoznak is a művészek a nem művészeknek az ő mesterségükbe való belekontárkodása ellen. Ha jól tudom, Rodin volt az, aki lehetetlennek is tartott minden mükritikát, mert szerinte a nem-művész kritikusok, a laikus kritikusok nem értenek a dologhoz, de a művészek sem mondhatnak helyes véleményt társaik dolgairól, mert a maguk „irányát“, felfogásmódját tartják egyedül üdvözítőnek. Természetesen csak a legnagyobbaknál van szó, a legnagyobb művészekről, mert a hitványabbak nem is művészek; a művészetben csak a legkiválóbbnak van jogosultsága, a kisebb „művész“ alkotása lehet szép szobadísz, nyújthat szórakozást, pillanatnyi gyönyörűséget, de a művész szent nevére csak a legnagyobbak méltók. De ki a nagy művész? Csak kell valakinek, illetve valakiknek lenniök, akiknek ítélete szerint ez meg ez igazán nagy művész. Hozzáértőknek, művészeknek és nem művészeknek, a közönségnek „összesíimmelődő“ Ítélete az a felebbezhetetlen Ítélet, amely itt dönt. Hogy lehetséges ez, ha senki sem ért hozzá? Olyasformán vagyunk a művészettel mint a szalonnával. Senki sem tud szalonnát, se jót se rosszat csinálni. A disznó, pardon! a sertés tud. De még milyet! Véknyat, vastagot, átnőt- tet, átnemnőttet. És senkinek sem jut eszébe, hogy a sertést kérdezze meg a szalonna dolgában. Mert a szalonna esetében is az a fontos, ami a művészi alkotás dolgában: az a kérdés, hogy nekünk, szalonnát, műremeket a'kotni nem tudó jámbor, fiiiszter adófizető polgároknak, hogy izük. Más szempont nincs, mint a mi szempontunk. Nekünk alkot a művész, s ha olyat alkot, ami nekünk nem jó, hát egyáltalán nem jó. A művészet gyöngéd múzsája meg fog nekünk bocsátani azért a triviális hasonlatért, de bizony Keszler József is, meg Ignotus is csak annyi hozzáértéssel nyúl a színész alkotásához, mint egy szalonnaszakértő a szalonnához. Az a lényeges tehát, hogy nekünk hogy „izük“ a. színész játéka. Hosszú gyakorlat, évszázados megfigyelések bizonyos szabályokat is eredményeznek itt, de ezek a szabályok is holt betűknek éktelen rakása csak, ha nincs ott a szalonnaszakértö hentesmester. Mert nekünk nincs annyi időnk, hogy minden szalonnát végig kóstolgassunk. Rábízzuk ezt olyan emberekre, akik ebbeli rátermettségüknek tanujelét adták s megbízunk, ha csak nagyjában is, az ő ítéletükben. Ez nem zárja ki azt, hogy hébe- hóba magunknak is ne legyen különvéleményünk; de biz’ ez csak olyan berzenkedés, akadékoskodás, amellyel senkisem törődik igazán. A vidéki kritikus meg Keszler közt ott van aztán az alapvető kölömbség, hogy mig ő a legfinomabb szalonnafajtákat, a legkitűnőbb színészeket, kapja kóstolgatásra, a vidéki nagy- hajú kollégának csak bőrdarabkák jutnak, itt- ott egy kis avas szalonnával. Hogy pedig ezen el tudjon rágódni a vidéki miiitész. igazán nincs szüksége valami roppant nagy bölcsességre. Sőt még jobb, ha nem igen ért a dologhoz, mert hosszabb életű lesz a földön, mintha hozzáértő elmével kellene mindazt látnia, ami a vidéki színpadon végbe megyen. Tagadhatatlan, hogy rossz kezekben van vidéken a színi kritika. Ä legtöbb esetben hozzá sem konyitó ficsurok kisded kedvteléseinek szolgálatában áll a szinházrovat. A szerkesztők nem sokat törődnek vele. Lehetetlen megállapítások, lehetetlen mondatok, szavak, ügyefo- gyott frázisok gyomorémelyitő borzalma egy-egy „kritika“. Ezek a derék fiatalemberek, akik nem minden eredmény nélkül forgolódnak a szinész- nép közt, annyi fáradságot se vesznek maguknak, hogy legalább megnéznék, hogy mit, hogyan szokott mondani színdarabról, színész játékáról valami nevesebb „kollégája“. Mert hát ez is elsajátítható. Nem is olyan nehéz. Semmi tudás, megfigyelés, töprengés sem kell hozzá, csak egy kis ügyesség. Legföljebb arra kell ügyelni, hogy az ember drámáról Írván, ne dicsérje a darab librettóját. Mert ilyen „blama“ is esett már vidéki kollégán. Vagy az sem tanácsos, hogy az ember „ohne weiteres“ kiollÓ7a pl. Alexander véleményét a Sasfiókrói s elmondja ugyanazt az Osztrigás Miéiről. Mert, kérem szépen, az ördög nem alszik, s a másik lapnál dolgozó „müitész" esetleg véletlenül szintén onnan ollóz, az ilyen nagy szellemek találkozása pedig legalább is pikáns. (Ez különben szintén megtörtént.) Amilyen a mosdó, olyan a törülköző. Bizony a vidéki színészekről, még az édes mamájok sem mondhat sok jót. Nagyrészük Tháliának még csak klerikusa, de ahelyett, hogy tanulmányozná, lesné a szent titkokat, pápának képzeli magát. Aki nem élt köztnk, annak fogalma sincs arról, hogy ezek a derék emberek, akik tudósokat, minisztereket, királyokat, bankárokat alakítanak esténként, mily csekély intelligenciával rendelkeznek. Mondom hihetetlen csekély intelligenciával. Az embernek megáll az esze, miután öt percig beszélt egy ilyen reményben dús ifjúval s nem tudja megérteni, hogy vetemedhetett arra, hogy egyszer tán még tapsolt is neki. Vétkes könnyelműség volna azt mondani, hogy mind ilyen. A legkülönfélébb mesterségbeli alakok java meg alja kerül erre a pályára. Mert bizony a színész „non nascitur, séd fit“. Senki sem indul színésznek, mint ahogy hírlapírónak sem indul senki, csak „oda jut“ szegény. Gyerekkorában álmodik az ember arról, hogy kocsis, cukrász vagy huszár lesz, de színész vagy hírlapíró az álmai ellenére lesz a kapa- kaszakerülő szépreményü csemete. Az egyikből lesz valami, talán a Nemzeti „nyugdijképes“ tagja, vagy a Budapesti Hírlap főmunkatársa, vagy még föllebb-föllebb . . . tán a Nobel-dijat is megkaphatja . . . A másik Kutyabagoson mint statiszta, vagy mint az Első Kutyabagosi Nemzeti Színház színikritikusa fejezi be dicsőséges pályafutását. Mennyi tehetség, mennyi energia kótya- vetyélődik el vidéken ! Mert a sok ripacs közt csodálatos tehetségek ődöngenek. Azt sem lehet tagadni, hogy, sok jó átlagszinész, szinészmes- terember akad vidéken De bizony a legtöbbet törvénnyel kellene rákényszeríteni a favágásra, vagy a kapálásra. Rövidesen termékennyé lehetne tenni minden terméketlen talajt, ha kapára fognák a sok, színpadon lábatlankodó atyafit. Azt mondtuk, hogy van értelme a szini- kritikának, sőt még a vidékit is meg lehet bocsátani. De hát tulajdonképen fővárosi színi- kritika nincs is. Amit ott ilyen címen árulnak, az nem egyéb, mint daraboknak, íróknak ad hoc megítélése. Irodalmi kritika abból az alkalomból, hogy ezt vagy azt a darabot ebben vagy abban a színházban adják. A színész alakítására, alakításainak finomságaira, hibáira, baklövéseire nem ügyel igazán senki. A régi sablon szerint megdicsérik Hegedűs „mesteri játékát“ ; Jászay Mari kitűnő volt, Pethes nagyszerű, ez remek, az fenséges; és ezt nevezik szinikritikának. Pedig ahogy az irodalmi müvek megértésére iskola, újság naponként neveli a közönséget, a színész játékának öntudatos figyelésére is rá kell szoktatni, rá kell nevelni, kapatni az emkereket. Ezeknek a fővárosi „müitészeknek“ ollózó majmai azok a jámbor mucsai müértő urfiak, akik „lerántják“ Moliéret, Sardout, kioktatják Lengyel Menyhértet, Molnár Ferencet a dráma- irás szabályai erányában. Egyébiránt ami szini- kritika van nálunk, az a vidéken van. A jobb belátásuak, ha szólnak is a darabról egypár ügyes szót, a színész játékára fordítják inkább figyelmüket. Hogy hogyan, mennyi hozzáértéssel, az más kérdés. Az volna az ideális színházi kritika, amely amellett, hogy ügyesen tájékoztatna a darabról, a színészekről, minden előadást ürügyül használna fel arra. hogy a színjátszásnak valamely kérdését, problémáját feszegetné; már tudniillik olyan problémákat, a melyek a figyelmes színházlátogatóban felvetődnek, mikor valamit hibásnak, rossznak, vagy jónak talál és igyekszik magának számot adni azokról az okokról, melyek a jó vagy rossz hatást előidézték. Figyelmeztetni a színházlátogatókat egy-egy mozdulatra, hangkulönbségre, apró és nagy dolgokra, melyeknek tudatos figyelése odaszoktatná őket a színházhoz. Mert erre nagy szükség volna. A vidék sivár életében igen nagy missziója volna a helyesen vezetett színháznak. Erről felesleges sokat beszélni; a vidéki városok erejükön felül áldoznak is a színházra, már mint a „kőszin- házra“, az épületre, sokat, igen sokat. Mikor aztán megvan sok dikció, ülésezés, kultúráról való hangos beszéd után a „kőszinház“, nem sokat törődnek vele. A sorsára bízzák. A színházak részéről is nagy bűnök történnek itt. A direktorok ígérnek füt-fát s a leglehetetlenebb társaságokat hozzák össze. A közönség pedig nem honorálja eléggé a direktorok esetleges legkomolyabb törekvéseit sem. Operett operettre következik, Ízléstelenség Ízléstelenségre. Ez kell a magyarnak! Legalább igy hiszik a direktorok s talán jó! hiszik. A színházlátogatók nem törődnek a színész játékával, legkomolyabb tö-
