Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-07-06 / 27. szám
2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK. 27. szám. a jelenlegi iskolák jellegét fogják megváltoztatni. Mert nem nevetséges dolog volna-e, hogy addig, atnig a tudományok, a szakismeretek köre tágul, az iskolák tanterve mindinkább megcsonkuljon s ezzel kevesebbet tanuljanak. Eddig ezeket hozták fel a rendszer ellen s mint látjuk — tárgyi okokat. Nehéz az iskola, mert ilyen utasítása van. De azzal még igen kevesen foglalkoztak, hogy elsősorban a társadalom milyen álláspontot foglal el a jelenlegi iskolákkal szemben, másodsorban, hogy melyek eme nehézségnek psychologiai okai. Egyszóval kevesen foglalkoztak ezzel a tárnával: mi az oka a tanuló ifjúság folytonos erkölcsi és tanulmányi hanyatlásának. Pedig az iskolák eredményéből ez is konstatálható. Hogy mi módon, arról legközelebb. Petronius. A városok állami segítsége. A városok fejlesztéséről szóló törvényjavaslat egyik melléklete azt tartalmazza, mennyi államsegélyt kapnak az egyes városok. Ebből az összeállításból látjuk, hogy Szatmár évi 70.000 koronát, Nagykároly évi 24.000 korona államsegélyt kap. Több ízben rámutattunk lapunk hasábjain, hogy a államsegélynek felosztása több városnál csak ötletszerű. Ötletszerű annyiban, hogy elsősorban tekintettel van a város jellegére, azután pedig a lakosság számarányára. Első látásra ez a kulcs kielégítőnek látszik. Hisz csak természetes, hogy egy törvényhatósági joggal felruházott város háztartása többe kerül egy rendezett tanácsú város háztartásánál. Az is kétségtelen — legalább első látásra —, hogy egy 10.000 lakoson aluli város kevesebbet kapjon, mint egy 10.000 lakoson felüli. S ha tényleg csak ezek a szempontok volnának irányadók a városfejlesztésnél, a törvényjavaslat a lehető legigazságosabb és legméltányosabb, me^t a város jellegéből és népességéből indul ki. Azonban nem tévedünk, ha azt hisszük, hogy a törvényjavaslatnak nem ez a célja, vagy legájább is nem az egyedüli célja. Humanitárius szempontok voltak az irányadók a javaslat szerkesztésénél t. i., hogy a városok terhén könnyítsenek. A rendőrséget a közel jövőben államosítani fogják s ezzel jókora terhet vesznek a városok nyakáról. De még akkor sem fog helyreállni egyes városok budgetjének egyensúlya. Nem pedig azért, mert a teherkönnyitésnél jiem a vagyoni állapotot vették irányadóul. E nélkül pedig a városok bajait csak ideig-óráig lehet szanálni. Mert nézzük csak közelebbről* mely városoknak vannak terhei ? Ugyebár azoknak, amelyeknek nagy pótadója van : a vagyonos városoknak bizonyára egyáltalában nincs, vagy legalább is alacsony pótadója van. A terhen tehát hogy lehet segíteni? Kétségtelenül csak úgy, ha a pótadó nagysága szerint állapítják meg a kulcsot. Mert különben lehetséges talna-e, hogy a segítendő város felesleget mutasson ki. Bajosan, mert a mely városnak feleslege van, az nem szorulhat segélyre. Hisz a feleslegből teljesítenie kell azokat a követelményekét, megvalósítania azokat a reformokat, amelyeket a modern fejlődés megkíván. Már pedig, ha az állam ilyen városoknak segélyt nyújt,'ezzel elsősorban az illető várost fogja gazdagítani — ami nem lehet evidens célja egy törvényjavaslatnak, amely a város terhein akar könnyíteni —, másodsorban elvon bizonyos összeget oly városoktól, amelyek nagyobb segélyre volnának rászorulva, mint a mostani. ÉjmL í( Hogy valamely városnak nagy pótadója van, az nem könnyelműség, mert minden pótadót ellenőriz a kormányhatalom. Ha tehát valamely .város a jíp^nány,,,.tudtával csinált--^, mondjuk könnyelmű — adósságokat, nem természetes-e, hogy a kormánynak — amikor szanálni akarja ezeket — elsősorban erre terjedjen figyelme ? Józan felfogás szerint nemcsak természetes, hanem egyenesen imperativ erkölcsi kötelessége. S hogy állításainkat példával igazoljuk, itt van Szatmár esete. A városi számvevőség az 1911. zárszámadásban kimutatja, hogy a város vagyonmérlege az elmúlt évihez képest 786.000 korona vagyon-szaporulatot mutat. Nem kell hozzá bővebb kommentár, hogy az ilyen várost — ha talán nem is vagyonosnak, de legalább is jómódúnak lehet nevezni. S ez a város kap 70.000 korona államsegélyt! Contradictum in adiecto ! Hogyan fog érvényesülni itt a javaslat intenciója? Milyen terheken könnyít, amikor nincsenek terhek ? Erre a kérdésre talán a javaslat tervezői sem tudnának kielégítő választ adni. Nem természetes-e, hogy ily körülmények között Szatmárnak elég volna az államsegély fele is ? Mert mi történik azzal, hogy teljes összegében kapja az államsegélyt ? Semmi egyébb, csak az, hogy ez a város a kormány asszisztenciájával ’rohamosan fog fejlődni akkor, amikor más városok pl. Nagykároly tengődvén az államsegélyen csak csigalépésekben haladhat előre véletlenül azért, mert nem törvényhatósági város s a javaslat valószínű intenciója szerint, mert nincs vagyona?! S ha sorra vennők a városokat, nagyon sok helyen találnánk ilyen „szépséghibákat“ A törvényjavaslat ily módon — amint az elmondottakból kitetszik — tényleg ötletszerű megállapodásokon nyugszik: s a kívánandó célt pl. városunk esetében is, nem igen, vagy nagyon hossszadalmas utón fogja elérni. Van tehát egy javaslatunk, amely még nem is törvény és már is revízióra szorul. Azt hisszük, — az illetékes tényezők, behatóbban foglalkozva a „szépséghibával — megértő elhatározással és méltánylással megfogják találni azt az expedienst, amely objectiv szellemben megcsinálhatja a revíziót közmegelégedésre és a javaslat intencióinak tel-' jesen megfelelőleg. Seneca. tatni annyi, mint csatát veszteni. Nagy diplomata vagy te, kapitány ur. II. Gyönyörű nyári este volt. Rózsák. A violák bomladoztak és haldokló leheletüket belelehelték az est csendes levegőjébe. A piros szegfűk lázongtak. A verenda mellett a nagy tölgyek lombjai közt az aludni térő madarak búcsúzó dala hallatszott. A lécajtó reteszét a kapitány félretolta. A két férfi köhécselve haladt befelé a kavicsos utón. Egy kis cselédleány szaladt elébük és elvette az ur kalapját, botját. A kapitány nem vált meg a kardjától, huszárosán csörgette, mert gyalogos volt. A verendán egy nagy rózsaszínű ernyős- lámpa függött, a szélén virágokkal volt teleaggatva. A finoman terített asztalon is virágok. A főmérnök felesége kijött a verenda széléig. Könnyű fehér ruha volt rajta. A nyaka egészen szabad. A keble hajlása is látszott. Karján az ujj csak fátyolból volt és az is csak a könyökéig ért. Szép magas, karcsú, szőke hajú, piros ajkú harminc éves asszony volt. Kék szemében az alattomos vágy felszökő melege látszott. E percben mintha valamely csalódás bágyadttá tette volna az asszonyt és mintha ásítást fojtott volna vissza. Aztán mosolygott: — Jó estét! Csakhogy végre itt vannak! Terézt már háromszor szalajtottam a kapuhoz. Majd kikapnak a Mari nevezetű szörnyetegtől, a szakácsnétól. , — Pedig még várnunk kell, édesem — szólott a férj. — Megkértük városunk uj akvizícióját. A költőt, Stqint. — Az állatorvost, — egészítette ki haragosan a kapitány. — Á-á-á-h ! — ,;az asszony ésszrevétlenül a kapitányra vág a szemével. A tekintete megakadt piros arcán, amiről le tudta olvasni a konyakok számát, lejebb siklott ellustult alakján, pocakján, poros csizmáján. — Talán rosszal tettem, — akadozott a férj. — Hisz te akartad, Edith. — Nem tette rosszul. Sőt köszönöm. Menjen csak, édesem, a szobájába. Néhány levelet kell elintéznie. Én is felírtam, hogy mit kell rendelnie Pestről, azokat szeretném, ha elvégezné vacsora előtt’ A kapitányt addig én gondnokság alá veszem. A férj bement. A kapitány leült egy karosszékbe. Az asszony állva maradt előtte, de térde odasimult a férfihez, aki a kezével most átfogta a derekát. — Edith, — kezdte szenvedélyesen, rekedten — én tudni akarom végre a sorsomat. Ez a viszony igy tűrhetetlen és minden percben nevetségessé válhatik. Edith, hagyja itt a férjét és jöjjön velem. — Igenis, — az asszony komolyan nézett a vöröses tétovázó szemekbe — igenis, ahogy parancsolod . . Újra, meg újra, csak hallom. Előbb mindennap hallottam. Most minden hónapban egyszer hallom. De sohasem tudod megmondani, hogy miképpen menjünk, hová menjünk és miből? — Edith, tízezer kofonám van. Menjünk. Én valami rettenetestől félek. Az asszony nevetett: — Tízezer korona. Uraságod talán direkt külön vasutat rendel, külön hajót rendel ebből a dáriusi kincsből és azután ? . . . Hagyjuk ezt, barátom. Várjunk.. És megint poros csizmáját nézte. E percben az ut felől egyforma friss lépések nesze hallatszott. Az asszony hirtelen elment a kapitány mellől. A következő percben már ott állott előttük Stein. Az asszony ruganyosán nyújtotta eléje a kezét és élénken üdvözölte: — Nem kell bemutatkoznia. A férjem bejelentette . . . Elegáns, legújabb divatuan öltözött fiatalember, nagyvárosi dresszben, amit az asszony budapesti utazásai idején szokott látni. Tiszta — tetőtől talpig. Hajlékony, rugalmas, erős. Meghajlása egy szalonképes világfi jó modorát I jelenti. — Kezét csókolom, nagyságos asszony. Jó estét kapitány ur. A kapitány ur közönyös, de illedelmes „jó estét“-tel köszön. — Már átöltözött? Hiszen csak az imént I váltunk el. Igaz, igaz, mi nagyon lassan jöttünk. Gallérok gözmosása: WfóítáiAV* Oó 1 tükörfénnyel hófehérre JB®IJ liiljvl M Nagykároly, Széchenyi-utca 43. sz., a róm. kath. elemi fiúiskola mellett. Kézimunkák, glassé keztyük, Bútorok szőnyegek tisztítása
