Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-07-20 / 29. szám
2-:k ekin'. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK. 29. szám. hát seregével Ráma területére, majd Kulmiába, a mai Hercegovinába tört s azt el is foglalta. Akkor vette fel a Ráma királya címet, amint ezt egy 1103 a spalatói érseknek adott kiváltság levél aláírása is igazol. IV. Béla folytatta elődeinek hóditó politikáját oly módon, hogy a meghódított tartományokat hübér-országgá tette, amely háború esetén hadsereget volt köteles szolgáltatni. A boszniai bánságok közzül ebben az időben a legjelentékenyebbek voltak a mai Felső-Boszniából és Posavinából, vagyis a Szávától délre eső területből álló bánság, nemkülönben a mai nyugati Szerbiában létesült macsói bánság. Idővel ezek a bánságok nagyon elhatalmasodtak. így a Subic nemzetség, a Brebiri grófok őse úgyszólván egész Bosznia fölött gyakoroltak hatalmat a XIII. században. Az Aujouk trónrakerü- lésével a Brebiri grófok felajánlották szövetségüket, amit a szorult helyzetben levő Róbert Károly el is fogadott, de később energikusan meg kellett őket fékezni. A bosnyák nemzeti dinasztia megalapítója tulajdonképen a Subic nemzetség egyik tagja lett, István, aki Kotromán nevet vett fel, feleségül vevén Dragutin István leányát, Erzsébetet, V. István magyar király unokáját. Róbert Károly 1323-ban azután hübérül adta oda az egyesitett Boszniát Kotromanics Istvánnak, Kotromán fiának. Petronius. A vármegyei múzeumról. Lapunk egyik múlt évi számában a kul- turház eszméjével kapcsolatosan foglalkoztunk a vármegyei múzeummal. Kiemeltük, hogy a múzeumnak különösen könyvtári része elég gazdag, szakszerűen rendezett, de sem ez, sem a múzeum többi részei: igy az ásványtár és régiségtár csak nagy ritkán hozzáférhetők. Vármegyénknek kétségtelen történelmi tradíciói vannak; a természet is annyi mindenféle jóval áldotta meg, hogy programmszerü vezetés mellett a muzeum betölthetné tulajdonképeni hivatását: t. i., hogy szélesebb néprétegeknek legyen demonstrativ nevelő eszköze. Ismertesse meg a közönséggel a vármegye nagy történelmi múltját, de ismertesse meg egyúttal e vármegye természeti szépségeit is. Mindezt példákon illusztrálva kimutattuk jelzett cikkünkben, hivatkozva más vármegyék példájára, amelyek valóságos kultuszt űznek a múzeumból: felismerve ennek az intézménynek korszakalkotó sociológiai és pedagógiai hatását és elévülhetetlen kulturális érdemeit. Azóta — legnagyobb csodálkozásunkra — egy lépés sem történt, dacára annak, hogy reámutattunk a beszerzési eszközökre s bizonyos kismértékű anyagi áldozatra. Nem tudjuk kit terhel mindezekért a felelősség : de nem is kutatjuk. De amit akkor jámbor óhaj keretében mondtunk el, azt most mint sürgősen keresztülviendőt kívánjuk a közérdek nevében. Mert a tapasztaltak után senki előtt sem lehet kétséges, hogy az ilyformán kezelt muzeum a kultúrára nézve holttőkét képvisel s a reáforditott gond egyáltalában nincs kellőleg indokolva. Hogy is állunk a múzeummal tulajdonképen ? A beavatottak tudják, hogy a vármegyeháza földszinti helyiségeiben van elhelyezvej az avatatlanok sejtik, mert az egyik ablakon keresztül láthatni égy ásvány szekrényt ásványokkal. Már most hogyan lehet ide bejutni és mikor, az egyelőre titok. Szerény véleményünk szerint ezek a helyiségek nem azért vannak a muzeim céljaira átengedve, mert a vármegye nem tudna,: velő k/Wit csinálni. S ha ez igy van, miért nem tud a közönség hozzáférni, jobban mondva miért nincs tudomása a közönségnek erről a múzeumról ?! Mind olyan kérdések, osztrák vereségekben része volt az ő lelkesítő muzsikájának is. Csak úgy az újságokból olvasták a jó bécsiek, hogy a szegény magyar zsidófiu zokogó hegedűje hogyan hódítja meg az érzékeny lelkű külföldet. A Nyáry báró vonója nem húzhatott magyar nótát Bécsben. Sem kesergőt, sem vígat. A herceg szalonja nem volt disszonáns hangok számára való. Akkor pedig minden lojális urnák irtóznia kellett a magyar reminiszcenciáktól. Csak holmi klasszikus darabokat szólaltathatott meg a báró, de csodálatosképpen Lizi hercegkisasszony mégis hallott valamit kiáradni az Amatiból. Azt, ami nem volt a kottába irva amit a báró lelke lehelt be a hurokba. Egy nemzetnek a szörnyű fájdalmát. Nyáry báró művészetének nem volt nagyobb bámulója a fiatal hercegnőnél. S ez a kapocs lassankint szerelmet teremtett közöttük. Nemesebbet, nagyobbat, mint a pusztán érzéki szerelmek szoktak lenni, mert drágább talajból fakadt. Mikor leverték a szabadságharcot az idegen hadak s a csöndes országba visszatérőben volt az aulikus főurak serege, Gyula báró egy fényesen sikerült koncert után halkan, fojtott hangon megszólította az elmélázó házikisasszonyt. — Hercegnő, holnap utazom vissza a hazámba. — Holnap ? — kérdé összerezzenve a szép lány. — És mikor látjuk megint? — Isten tudja. A magyaroknak nem lesz már mit keresni Bécsben. Nekünk már a sebeket kell gyógyitgatnunk, a melyeket a nemzet kapott. — De mégis ... az az lehetetlen . . . Magának vissza kell jönni. És el tud tőlünk válni, örökre? — kérdezté sápadt arccal, reátekintve a művészre. — Mi tartóztathat itt, hercegnő ? Lenézett, megtűrt emberek vagyunk maguk között csak, megköszönjük szépen a vendégszeretetet, de megyünk vissza, mért nem vagyunk már hontalanok mi sem. Mostantól szükség lesz reánk már otthon. ’ — És nem fogom hallani a hegedűjét többé ? — Az én hegedűm ezentúl csak vigasztalni fog. Higyje el, senki úgy nem szorul a vigasztalásra, mint a magyar. — És engem ki fog vigasztalni ? — kérdezte a leányka, lesütve szemét. — A hercegnőt? Mi bánata lehet magának ? Lábai előtt hever az egész boldog Bécs — felelt keserűen a báró. — De valaki hiányozni fog — s mig a kis leány lassan csipegette tenyérnyi csipke- kendőcskéjét, reágördült arra egy forró köny- csepp is. A báró egy pillanatig habozott. Szeme tűzben égett s remegő kezével a hercegnő keze után nyúlt. — Eliz, jöjjön Magyarországba, jöjjön velem. A hegedűm csak magának fog szólani. Magyar dalt, magyar asszonynak. Jöjjön, legyen a mentője egy eltiport nemzetnek. A leány kivonta kezét a báróéból. Sóhajtva tekintett atyjára, aki a nagy, aranyos asztal mellett száraz, borotvált arcú diplomatákkal tanácskozott. amelyekkel múlt cikkünk megjelenése óta foglalkozhattak volna az illetékes tényezők, sőt meg is oldhatták volna. Ami már most magát a múzeumot illeti, ez három osztályból állana ásványtár, régiségtár és könyvtár. Eltekintve attól, hogy a múzeumnak ilyetén felosztása teljesen ötletszerű, az ásványtár és régiségtár csak költői fantáziával nevezhető ilyennek, egyébként csak szerény kis gyűjteményről lehet szó, amelynél a rendszert hiába próbálná valaki keresni. Mindezekért már a múzeumi bizottságot terheli a felelősség, — mert szakember nélkül gyűjtöget és néha-néha rendezget. Joggal mondhatnók, hogy e két osztályban csak tisztes romjai hevernek a muzeális jelentőségű anyagnak. Az ilyformán múzeumnak elkeresztelt „vegyes gyűjtemény“ legnagyobb osztálya a könyvtár, amely elég gazdagnak mondható. Gyarapítására évenkint elég tekintélyes összeget fordít a vármegye, sőt egy könyvtárost is honorál az állami subvencióval. Ezt a könyvtárosi állást természetesen és mindenkor a főgimnázium egyik tanára tölti be, aki legutóbb arra a kellemetlen felfedezésre ébredt, hogy tiszteletdiját minden szó nélkül a felére redukálták. A könyvtár jelenlegi állapotában mérsékelt igényeket ki tud elégíteni: fokozatos fejlesztés után pedig teljesíteni is képes hivatását. Persze ez is, mint a többi u. n. „tár“ légmentesen el van zárva a közönség elől, valószínűleg azért, hogy a szép bekötésü könyvek ne igen piszkolódjanak s ne szoktassák a közönséget egy felesleges kulturális fényűzésre, az olvasásra ! ? Ezek után csak természetes, hogy katalógus sincsen. A muzeum ilyformán tényleg csak gyűjtemény, amelyet felületes nagyképűség hozott létre, ötletszerűen, minden hozzáértés nélkül. Az elmondottakból láthatjuk, hogy ezek nagyon is keleti állapotok, s hogy ezeken menthetetlenül segíteni kell. Először azzal, hogy az a bizonyos múzeumi bizottság szakértő kezekre — Nem lehet, báró. Az én apám elengedne talán, ha kívánnám tőle, a vadak közé, de az ő beleegyezésével soha sem tehetném a lábamat olyan földre, ahol átkozzák a császárt. Nem lehet. Hiába. Csakugyan jobb lesz, ha válunk. Egymáséi úgy sem lehetünk soha. — Soha ? — De igen. Mégis. Ne menjen vissza a hazájába. Legyen osztrák, legyen hü embere a császárnak — s szemét kérőleg függesztette a hercegnő a báróra, sápadt arccal várva a választ. — Ez nagy ár. Ha életemet kérné, azt odaadnám, Eliz, hogy bebizonyítsam, mennyire szeretem magát. De nekem vissza kell mennem. A hazámat nem hagyhatom el szerencsétlenségében. Egy Nyáry nem lehet áruló. Még a maga kedvéért sem — felelt a báró elszántan, lemondva boldogságáról. — Igaza van. Menjen. Én imádkozni fogok, hogy viszontláthassam magát. Imádkozni fogok, hogy Magyarország ne legyen gyűlölt a császár előtt s az atyám előtt. Én várni fogom, bármikor is fog elkövetkezni az az idő. S ha kibékül a maga nemzete az én császárommal, akkor jöjjön el értem. Akkor, amikor szabad lesz az atyám házában magyar dalt játszani. Egy magyar dalt, amilyet én még nem hallottam, amilyet csak a szivem mélyén sejtek, legyen a maga kérője. Akkor jöjjön el értem. Az emigránsok hazajöttek s hozzá kezdtek bekötözni azokat a sebeket, amelyeket a nemzet az irtózatos tusában kapott. A konzervatív uraknak jutott a feladat, hogy a romok-
