Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1912-07-13 / 28. szám

2--.V oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK. 28. szám. és ellenőrzésnek úgyszólván, teljes hiánya a szülői ház részéről. A legtöbb szülő egyáltalában nem törődik azzal, fia ho­gyan és hol tölti el szabadidejét. Eleget tett-e kötelességének s csak azután vesz részt olyan szórakozásokban, amelyek korát és képzettségét megilletik. Ez a nemtörődömség, teremtette meg azután a felületességet, amely az erkölcsi élet­ben mint érzéketlenség, a tanulásban mint tény, lelkiismeret jelentkezik. A mai kor gyermekét nem a megbánás, hanem a büntetéstől való félelem készteti sírásra, nem a jobb meggyőződés, hanem a tár­sadalmi kényszer a tanulásra. Az iskola pedig mit tehet? Kényte­len ezzel az anyaggal tengődni s e fá­radságos munkájában csak gáncsolókra vagy részvétezőkre, de nem elismerőkre vagy jóindulatú támogatókra talál. Ily körülmények között persze, hogy rossz a tanterv, rosszak a tanárok, egyedül a drága csemeték a jók. Mindezek olyan dolgok amelyekkel érdemes foglalkozni, de csakis objective és személyes motí­vumok kizárásával. Petronius. A román nemzetiségi politika nj fázisai. Nehány hónappal ezelőtt feltűnést keltő cikk jelent meg a „Le chonvement Économique“ c. tekintélyes havi szemlében Románia egyik szellemi kiválóságának, Xenopol Miklós szená­tornak tollából. A cikk a magyarországi romá­nok közgazdasági erejének szép fejlődéséről szól és a magyar szaklapokból, különösen a a „Köztelekéből és az „Erdélyi Pénzügyéből vett statisztikai adatokkal fényesen illusztrálja a román közgazdasági intézmények rohamos fej­lődését és nagyarányú felvirágozását. Bennünket Mikor Gyárfás ezen mélán gondolkozott a gazda azt mondja neki: — Tiszta filantrópia tőlem, hogy két forin­tot adok magának. Egy rendes munkás fél­forintért elvégzi... — Tudja mit, Engel ur — mondja Gyár­fás. — Adja nekem azt a differenciát és — hadd keressen az a szegény munkás is. Tehát már az utolsót is megpróbálták, dolgozni akartak, ez sem ment, nem maradt más hátra, mint a szökés. Csakhogy árgus-szemekkel őrködtek ám a hitelezők és a zsandárok is készenlétben vol­tak, mert a Bezirks-Comissär ur nagyon jól elmulatott velük esténkint a sorházban, fizet­vén nekik egy-egy ánspánnert (fél virslit), a mi azonban édes-kevés volt a színész-étvágy­nak. Ez az ur különösen meghagyta, hogy a város határából ki ne engedjék őket sétálni. Tehát gyalog már nem megy a szökés. Bonyhádon volt Szákfynak egy rokona, aki hívta magához s a szegény Szákfy ment volna, ha lehet. Erre nézve bonyolult intrikát kellett kieszelni. A quodlibet-előadást meg kellett tartani, mert legalább a kocsisnak adandó előleg kész­pénzben volt fizetendő. Hirdetett tehát egy hi­res táncosnőt, aki jelmezben és jelmeztelenül fog táncolni, azonkívül szavalati akadémiát és éneket, némaképletet és kórust. A kórus két emberből állott. A táncosnő Gyárfás volt, tri­kóban és tülanglé-szoknyában. A puturluk tájékon lakott egy bosnyák uvaros, a ki vállalkozott rá, hogy tiz váltó fo­a cikk nemcsak annyiban érdekel, hogy a ma­gyarországi románokról van szó, hanem annyi­ban is, hogy ebből a cikkből két igen tanul­ságos eredményt vonhatunk le: először azt, hogy a románok közjogi politika helyett a közgazdasági politika terére léptek; másodszor, hogy bebizonyítva látjuk, miszerint az a köz- gazdasági politika a román külön faji érdekek­nek nagy szolgálatokat tesz, megcáfolva a mi nagy pénzügyi és közgaz iasági szakembereink híressé lett tételét, hogy a pénznek nincs sem hazafisága, sem nemzetisége. Ami az első szempontot illeti, önkényte­lenül is felmerül az a kérdés: látszólag miért hagytak fel a románok a közjogi politikával? Talán csődöt mondott s belátták ennek tartha­tatlanságát? Korántsem! Igaz ugyan, hogy a jelenlegi politikai vi­szonyok között csőd előtt állott a hírhedt po- politika s a múlt alkalommal az uj gör. kath. magyar püspökséggel kapcsolalosan reámutat­tunk eme politika irányelveire. De a látszóla­gos visszavonulásnak nem ez egyedüli oka. Hogy mennyire nem, bizonyítják a különböző u. n. „kongresszusok“, ahol a résztvevők a kongresszus jellegére való minden tekintet nél­kül elszántan politizálnak. No meg ott van a hagyományos magyar párt-politika, amely szí­vesen szövetkezett velük akár az ellenzék, akár a kormány letörésére. Ez tehát nem lehet a leg­főbb ok a visszavonulásra. Nagyobb jelentősége van ennél a kérdésnél annak a le nem tagad­ható jelenségnek, hogy ez idő szerint a román nemzetiségi politika még nem is tömeg politi­kai jellegű. Gyökere csak az intelligens osz­tályban van, a tömegben nincs meg. Ezt a tömeget csak a féktelen izgatás és fanatizálás teszi politikai faktorrá, de nem a meggyőződés: aminek legfőbb oka a sze­génységben s az ezzel párosult analfabétiz­musban találja kielégítő magyarázatát. A nem­zetiségi politika intenzivitása ilyformán telje­rintért Bonyhádig elviszi mind az ötüket. Elő­legül azonban öt forintot kér. Ezt kellett meg­szerezni. Az utolsó pillanatban jut eszébe Gyárfás­nak, hogy ő ért az állati és madárhangok imi­tációjához is. Fütyül, mint a rigó és ordít mint az oroszlán. Éppen akkor ugyanis egy állatsereglet tartózkodott Bécs keletén, még azzal is rontva a színészek nyomorult jöve­delmét, hogy ott igazi állatokat mutogattak. Gyárfás megismerkedett a managerrel és min­den etetéskor ott lebzselt, néha egy-egy hus- cubákot elintrikálva a sovány oroszlánoktól, akiknek az ordítását egy pléhcső segítségével jól tudta utánozni, úgy, hogy etetés előtt ő ordított a sátorban, honorárium gyanánt négy kongó garast kapván. Gyárfás tehát ráírta a szinlapra, hogy a quodlibet folyamában az itt időző Kvivifodi- karusz Forgyeminomen indiai bűvész és állat­utánzó is föllép. Persze, hogy bejött az öt váltó­forint, még több is. Éjjel meg lehetett kockáz­tatni a szökést. A színészek előadása előtt nagy látványos­ság volt Pécsett, mert az állatsereglet fölszedte sátorfáját és ment Tolnába. Viszen pedig az ut Hirden, Pécsváradon, Nádasdon és Bonyhádon át. A fél város nézte az oroszlán és a hiéna indulását kocsin. Gyárfás ordított a kocsi alatt, nagy rémületére a körülálló bosnyákoknak. De hát szüksége volt a négy garasra. Az állatsereglet búcsúja után a színészek előadása következett. A Bezirks-Comissär azt mondta, hogy „jetzt geh, ich in die echte Menagerie.“ sen elenyészik s csak arra jó, hogy egyes néptribunok hatalmi allűrjeit kielégítse. Ez az állapot a magyarság szempontjából igen kedvező, mert ezek a „nemzeti" vértanuk nagyon hamarosan és eredményesen „leszerel­hetek“. A fajpolitika pedig maradt ott, ahol volt, — a lehetetlen ábrándok világában. Nos tehát ez a körülmény vezette a jobb belátásua- kat a közgazdasági politika mezejére. Ez a köz- gazdasági politika azután már tömeg-jellegü s intenzív, mert amellett, hogy a nyommasztó szegénységen akar és tud is segíteni, tulajdon­képen kulturális célokat szolgál, amint ezt a különböző pénzintézetek, közgazdasági intéz­mények statisztikája fényesen dokumentálja. A román pénzintézetek legújabb könyve már 159 részvénytársasági hitelintézetről, 35 szövetkezetről és 7 kereskedelmi társulatról szá­mol be. Lássunk hát egy kis statisztikát! A román pénzintézetek legnagyobbika az „Albina“ Nagyszebenben, három millió korona alaptőkével, amelyet legközelebb hat millióra fognak felemelni. Évi nyeresége kb. fél millió korona. Ebből az intézet 25000 koronát sza­vazott meg jótékonysági és oktatási célokra. Az intézet a tőkeemeléssel egyidejűleg fiókot is nyit New-Yorkban. A többi pénzintézetek : az aradi „Victoria“, a „Timisiana“ (Temesvár), az „Ardeleana“ (Torda), a Bihoreana (Nagyvárad): ez utóbbiba olvadt bele a nagykárolyi „Arina“ is és több mint százötven kisebb. Az összes magyar- országi román pénzintézetek alaptőkéje mintegy harminc milliót tesz ki és százötven milliónyi betétet gyümölcsöztetnek. Nemrégiben alakult meg Nagyszebenben a „Fortuna“ nevű biztositó intézet, amelynek ügynöki hálózatát a „Solidaritatea“ nevű pénz­intézeti kötelékbe lépett százhúsz bank al­kotja. Statisztikailag bebizonyítható, hogy a ro­Szinház után várta őket szokás szerint a sorházban. Szákfy és társai azonban nem a kispiacnak tartottak, hanem föl, a megyeházá­nak, onnan a mellékutcákon ki a budai városra, a puturlukon felültek a készen álló szekérre s az öt váltó-forintot Urnebesz Ferkónak, a bosnyák szekeresnek a markába nyomva, nesz­telenül behúzódtak a ponyva alá és reszkettek. De Urnebesz olyan istenverte smeretlen siká­torokon csempészte ki őket a városból, valahol a Havihegy alján, hogy azt sem vették észre, mennyire túl vannak már a balokányán. A balokánya akkor ronda mocsár volt, a melyben a suszterinasok iszapfürdőt vettek nyári vasárnapokon. A balokányán túl már egyenes vonalban húzódott a Hird felé vezető országút. Akkor még csak vármegyei kövesut, de annál rosszabb. Nagyon nekibátorodtak a mi szökevé­nyeink, még énekelni is mertek. Eleget intette őket Szákfy, hogy jó lesz nesztelenül maradni, de hiába, jó kedvük volt és nem fértek a bő­rükben. Azonban Pécsen is megorrontottak valamit és egy-kettőre a zsandár Bereitschaft lóháton elindult utánuk két irányban. Egyik csapat Sze­derkény, a másik Hird felé. A Commisär ur mindenáron élve akarta őket elfogatni. Csúnya német világ volt. Könnyen ment minden s a Bezirkerré avanzsált verklis sok jó magyar embert csukatott le csak azért, mert : „tel est notre plaisir.“ Szökevényeink szerencsésen elvergődtek a nádasdi hegy aljáig, ott Urnebesz pihentette

Next

/
Thumbnails
Contents