Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1912-04-06 / 14. szám

II

▲ A

* O ^

r=

HUSVÉT. T

b

▲ A

^ >§i IVJelIéklet a „lilagtjkaroljj ég Emellek“ 1912. évi 14-ik számához. ® ^

Én vagyok a falu első legénye.

Én vagyok a falu első legénye,

Büszkén nézek a pajtáslm szemébe!

Az apámnak hat címeres ökre van,

Fia pedig csak én vagyok, egy magam.

Ha az utcán elindulok dalolva,

Rózsafasor lesz az utca dalomra:

A kapuba mind kifutnak a lányok, Jobbra-balra kacsintgatok reájok.

Hát még mikor beáll a tánc vasárnap,

S neki kezdek egy ropogós csárdásnak!

Úgy kijárom s olyan fene port verek: Köhécselve bámulnak az emberek.

De a cigány, ha nem huzza kedvemre,

Én kapom a hegedűjét kezembe,

S megtanítom hegedülni emberül,

Csakhogy azon többet alig hegedül!

Jakab Ödön.

ítélkezés a Hortobágyon.

Irta: Móricz Pál.

Némelyik nyári estén bűvös szép a Hortobágy. Virágillatok áramlanak a csöndes pusztán. Édes a levegő. A csillagoknak csupán a nagyja látszik. Azok azonban szinte lángolnak a mélységes sötétkék kárpiton. Ilyenkor az emberek is álmosabbak.

— Meglássa, orvos ur, esőt kapunk — a hármasi gulya-ménes tanyán Salánki számadógazda magyarázta Dely Mátyás pusztai állatorvosnak. Az orvos éjszakai pihenőre szállott meg a csikós gulyás tanyán. Hallgatag nézték tovább a pásztortüzet. Egyszer csak kocsizörgés nyikordult bele a mélységes csöndbe. Különös krákogás hallattszott a pusztai homályból. Az egyik bojtár mindjárt mondta is:

— Gazduram, jön az Áron bácsi.

— Ugyan honnét a pokolból kódorog ilyen későn, — véleményezte Salánki gazda, a füredi öreg Áron zsidóról, aki szintén hozzátartozott a Hortobágy világához. Az öreg Áron egyfogatu szekerén mozgó kalmárja, kihordó postája volt a hortobágyi pásztorságnak. Már a krákogásáról is felismerték.

— Salánki uram, itt vagyok, — keserveset fohászkodott a vén Áron, — jaj, nagy az én bajom! Megrabolt két csavargó. Elvették 15 forintomat. Meg pofon is vertek a kapcabetyárok, — sirva fakadt a vén ember.

Talpra ugrott mindenik bojtár:

— Áron bácsi, hun vót ez ? Merre vót ez ?

Salánki csendet intett a kezével.

— Áron bácsi beszéljen most!

— Jöttem túl az Árkus-hidján, — beszélte Áron, — egyszerre csak két ember elébem állított. Nem voltak ezek parasztok, sem pásztoremberek. Olyan vándorlegény formák voltak. Az egyik mindjárt megfogta a Kincsem kantárjái. A másik lerántott a szekérrül. Pisztolyt fogott rám: kutya, ide a pénzedet, mert mehalsz, — kiáltotta. Én megijedtem. Reszketődztem. Odaadtam a bugyellárist, mégis felpofozott a betyár, jaj! — siránkozva sóhajtott a vén ember.

Salánki gazda felvágta a fejét. Összeráncolta a szemöldökét.

— No, fiuk, lóra minden legény ! Ilyen zsiványság még nem történt a Hortobányon. Két legény indul az iványi, kettő a nádudvari, kettő a csegei, három pedig a füredi országúira ! Ha valakit találtok és tud, vagy nem tud valamit a két orcátlan kapcabetyárokról, ahhoz tartsátok magatokat . . . Nehány perc múltán, a csillagos éjszakában útnak eredt a kékinges, kékgatyás, pusztai.rendőrség. Az orvos, a számadó, a vén Áron és két kis bojtár gyerek maradtak vissz a hármasi tanyán. Salánki gazda már lehetős vén ember volt. Mégis sehogy sem lelte helyét. Folyton izgett-mozgott. A homlokát törölgette. Végül meg is szólalt :

— Orvos ur, olyan nagy dolog ez, hogy magam sem nézhetem összedugott kézzel. Gábor fiam, — mondotta a kis bojtár gyereknek,

— szaladj! vezesd elő a lovamat. — A fiú hamar megjött a nyerges tóval, eközben az öreg számadó egy pisztolyt keresett ki a ládából. A pisztoly mindkét csövét kilőtte: már régi volt benne a töltés. — Jobb ez igy ni ! — újra megtöltötte a pisztolyt. Azután bojtárjai után ellovagolt Salánki.

Áron rossz bundáján ülve imádkozott. Az orvos a csillagos eget bámulva várakozott. — Várta a különös eset végét. Jó félóra múlva visszatért Salánki gazda négy bojtárral. Üres kézzel jöttek. Azonban félóra múltán ismét zaj hallatszott a sötét pusztából. Nevetgélések, lármás beszéd, lónyeritések hangjai hallatts/ottak. Salánki felkiáltott:

— No, orvos ur! ezek jó fogást csináltak ! — Úgyis volt. A bojtárok két vándorlegényt hajtottak a ló előtt. A kezük hátra volt kötve. Nyakukba vetett kötőfékszárral voltak a lovak nyakához kötve. — Oldjátok el őket, — mondotta Salánki, — oldjátok fel a kezüket is. Majd úgy szemtől-szembe beszélek velők.

— Orvos ur! Salánki uram! Ezek azok!

— A vén Áron veszekedett, lármát ütött, majd a bojtárlegényekhez fordult: András bácsi, Mihály bácsi, mondják kendtek, meglelték a bu- gyellárisomat ?

— Meg, — felelte a bojtár. — Itt van nálam. De van még egy másik is.

Salánki gazda elébe állott a rogyásig kifáradt, lucskosra izzadt két szerencsétlennek :

— Hé ! Nem azt kérdezem tőletek, honnét jöttök, hová mentek? Kik vagytok, mik vagytok? Hanem azt mondjátok meg, rá voltatok-e szorulva, hogy ezt a szegény, vén zsidót megraboljátok ?

Az egyik kapcabetzár szontyorodottan bőkké ntette ki:

— Nem a magunk bugyellárisában is van hatvan forint.

— Akkor miért cselekedtétek ezt?

— Meg akartuk ijeszteni ezt a Krisztustagadót.

— Rendbe van. Most hát csak üljetek le.

Pihenjétek ki magatokat, — mondta csöndes nyugalommal Salánki, — pihenjetek, ameddig megbeszéljük, hogy mit cselekedjünk ve- lete • . . . Orvos ur, mit szól az esethez ? Mit csináljunk ezekkel?

‘ Én se nem látok, se nem hallok. Van itt egy pár öreg bojtár, azokkal tanácskozzék Salánki uram! Én addig elsétálok innét, — felelte kitérőleg Dely és elodalgott közel egy kilométernyire. Ám odáig hallatszott a szörnyű orditozás, a marokrófogott pásztorostor kegyetlen suhogása.

Mígnem elcsöndesült minden. Csupán idő múlva zördült fel egy távolodó kocsikerék. Mire az orvos visszatért a csöndes pásztortanyára, feljött a holdvilág is. Mint sárga hideg kisértet- szem meredezett az égről. Áron napkelet felé fordulva imádkozok;. Feje halotti lepedőjével volt letakarva. A bojárok már szanaszét hevertek a gulya-ménesnél. Egyedül Salánki, a számadó virrasztóit fent. Alacsony, háromlábú pásztorszéken pipázgatott a hamvadozó tűznél.

— Talán le is heverhetnénk már Salánki uram, — mondta az orvos.

— A bizony igaz is, mert nemsoká ránk köszönt a hajnalcsillag, véleményezte a számadó,

— nyugodalmas jó északát kívánok.

— Jó éjszakát kigyelmednek is. — Az orvos korán ébredt. Kora hajnalban felnézte a hármasi gulyát. Mikor elköszönt Salánkitól, a számadó még egész kurtán rátért az éjszakai esetre :

— No orvos ur! Hála Istennek, sikerült megmenteni a hortobágyi puszta becsületét . . .

Áron később beszélte el Dely Mátyásnak a részleteket, hogy a kapcabetyárokat a székéri kurta korcsmában fogták el a bojtárok. Salánki gazda itéletmondása alapján annyira megos.o- rozták őket, hogy jártányi erejök sem volt. Salánki gazda kocsin fuvaroztatta el valahova a póruljárt gazembereket.

A csapzott madárka.

Irta : Sz. Szigethy Vilmos.

Egy iróbarátom mesélte:

— Amit elmulaszt az ember, az mindig bántani szokta. A lelkiismeretnek kevés köze van ezekhez a dolgokhoz, inkáob hiúság kérdése az egész, rossz pillanatokban talán meg- sajnálása, hogy elszalasztva egy kellemes órát. Én ezeken is túltettem mindig magam. Udvarias még szerelmi ügyben sem tudtam lenni, értve a szerelmet másnak az érzelmeire. Talán én is tetszettem néha valakinek, hiszen az ördög is kap párt s az eszkimó másodmagával él a hidegben. De ha nem éreztem a szivemben semmit, kénytelen voltam a tisztességes látszat kedvéért hazudni érzelmeket, amiktől távol vagyok.

Vidéki újságíró voltam, tizenöt éve is lehet. Vig, könnyelmű fiú, akit elkápráztat a foglalkozásának fontossága s aki hivatásánál fogva mindéi lében kanál. Bálokon, mulatságokon én táncoltam a legtöbbet, a cigánymuzsika mellett bocsátottam szabadon a temperamentumomat, mert a kezem meglehetősen meg volt kötve irás dolgában. Mi kormány- párti lap voltunk, hive a mindenkori kormánynak s a vármegye minden panamájánál fontosabb esemény volt a lapra nézve, hogy a lóavató bizottság mely tagokkal egészitö- dött ki.

Mellékfoglalkozásom a szerelem volt a lapot teletömtem verssel s széles alapot nyitottam minden fantáziának, hadd találgassák, kihez írtam azokat?

Volt eset, hogy magam sem tudtam bizonyosan. Összekavarodott a szivemben két tündér is, szőke volt az egyik, hollófürtös a másik, kénytelen voltam megállapodásra jutni, hogy melyiket szeretem ? Egyszer aztán megérkezett áz én igazim is a nagy érzések minden gyötrelmével. Aki valósággal tréfának vettem a szerelmet, most éjszakákat virrasztottam át — főleg kurta kocsmákban — s szenvedtem, mert egy kis leány fölényesen tekintett rám, a sóhajtásaimat kinevette s bevallotta, hogy az ő szive érzéketlen. Játszotta, nyilvánvaló, hogy játszotta a hideg okosságot. — Velem is játszott, mint mindenkivel, amennyire csak nő képes.

Magas karcsú leány volt, akkora mint én. Meg voltam győződve róla, az a baj, hogy nem vagyok egy fejjel nagyobb. Az a rögeszme tébolyitott, hogy ez fontos kelléke a szerelemnek. A férfi álljon följebb, úgy tekintsen szinte fölényesen a nőre, a maga erejével, akaratával imponáljon neki. Akire föl kell bámulni, annak már mi vagyunk a hatalmában.

Ha teljesen közönyös, talán kiszakítom a szivemből. De neki a játék kellett, a vergődésem. Ezért az érzésért tagadtam meg mindenki mást, váltam közönyössé szinte az egész emberiség iránt.

Akkoriban történt, hogy megérezhettem volna, milyen igazságtalan másokhoz a világ s