Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-07-13 / 28. szám
2--.V oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK. 28. szám. és ellenőrzésnek úgyszólván, teljes hiánya a szülői ház részéről. A legtöbb szülő egyáltalában nem törődik azzal, fia hogyan és hol tölti el szabadidejét. Eleget tett-e kötelességének s csak azután vesz részt olyan szórakozásokban, amelyek korát és képzettségét megilletik. Ez a nemtörődömség, teremtette meg azután a felületességet, amely az erkölcsi életben mint érzéketlenség, a tanulásban mint tény, lelkiismeret jelentkezik. A mai kor gyermekét nem a megbánás, hanem a büntetéstől való félelem készteti sírásra, nem a jobb meggyőződés, hanem a társadalmi kényszer a tanulásra. Az iskola pedig mit tehet? Kénytelen ezzel az anyaggal tengődni s e fáradságos munkájában csak gáncsolókra vagy részvétezőkre, de nem elismerőkre vagy jóindulatú támogatókra talál. Ily körülmények között persze, hogy rossz a tanterv, rosszak a tanárok, egyedül a drága csemeték a jók. Mindezek olyan dolgok amelyekkel érdemes foglalkozni, de csakis objective és személyes motívumok kizárásával. Petronius. A román nemzetiségi politika nj fázisai. Nehány hónappal ezelőtt feltűnést keltő cikk jelent meg a „Le chonvement Économique“ c. tekintélyes havi szemlében Románia egyik szellemi kiválóságának, Xenopol Miklós szenátornak tollából. A cikk a magyarországi románok közgazdasági erejének szép fejlődéséről szól és a magyar szaklapokból, különösen a a „Köztelekéből és az „Erdélyi Pénzügyéből vett statisztikai adatokkal fényesen illusztrálja a román közgazdasági intézmények rohamos fejlődését és nagyarányú felvirágozását. Bennünket Mikor Gyárfás ezen mélán gondolkozott a gazda azt mondja neki: — Tiszta filantrópia tőlem, hogy két forintot adok magának. Egy rendes munkás félforintért elvégzi... — Tudja mit, Engel ur — mondja Gyárfás. — Adja nekem azt a differenciát és — hadd keressen az a szegény munkás is. Tehát már az utolsót is megpróbálták, dolgozni akartak, ez sem ment, nem maradt más hátra, mint a szökés. Csakhogy árgus-szemekkel őrködtek ám a hitelezők és a zsandárok is készenlétben voltak, mert a Bezirks-Comissär ur nagyon jól elmulatott velük esténkint a sorházban, fizetvén nekik egy-egy ánspánnert (fél virslit), a mi azonban édes-kevés volt a színész-étvágynak. Ez az ur különösen meghagyta, hogy a város határából ki ne engedjék őket sétálni. Tehát gyalog már nem megy a szökés. Bonyhádon volt Szákfynak egy rokona, aki hívta magához s a szegény Szákfy ment volna, ha lehet. Erre nézve bonyolult intrikát kellett kieszelni. A quodlibet-előadást meg kellett tartani, mert legalább a kocsisnak adandó előleg készpénzben volt fizetendő. Hirdetett tehát egy hires táncosnőt, aki jelmezben és jelmeztelenül fog táncolni, azonkívül szavalati akadémiát és éneket, némaképletet és kórust. A kórus két emberből állott. A táncosnő Gyárfás volt, trikóban és tülanglé-szoknyában. A puturluk tájékon lakott egy bosnyák uvaros, a ki vállalkozott rá, hogy tiz váltó foa cikk nemcsak annyiban érdekel, hogy a magyarországi románokról van szó, hanem annyiban is, hogy ebből a cikkből két igen tanulságos eredményt vonhatunk le: először azt, hogy a románok közjogi politika helyett a közgazdasági politika terére léptek; másodszor, hogy bebizonyítva látjuk, miszerint az a köz- gazdasági politika a román külön faji érdekeknek nagy szolgálatokat tesz, megcáfolva a mi nagy pénzügyi és közgaz iasági szakembereink híressé lett tételét, hogy a pénznek nincs sem hazafisága, sem nemzetisége. Ami az első szempontot illeti, önkénytelenül is felmerül az a kérdés: látszólag miért hagytak fel a románok a közjogi politikával? Talán csődöt mondott s belátták ennek tarthatatlanságát? Korántsem! Igaz ugyan, hogy a jelenlegi politikai viszonyok között csőd előtt állott a hírhedt po- politika s a múlt alkalommal az uj gör. kath. magyar püspökséggel kapcsolalosan reámutattunk eme politika irányelveire. De a látszólagos visszavonulásnak nem ez egyedüli oka. Hogy mennyire nem, bizonyítják a különböző u. n. „kongresszusok“, ahol a résztvevők a kongresszus jellegére való minden tekintet nélkül elszántan politizálnak. No meg ott van a hagyományos magyar párt-politika, amely szívesen szövetkezett velük akár az ellenzék, akár a kormány letörésére. Ez tehát nem lehet a legfőbb ok a visszavonulásra. Nagyobb jelentősége van ennél a kérdésnél annak a le nem tagadható jelenségnek, hogy ez idő szerint a román nemzetiségi politika még nem is tömeg politikai jellegű. Gyökere csak az intelligens osztályban van, a tömegben nincs meg. Ezt a tömeget csak a féktelen izgatás és fanatizálás teszi politikai faktorrá, de nem a meggyőződés: aminek legfőbb oka a szegénységben s az ezzel párosult analfabétizmusban találja kielégítő magyarázatát. A nemzetiségi politika intenzivitása ilyformán teljerintért Bonyhádig elviszi mind az ötüket. Előlegül azonban öt forintot kér. Ezt kellett megszerezni. Az utolsó pillanatban jut eszébe Gyárfásnak, hogy ő ért az állati és madárhangok imitációjához is. Fütyül, mint a rigó és ordít mint az oroszlán. Éppen akkor ugyanis egy állatsereglet tartózkodott Bécs keletén, még azzal is rontva a színészek nyomorult jövedelmét, hogy ott igazi állatokat mutogattak. Gyárfás megismerkedett a managerrel és minden etetéskor ott lebzselt, néha egy-egy hus- cubákot elintrikálva a sovány oroszlánoktól, akiknek az ordítását egy pléhcső segítségével jól tudta utánozni, úgy, hogy etetés előtt ő ordított a sátorban, honorárium gyanánt négy kongó garast kapván. Gyárfás tehát ráírta a szinlapra, hogy a quodlibet folyamában az itt időző Kvivifodi- karusz Forgyeminomen indiai bűvész és állatutánzó is föllép. Persze, hogy bejött az öt váltóforint, még több is. Éjjel meg lehetett kockáztatni a szökést. A színészek előadása előtt nagy látványosság volt Pécsett, mert az állatsereglet fölszedte sátorfáját és ment Tolnába. Viszen pedig az ut Hirden, Pécsváradon, Nádasdon és Bonyhádon át. A fél város nézte az oroszlán és a hiéna indulását kocsin. Gyárfás ordított a kocsi alatt, nagy rémületére a körülálló bosnyákoknak. De hát szüksége volt a négy garasra. Az állatsereglet búcsúja után a színészek előadása következett. A Bezirks-Comissär azt mondta, hogy „jetzt geh, ich in die echte Menagerie.“ sen elenyészik s csak arra jó, hogy egyes néptribunok hatalmi allűrjeit kielégítse. Ez az állapot a magyarság szempontjából igen kedvező, mert ezek a „nemzeti" vértanuk nagyon hamarosan és eredményesen „leszerelhetek“. A fajpolitika pedig maradt ott, ahol volt, — a lehetetlen ábrándok világában. Nos tehát ez a körülmény vezette a jobb belátásua- kat a közgazdasági politika mezejére. Ez a köz- gazdasági politika azután már tömeg-jellegü s intenzív, mert amellett, hogy a nyommasztó szegénységen akar és tud is segíteni, tulajdonképen kulturális célokat szolgál, amint ezt a különböző pénzintézetek, közgazdasági intézmények statisztikája fényesen dokumentálja. A román pénzintézetek legújabb könyve már 159 részvénytársasági hitelintézetről, 35 szövetkezetről és 7 kereskedelmi társulatról számol be. Lássunk hát egy kis statisztikát! A román pénzintézetek legnagyobbika az „Albina“ Nagyszebenben, három millió korona alaptőkével, amelyet legközelebb hat millióra fognak felemelni. Évi nyeresége kb. fél millió korona. Ebből az intézet 25000 koronát szavazott meg jótékonysági és oktatási célokra. Az intézet a tőkeemeléssel egyidejűleg fiókot is nyit New-Yorkban. A többi pénzintézetek : az aradi „Victoria“, a „Timisiana“ (Temesvár), az „Ardeleana“ (Torda), a Bihoreana (Nagyvárad): ez utóbbiba olvadt bele a nagykárolyi „Arina“ is és több mint százötven kisebb. Az összes magyar- országi román pénzintézetek alaptőkéje mintegy harminc milliót tesz ki és százötven milliónyi betétet gyümölcsöztetnek. Nemrégiben alakult meg Nagyszebenben a „Fortuna“ nevű biztositó intézet, amelynek ügynöki hálózatát a „Solidaritatea“ nevű pénzintézeti kötelékbe lépett százhúsz bank alkotja. Statisztikailag bebizonyítható, hogy a roSzinház után várta őket szokás szerint a sorházban. Szákfy és társai azonban nem a kispiacnak tartottak, hanem föl, a megyeházának, onnan a mellékutcákon ki a budai városra, a puturlukon felültek a készen álló szekérre s az öt váltó-forintot Urnebesz Ferkónak, a bosnyák szekeresnek a markába nyomva, nesztelenül behúzódtak a ponyva alá és reszkettek. De Urnebesz olyan istenverte smeretlen sikátorokon csempészte ki őket a városból, valahol a Havihegy alján, hogy azt sem vették észre, mennyire túl vannak már a balokányán. A balokánya akkor ronda mocsár volt, a melyben a suszterinasok iszapfürdőt vettek nyári vasárnapokon. A balokányán túl már egyenes vonalban húzódott a Hird felé vezető országút. Akkor még csak vármegyei kövesut, de annál rosszabb. Nagyon nekibátorodtak a mi szökevényeink, még énekelni is mertek. Eleget intette őket Szákfy, hogy jó lesz nesztelenül maradni, de hiába, jó kedvük volt és nem fértek a bőrükben. Azonban Pécsen is megorrontottak valamit és egy-kettőre a zsandár Bereitschaft lóháton elindult utánuk két irányban. Egyik csapat Szederkény, a másik Hird felé. A Commisär ur mindenáron élve akarta őket elfogatni. Csúnya német világ volt. Könnyen ment minden s a Bezirkerré avanzsált verklis sok jó magyar embert csukatott le csak azért, mert : „tel est notre plaisir.“ Szökevényeink szerencsésen elvergődtek a nádasdi hegy aljáig, ott Urnebesz pihentette
