Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-04-06 / 14. szám
I. 1 2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 14. szám. milyen elnézőek vagyunk, ha a saját dolgainkról van szó. Belém gabajodott egy leány, egy vézna kis semmiség. Jóformán azt sem vettem észre, hogy a világon van, nem érdekelt, hidegen hagyott, bosszantott. Jöttek a jó barátaim a hírrel : — Mindig csak rólad beszél. A verseidért rajong. S ha hozzá is Írnál egyszer egyet belehalna a boldogságba. Ennek az lett a folytatása, hogy elkerültem minden alkalmat, amely összehozhatott volna bennünket. Idegessé tett a tekintete, amely lehet másnak szelíd és simán lágy, de engem kihozott a sodromból. Mit bámul ? Mit mered rám? Mit üldöz? Láthatja, hogy nem tud érdekelni ! ' Egy asszony ismerősöm elővett. — Lelketlenség, amit csinál, tudja-e ? — Tisztának érzem magam. Nem volna nagyobb lelketlenség,, komiszság, ha olyan érzelmeket hazudnék, amik nincsenek ? — Nem mondom én, hogy éppen hazudnia kell, ámbátor mit ösmeri még maga a nőket ? A legtöbbje egyenesen megkívánja, hogy mindig álarcot viseljen a férfi. De ez más dolog. Csak jó képet mutasson annak a szegény gyereknek, megelégszik az annyival is. Hát ígértem én mindent, de képtelen voltam az Ígéretekből bármit is megtartani. Kegyetlen tündérem egyszer mintha olva- dozni kezdett volna, sokáig kezemben hagyta a kezét, aztán elkergetett maga mellől, megint visszacsalogatott, — annyi lelki emócióval járt ez a kis regényem, hogy lehetetlenség volt benne mellékalakoknak is szerepet juttatni. — Sokat foglalkoztam magammal, szavakon nyargalásztam, jelentőséget kerestem ott, a hol nem volt s elszalasztottam mindent, ami fontos. A kis leányt, a szenvedő madarat pedig nem is láttam. Én nem tudtam meg soha, hogy kék-e a szeme, vagy szürke, hogy milyen a haja színe, milyen ruhát visel ? Ezek olyan kínzó semmiségek voltak előttem, hogy egy pillanatomat sem tudták igénybe venni. Ha van általában férfibecsület e világon, ez minden kegyetlenségével az volt. Nem is tartott sokáig, mert hamarosan elkerültem a városomból, mondhatnám, a démonom kergetett el. Lelketlen, szívtelen teremtés volt s mikor leszámoltam önmagámmal, rájöttem, hogy a dicsőség után való vágyam erősebb, mint a szerelmem, amelyet soha nem viszonoz. Sokat gondoltam azért még rá, többet is, mint kellett volna, de mikor pár év múlva asszony lett s a fővárosban járva elküldte értem az urát, hogy töltsünk együtt pár napot, bámulva kérdeztem magamtól, hogy mit szerettem annyira ezen a felületes, mindig teli szájjal kacagó, üres bábon ? Ö nem tudta megérteni, mi kedvetlenit el. Mert határozottan unatkoztam a társaságukban s éjfél után ravaszul elhivattam magam a redakcióba. Futólag láttam azóta néhányszor, a régi regénynek csúnya, elmálló vége lett. A pátriámba nem igen jártam, nem szeretem az emlékeket, mert kizökkentenek a rendes kerék vágásomból. A télen azonban mégis le kellett mennem egy kis mezővárosba, a hol gyermekkoromban jártam iskolába, mert az öreg főbíró emlékezett rá, hogy hányszor nás- págolt el körteérés idején, -— én rám hárult a nőegyleti estély fényemelésének kötelezettsége. Idegen voit már nekem itt minden, nem is bántom az impresszióimat. Mindössze egyet mondok el, azt, amit ki akartam hozni ebből a sok beszédből. A műsoron helyi műkedvelők szerepeltek, zongoráztak, szavaltak, végül jöttem én. A vacsora hajnalban végződött, egyenesen a vonatra mentem s a számat sem nyitottam ki, amig itthon meg nem fürödtem. Azután gondolkoztam rajta, hogy mi volt, hogy volt? És rajzolgatván az emlékeimet, egyszerre csak megakadtam valamin. Talán a harmadik, vagy a negyedik sorban egy égő szempár tapadt rám amig beszéltem. Feltűnt a makacs következetessége, odanéztem én is, arra aztán elpirult a tulajdonosa. Eh, gyerekség! Egy falusi asszonyka Isten tudja milyen legendás hőst lát bennem, a fővárosban élő szegény íróban! Nem is néztem többet arra, minek hozzam zavarba. Azonban az este folyamán találkoztam vele később is. Tudom, égyszer megnéztük a táncolókat, ő ott állt az ablakhoz támaszkodva és nézett, nézett. Aztán hajnalban, mikor fölkerekedtem s általánosságban, néma meghajlással elbúcsúztam mindazoktól, akiket nem ismertem, — az ő feje biccentett egy kicsit, ő lett újra vörös. És mikor kerestem az emlékemben egy kis rést, hogy hol surranhatott be ez az arc? — egyszerre elállt a szivem verése, úgy megrettentem. Az én régi kis leányom volt, a csapzott madárka, aki valamikor szeretett s akivel én csak szóba sem álltam. Akkor nagyon elszégyeltem magam. Csak azért, mert nem ismertem föl. Mennyi, de mennyi keserűséget lehetett volna felolvasztani most egy jó szóval s én ezt is elmulasztottam. Szántszándékkal se lehettem soha kegyetlenebb, mint ekkor voltam s ami a legrosszabb soha senkivel — főleg vele — nem hitethetem el. hogy nem tervszerűség szerint cselekedtem. — Szegény, szegény kis csapzott madárka! A pogrom után. Jrta: HJA KUPISZONOV. — Uram Jézus add, hogy atyuskám nemsokára hazakerüljön . , hogy le ne igya magát és hogy anyuskámat meg ne verje. Annuska, egy tizennégy éves, szőke, gyöngéd, sovány leányka Krisztus nagy képe előtt térdelt és tovább suttogott: — Isten anyja, Boldogságos Szűz Mária, add, hogy atyuskám épen és egészségesen jusson haza s ne essék baja . . . Elhallgatott, a földre szegezte szemeit. A mécses megvilágította a szentképet, a kis szoba zugát s részben a nagy ágyat, melyen Agafia, Annuska anyja aludt. Annuska tudott más, igazi imádságokat is: a Miatyánkot stb., melyeket az iskolában tanult, de inkább gondolt maga ki és pedig minden egyes esetre mást. Nagyon jámbor volt. Atyja, Alexej Paramonov, a lakatos, még vallásosabb volt és a „zászlóvivők“ szent szövetségébe is tartozott. Már harmadnapja, hogy elment, de nem dolgozni, hanem a szent zászlót hordozni. Ó mily szép az! Egyszer látott ilyen körmenetet. Zugnak a harangok, a papok pompás öltözetben mennek és sok ezer ember örül, ha szentképek közelébe juthat. Hisz köztük vannak a legcsodatevőbb képek. Néha még a doni Szüz- anyát is elhozzák Aksayból, de akkor vele jönnek a kozákok is, mert a doni Szüzanya az övék. De miért verik épen most a zsidókat ? Hi z azelőtt ez nem volt. Atyuka azután részegen jött haza és megverte anyuskát. De ez mindenütt úgy van. Annuska fölkelt, fölmászott az asztalra és miután szégvenkezve elnézett alvó anyjára, háromszor megcsókolta a szentképet. Azután levetkőzött és zajtalanul lefeküdt anyja mellé. A szél zúgott kint s az ablak egyre rez- gett. Az üvegtáblák úgy kopogtak, hogy Annuska nem alhatott el. „Csak jönne már az atyuska“, suttogta aggodalmasan, „majd meg- erősitené az ablaktáblát, hogy ne kopogna úgy.“ Az ajtó kinyílt és egészen átázva belépett rajta Paramonov lakatos. Ledobta a magával hozott zsákot s óvatosan vetkőzni kezdett. Anna nem mozdult, mert nem tudta, apja részeg-e, vagy sem. Ez lassan az ágyhoz közeledett. Részeg volt. — Nézz ide, — mondta nevetve. Erős pálinkabüzt árasztott. — És itt a mi kisasszonyunk, igenis Anna Alexejevnának méltóztatik itt nyugodni. Nem tudja, hogy atyja ura haza jön és neje oldalán akar pihenni ? Mit nézel úgy rám ? Ja, igaz ! — kiáltott fel és hosszan élesen kacagott, — ti még nem tudtok semmit. Hallod-e te, — lökte meg feleségét, — ne tégy úgy, mintha aludnál, mert kiütöm a fogadat. Az asszony nem mozdult. — Annuska, most fütyülök a mesterségre, — mondta Paramonov lármásan, a kis leányt átkarolva. — Tudod . . . mondják . . . örököltem, hahaha . . . egy . . . egy nagybácsitól örököltem, hahaha s most magam ura vagyok, te meg kisasszony, hehehe ... Annuska csak annyit tudott, hogy atyja nagyon részeg. — No jó, atyuska. Most feküdj le, értesz? Majd holnap elmondasz mindent, most esak feküdj le. Hadd húzzam le a csizmádat . . . . Megszokta, hogy részeg atyját megnyugtassa és rábeszélje, hogy feküdjék le. — Mit, te nem hiszel nekem ? — kiáltott ez fel haragosan. Azt hiszed, hogy részeg vagyok s nem tudok semmit? Te kutya, mindjárt meglátod,, hazudom-e. Kihúzta erszényét, mely tele volt ezüst- és aranypénzzel. — Látod, mind az enyém, később a tied is, ha jó leszel. Ismét megelégedetten röhögött. S a zsákban, Annuska, egyéb szép dolog is van. Órák, láncok, ruha ... S te azt hitted, hazudom, te kutya, te . . . Annuska térdre emelkedett s fejét atyja arca mellett tartotta. — Atyám, vess keresztet a szentkép előtt, hogy nem loptál, hallod, vess keresztet . . . Suttogott s reszketve nézte nagy kék szemeivel atyját. Ennek arca hirtelen kivörösödött. Hosszú, kemény bajsza megreszketett. — Látod, lányom, — mondta határozottan, — feküdj le és jegyezd meg magadnak hogy ha atyáddal még egyszer igy beszélsz, — akkor agyonütlek. Hallottad ? Fölkelt és el kezdett vetkőzni. Annuska behúzódott a sarokba, ahol fekvőhelye volt és félve bebújt a takaró alá. * Nem aludt. Atyja szavai megijesztették: most azonban megértette, miért haragudott. Atyja nem lopott, kirabolta a zsidókat, együtt a többi huligánnal és zászlóvivővel. S ő oly nagyon, rettenetesen szégyelte magát. A szél üvöltött, mint egy dühöngő éhes farkas s Annuska félt. Valahányszor az ablaktábla becsapódott, megrezzent, jobban bebújt a takaró alá. „Isten elől nem lehet elrejtőzni“, hallotta gyakran a tanítótól. „Isten, légy irgalmas irántunk, bűnösök iránt“, suttogta reszketve. „Istennek szent anyja, kegyelmez atyámnak, hogy rabolt, hogy lopott.“ S torkában a fojtogató gomolyag egyszerre megoldódott s ő elkezdett hangosan zokogni. Paramonov megrettenve felugrott s mezítláb hozzá sietett. — Annuskám, gyermekem, galambom, Krisztus legyen veled, mit álmodtál? Sok keresztet vetett rá s össze-vissza csókolta könnyáztatta arcát. Eredj innen, tolvaj, gyilkos, rabló! — kiáltotta teljes erővel. — Eredj tőlem' nem kellesz nekem, eredj . . . Elrejtette arcát a nedves párnába és sirt vékony, panaszos hangon. Annuska, nézz hát rám . . . Nem tudta, mit szóljon, tanácstalanul nézett körül. Megpróbálta kis arcát kezei közé venni, de akkor még jobban sirt. Kellemetlenül kezdte magát érezni. Ott látta magát a dühöngő, fosztogató, vérszomjas tömegben, tisztán érezte a mámoritó vérszagot, s kezében meleg, épen most feldarabolt emberhúst érzett. Reszketve világította meg a kis mécses a leányka vonaglö vállait s a vékony, fáradt, siró hangnak minden felcsuklása szivébe fúródott, nehezen lélegzett. — Annuska, — suttogta megtört hángon, bocsáss meg, vétkeztem . . . Ajkat a leány fejére tette, úgy, hogy ez inkább érezte, mint hallotta szavait. Nyögött. — Nagyon vétkeztem... kezem véres . . . bocsáss meg, leányom, bocsáss meg atyuskádnak ... De nem vagyok a bűnös . . istenemre ... az átkozott szegénység, a küzdelem a falat kenyérért . . . Annuska( Hájtájer Pál :Gallérok gőzmosása: tükörfénnyel hófehérre Nagykároly, Széchenyi-utca 43. sz., a róm. kath. elemi fiúiskola mellett Kézimunkák, glassé keztyük, Bútorok szőnyegek tisztítása
