Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-09-21 / 38. szám
III. évfolyam. Nagykároly, 1912. szeptember 21. 38. szám. Nagykároly és Érmellék A Nagykárolyi Kereskedő társulat hivatalos közlönye. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Nagykároly, Széchenyi-utcza 20. szám. („Kölcsey-nyomda r.-t.“) s^l Hirdetések szintén ott vétetnek fel. !#=- Nyilttér sora 50 fillér. Főszerkesztő : D R. V ET2ÁK EDE. Felelős szerkesztő: i Főmunkatárs: DR. GÓZNER ELEK. | DR. HEGEDŰS ISTVÁN. Laptulajdonos : KÖLCSEY-NYOMDA R.-T. 8®“ MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Tp® A LAP ELŐFIZETÉS! ÁRA: Egész évre........................................8 korona. Fél évre ............................., . . 4 korona. Ne gyed évre...................................2 korona. Egy s zám ára..............................20 fillér. A cseléd mizéria megszüntethető-e? Nagyon is sociális irányban fejlődő társadalmunkban talán egy jelenséggel szemben sem vagyunk annyira hijjával a kellő berendezkedésnek, mint a cseléd hiánnyal szemben. Napról-napra fölhangzik a panasz, hogy gazdasággal nem érdemes foglalkozni, mert gazdasági cselédet, aki munkájához értene s megbízható lenne, kapni nem lehet és igy emiatt kénytelenek a kisebb gazdák, ha felnőtt háztartásbeli fiú gyermekük nincs, nehány hold földjüket bérbe, vagy feles munkálat alá adni s igy másnak adni földjük nyújtotta kis jövedelmükből egy tettemes részt, melyre pedig nekik is elengedhetetlen szükségük volna megélhetésükhöz. Ugyanily irányú a panasz a belső nőcselédekre vonatkozólag is. Ezeket sem lehet kapni, vagyha igen, azok többé-kevésbé megbízhatatlanok még akkor is, ha egyébként jó polgári családból származtak is, mert ilyenekké nemeli őket a kellő felügyelet és hatósági jogsegély hiánya. A mai cselédközvetitő helyek nagypn elavult intézmények s sem iparszerü tevékenységük, sem pedig az erkölcsi működésűk — saját hibájukon kívül bár — nem elégíthetik ki a mai kor követelményeit. A megélhetésnek minden más terén nagyobb volt a gondosság a hiányos anyagok fedezésére. Ipafos tanoncokat a lelenc házak kezdenek nevelni, ahonnan már bizonyos fokú rerlddel megbarátkozva kerülnek ki a léendő tanoncok. A kereskedő tanulókat már a középiskolák nevelik. Csak a szolgálatba szegődök azok, akik között sem szellemi, sem erkölcsi tekintetben nincs meg egy közép mérték, aminek Óka kétségtelenül az, hogy a szülei háztól a még nagyon gyermek korban elhozott jó érzés és szellemi tőke gondozatlanul, elhagyatva maradnak úgy a társadalom, mint a hatóságok részéről. S igy ebbe az elhagyatott kasztba egy valamire való család gyermekét belépni nem engedheti lelki- ösmeret furdalás nélkül, mert ezáltal nemhogy gondoskodott volna a jószülőhöz illően gyermeke jövőjéről, hanem annak épen útját vágja akkor, mikor gyermeke helyét elhagyva, csaknem az utcára kerül. A szó-szoros értelmében az utcára, mert a mai cselédszerzőhely intézménye mivel sem lépi túl az utca fogalmát, nem különösen erkölcsi tekintetben. Innen aztán az, hogy a szolgálatba szegődök száma napról-napra kevesbe- dik s még inkább azoké, akiket a jó cseléd régi forgalma alá sorozhatnánk, akiknek hűségéről költészetünk és népmeséink tesznek tanúbizonyságot. Ezen a bajon valahogy segíteni kell. A segítséget leghivatottabban a törvény- hozás nyújthatná, azonban addig is mig a baj oly nagyra nő, hogy elkerülhetetlenné válik a legfőbb beavatkozás, tenni kell valamit a hatóságoknak ezen fontos kérdés megoldása körül. A baj orvosolható lenne véleményünk szerint hatósági vezetés alatt álló cselédszerzők felállításával. Ennek már több mintáját láthatjuk országunk minden nagyobb, a sociális dolgok iránt érdeklődő városában. A két szomszéd városban, Debrecenben és Szatmáron is van hasonló intézmény s jól szolgálja a kitűzött célt s mindkét fél érdekét. Tegye a mi hatóságunk is tanulmány tárgyává ezen intézményt s igy kapcsolja bele magát a más városok hasonló berendezkedésébe. Az eredmény nem fog elmaradni, mert lesz bizalom azon szülők részéről, akik gyermeküket szolgálatra nevelték ugyan, de azoknak főként erkölcsére féltékenyek. A sociális kor által nevelt újabb cseléd tipust nem szabad figyelmen kívül hagyni a hatósági irányítás tekintetében, mert a mai kényelmi társadalmi berendezkedésnek a legfontosabb kelléke a jó és hü cseléd, a dolog másik oldalát tekintve pedig a cselédre is megbecsüA vég felé. — Saphó. — Jó anyám, lásd, már nem halvány az arcom. Kiül már rá olykor a gyenge rózsapir. Jó anyám, nézzed, már nem könnyes a szemem, S a bánatot magamtól elkergettem; Ha van könnyem, — a lelkem belül sir. Belül sírok, hogy azt ne tudd meg jó anyám, Amit én régen olyan jól tudok: Hogy sirhalmomra te ültetsz virágot, Hogy aludjak szép, csendes, nyugodt álmot; Ha majd már álmok után nem futok. Mert én bennem már megroppant a lélek. Kifáradt a testem, a keresztet nem bírom. Én sokat gyötrődtem, sokat égtem, A sok gyötrődésben mind elhull a vérem. Anyám, már érzem, — megásták a sírom. Jó anyám, én már hallom is éjjente A hívogató szózatot főiembe csengni. És hallom, amint üt a végső óra S a rögök, amint hullnak koporsómra. Jó anyám, ne sírj, — ott nem fáj már semmi. Jő anyám, olykor gyere el síromhoz, De jól vigyázz, hogy könnyet ne ejts értem . . . És ne sírd vissza azt a gyöfrő múltat, Amit a szivem százszor befutott, Mert oda lenn, — a sírban is megérzem. Az elveszett fin. Irta: Szecső Vilmos. Az öreg asszony — volt már vagy hetvenöt esztendős és mintha sárga viaszkból lettek volna formálva a szigorú, merev vonásai, a két mélyen ülő, fáradt és fénytelen szeme pedig mintha üvegből való lett volna — az öreg asszony: özvegy Sziráky Ferencné, előbb férjezett Szabó Jánosné fölkelt az ágyából. A mély, kicsi ablakon keresztül egy pillantást vetett az utcára. Borús, fülledt augusztusi reggel volt, a fojtó déli szél fölkavarta a kisvárosi utca porát és megbámult, száraz leveleket rázott le a gesztenyefákról. Az öregasszony néhány csöpp szeszt öntött a mosdó vizbe, megmosakodott, aztán simára fésülte a gyér, sárga haját. — Anikó, Anikó, leikecském! — kiáltott aztán tompa, öreg és hideg hangján. Anikó leikecském, egy hatvan esztendős, szögletes parasztleány, a kinek olyan hegyes volt az orra, hogy ha nekimegy vele az ajtónak, megakad benne — Anikó már hozta a nagy bögrében-a párolgó kávét Letette az asztalra a gőzölgő edényt és kezet csókolt azasz- szonyának. — Egészségére kívánom a nagyasszonynak az éjszakai nyugodalmat! — Köszönöm, galambocskám — felelt az öregasszony és neki látott a kávénak. Oly élvezettel szürcsölte ezt a mennyei italt, hogy a barázdás, vén képe csak úgy sugárzott bele. — Harminc esztendeje szolgálsz nálam, Anikó — motyogta, miközben korcogva nyelt nagyokat a forró, barna léből — de ilyen kávét még nem főztél. Anikó hálásan nézett a nagyasszonyra és félszeg-boldogan törülgette a tenyerével a sovány czipőjét. Egy ideig hallgattak. Forró és nehéz volt a levegő a homályos, alacsony szobában és a vén, sötét bútordarabok koronkint meg-meg- recscsentek. — Hányadika van ma? — kérdezte. — Hétfő van. — De hányadika van ? Várj csak! Tegnap vasárnap volt, hatodika. Igen, ma hetedike van, augusztus hetedike. Ő istenem, istenem ! — Miért tetszik oly keservesen sóhajtani ? Kézit csókolom! — Már hogyne sóhajtanék! — nyögdi- csélte az öregaszzony. — Éppen ma van negyven esztendeje, hogy eltűnt a háztól a fiam, a drágaiátos, gyönyörű, tizennégy esztendős fiam, a Jani fiam. — Már csodálkoztam, hogy nem tetszik ma emlegetni a Jani ifiurat! — felelt Anikó féltékenyen, bosszús hangon, mint aki már unja ezt a témát
