Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-21 / 51. szám
I ▲ ▲ 1 ▲ ▲ KAI w ;s< 31 N Y r. ▲ ▲ r—/ \ 2 NJelIékleii a, Nagykároly és érmellék“ 1912. évi 51-ik számához. 4 \A Uj dalok vámsa. Ezeréves kocsmánk teli régi dallal, nyusztprémes igricek rikoltó dalával, ezeréves pincénk teli régi borral, jó tokaji borral. Napkeletnek fia, Elévének fia, Öblös fakupából ezer éve issza, ezer éve issza. Öblös fakupának tompa koppanása, nyusztprémes igricek rikoltó daliása ezer éve hallik. Hej, igricek, uj dalt! Hej, kocsmáros, uj bort! Uj dalt uj bánatról, uj bort uj tökéről régi fakupában, ezüsttel cifrázott régi - fakupában. Elhozták az uj bort: éppen mint a régi, elhúzzák a nótát: éppen olyan régi . . . Nyusztprémes igricek busán összenéznek, S minthogyha szemükben könyet éreznének. Rázendít az egyik, a legeslegifjabb: Átok üli borunk, átok üli dalunk, ritka mi szüretünk, ritka mi vig kedvünk. Alig szüretelünk, régi már a borunk, régi már a dalunk. Jaj, oda a kedvünk! Mikor lészen ismét piros, vig szüretünk ? Tán nem is lesz többé piros, vig szüretünk... Többé nem is halljuk uj mustnak csorgását, hordóban forrását; uj dal jakadását talán meg sem érjük, talán meg sem érjük. S vele sírja múlt sziiretjét, vele várja uj szüleijét régi borral, régi dallal ezeréves kocsmájában a kuruc. Ezeréves kocsmánk újra teli dallal, Nyusziprémes igricek rikoltó dalával; ezeréves pincénk teli régi borral, vaspántos tölgyhordók jó tokaji borral, jó tokaji borral. Napkeletnek fia, Elevének fia öblös fakupából megint csak azt issza, megint csak azt issza. Öblös fakupának tompa koppanása, nyusztprémes igricek rikoltó daliása Nyugatra kihallik.- Oida. Népjóléti intézmények. Irta: Nagy Zoltán, szegedi kir. törvényszéki biró. Az államhatalomnak gazdasági érdekét képezi az, hogy polgárai gazdaságilag is függetlenek legyenek. Ez a függetlenség anyagiakban, bár bizonyos eltikai vonásoktól eltekintve, alapjában abban áll, hogy az állampolgárok, mint adózó alanyok megfeleljenek azoknak a kötelezettségeknek, melyeknek teljesítését tőlük az államhatalom zavartalan működése megkívánja. Nem uj dolgok ezek. A legegyszerűbb háztartás realitása is ezen sarkal, amint az emberi csoportok legfejlettebb alakzata, az állam is elsősorban csak igy állhat fenn. Mi sem természetesebb tehát mint az, hogy az állam, a saját jól felfogott érdekében is, igyekszik előmozdítani az anyagi függetlenségre való törekvést, megteremteni ezokat az eszközöket, melyeknek gyűjtő-neve népjóléti intézmények. Ilyen népjóléti intézmény általában minden sociális alkotás, a mely legelemibb formájában mint rokkantsági, munkaképtelenségi segély, betegség esetén adott tápdij, heti, havi átalány összeg, avagy mint évjáradék ismeretes. A nagy társadalom jótékonysága mellett, ipari, kereskedelmi telepek, üzemek alapították meg ezen intézményeket, a melyeket azután a társulás és egyesülés, a kölcsönös szövetkezés fejlesztett, az állam anyagi hozzájárulása pedig bizonyos felügyeleti eltenőrzés mellett kiterjesztett. Mindezek azonban alapjában a segélyezés jegyében születtek meg. A véletlen, avagy a baleset előidézte munkaképtelenség, betegség alkalmi oka tette szükségessé ezeket és a mint megszűnt az ok, elmaradt a segélyezés is, mert hiszen más célja nem is lehetett. Ebből következett azután, hogy az intézményeknek ez a faja nem volt alkalmas a magasabb érdekek megvalósítására, nem képezhetett alapot arra, hogy ebből tartós, állandó és biztosított megélhetés alakuljon, annál kevésbé, hogy ez a partikulán segélyezés a nép összességének jólétét eredményezze. A felismerés fejlettebb foka és az anyagi eszközök nagyobb mértéke tette csak lehetővé azt, hogy necsak a jelenre vonatkozzék ez az intézkedés, hanem jövőt alapozzon meg, amely alap a megélhetés mellett az anyagi gyarapodás feltételeit is egyesítette magában. Földparcellázás, örökbérlet, munkásházak, népotthon stb., ezek voltak a gyakorlat újabb eredményei. Mint minden haladásnál, úgy ebben is a tudomány megállapításai jelölték ki az utat a gyakorlat számára és a gyakorlat váltotta be mindazon elméleteknek és ismereteknek a helyességét, a melyek nemcsak korok és felfogások szerint, hanem népek és nemzetek történetéből kialakulva, a hagyományhoz és a faji sajátossághoz alkalmazkodva váltottak be helyenként. Egy áthasonló, valójában transzformáló erő átlengte ugyan a tudomány és élet- tapasztalat által kiegyenlített helyi felismeréseket, de sem a socialismusnak egyenlősítésre törekvő tanácsosai, sem a rendi alkotmánynak makacsul védett alkotmányos garanciái nem kerülhettek összeütközésre, mert megvédte a rázkódttaástól az ezzel együtt járó pusztulást, az állami providenciának az a következménye, a mely nem separatikus intézkedések kísérletezését tekintette célnak, hanem az összeszség- ről, az egységes nemzet minden egyes tagja jólétéről akart gondoskodni. Éppen azért nem kicsinylendő az az aggodalom, amely a népjóléti intézményekkel szemben attól tart, hogy akár az elméleti tudomány tulhajtásai által vezettetve, akár a párt- politika szemüvegén keresztül tekintve kerülnek megbeszélésre, formulára és tervezésre ezek a kérdések. Attól tart ez az aggodalmaskodás, hogy a túlhajtott elméleti tudomány előkészített talaj nélkül félreismerésre vezet: a mint aggodalmaskodik a fölött, ha ezen intézmény akár az agrárizmus, akár a merkantilismus őrlő kövei közé kerülve, pártfelfogást és megítélést váltana ki, mikor e kérdések megoldása ilynemű velleitásokat meg nem tűr, hanem elengedhetetlen követelményként csak az ottani gazdasági szükségleteinek a kielégítését tekinti, amely ekként szoros, elválhatatlan kapcsolatban van a nép igazi jólétével. Nem a gazdasági nemzetet, nem az ipart külön és kiszak'tottan, hanem a népet, az egészet, az összeséget mint ilyent kell istápolni. És ha nemcsak az állam, hanem annak minden egyes tagja igy cselekszik, akkor lehet beszélni eredményes népjóléti intézményekről. Magyar tragédia, A motor kattogva kezd zúgni, a kerekek megindulnak a homokos talajon, a légcsavar őrült forgásba kezd, a gépmadár lassú méltósággal emelkedik a levegőbe. Azután úszik, száll, száll. Biztos kéz a vezetője. Elhagyta már a homokos, buckás talajt, mely idegen, sivár. A levegő az ő igazi hazája. Büszkén úszik benne, majd fölfelé tör merészen, bátran. A pilóta ragyogó szemekkel, kipirult arccal ül a gépen, keze a magassági kormányon. Valami fanatikus vágy szálija meg. Csak fölfelé . . . csak fölfele . . . Mozdul a magassági kormány, felhördül a vén motor, süvítő zugás ... a légcsavar még vadabb, még őrültebb forgásba kezd. A gépmadár megáll egy pillanatra, azután, mint a nyil emelkedik fölfelé .. . rohan, száguld, repül, csak föl . . . csak föl. A pilóta ül előrehajtott nyakkal, lázban égő szemekkel. Tüzes képzelete sebesebben jár, rohan, repül a gépmadárnál, ragadja, viszi magával, csak fölfelé, csak fölfelé. Az ő vasenergiája ad erőt a gépnek, az ő képzelete ad szárnyat s az ő lelke ad lelket. Nem a gépmadár röpíti, viszi magával, hanem az ő hite, az ő lelkesedése, az ő akarata hozza mozgásba a silány alkotmányt. Az száll, repül a felhők fölé, az egek felé s viszi magával a gépmadarat. Ilyen pilóta a magyar. Ócska, kopott, kiselejtezett a motor. Megbízhatatlan. Mozgásba se jönne, de vasakarata trónol. Repülni is lehet, csak akarni kell. Akarni merészen, bátran, szembe nézni a lehetetlennel. Lelket adni a lelketlen anyagba, ez a repülés. Mert repülni kell magasan, bátran. Mérni a levegőben a magasságokat, mert a magasság a rekord. A rekord a hír, a dicsőség. A hír a dicsőség, a pénz. A pénz nem neki kell, nem a pilótának, hanem a gépmadárnak. Rossz az anyaga, használt a motora. A gépmadár acélidegzetére nem tellett. Ahol hiányzott az acél, pótolták kóccal. Mert nincs elég pénz. Szűkkeblű a társadalom, titáni munkát végez magára hagyatva a repülő magyar. De azért repül. A motor benzinjét lelkesedése tüze hajtja sebesebben, a gépmadár kócidegzetét az ő vasidegzete pótolja. Fenn jár magasan a levegőben s rója a köröket. A pilóta révedezve tekint szét. Képzelete sebesebben jár a gépmadárnál... messze ... messze . . .
