Nagykároly és Érmellék, 1911 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1911-04-15 / 16. szám
'öüiVL II. évfolyam. Nagykároly, 1911. április 15. 16. szám. r / Nagykároly és Ermellék a POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Nagykároly, Széchenyi-utcza 20. szám („Kölcsey-nyomda r.-t.“) Hirdetések szintén ott vétetnek fel. Nyilttér sora 50 fillér. Felelős szerkesztő : RÉDEI KÁROLY. Laptulajdonos : KÖLCSEY-NYOMDA R.-T. Megjelenik minden szombaton. A LAP ELŐFIZETÉS! ÁRA: Egész évre ...................................................8 korona. Fé l évre........................................... . . 4 korona. Ne gyed évre.............................................2 korona. Egy szám ára......................................20 fillér. Fe ltámadott az űr! „Ha Krisztus fel nem támadott: Hiábavaló a ii hitetek.“ I. Kor. 15, 17. Ha igaz volna az, amit oly gyakran olvasunk és hallunk, hogy Krisztus feltámadása csak a tanítványok képzelődése ; ha Krisztus valósággal meghalt, s „elment a minden élők utján, miként a mi apáink“; na utolsó sóhaja ott a Golgotha gyászos ormán, a keresztnek — a gyalázatnak — utján, az életjelnek is utolsó nyilvánulása volt: ugyan mi célja volna akkor annak, hogy őt Megváltónknak és Üdvözítőnknek nevezzük és tekintsük, s vájjon ünnepelhetnénk-e akkor oly édes, túláradó örömmel Hus- vét szent ünnepét ? ! Husvét dicső ünnepén rendesen a természet feltámadásáról szoktunk hallani szóvirágokban ékes, túláradó beszédet : a fakadó bimbóról, a nyíló ibolyáról, a kopasz faágak zöldüléséről, erdő-mező, hegy-völgy újraéledéséről. Ám Husvét nem a tavasznak, hanem a hitnek ünnepe, amelyen nem az ujra- ébredt és éledt természetről, nem a bimbófakadásról és zöldülő ágakról akarunk hallani, hanem ama régi, boldogító, fenséges eseményről, mit a világnak ekként adott tudtára az angyali szózat: „Feltámadott az Ur!u Igen! e nagyságos esemény mellett nem akarunk közönyösen elhaladni, hanem ellenkezőleg, megállani, erről óhajtunk mi beszélni és énekelni, mert hiszen ha Krisztus fel nem támadott, akkor szánandóbbak, nyomorultabbak volnánk a szegény po- gányoknál, kiknek „reménységüknincsen“, akkor* „hiábavaló volna a mi hitünk11, akkor „még bűneinkben volnánk“, s a sírok fölött nem hangozhatnék a győzelmi ének, s a sirhalmokon nem csendülhetne meg az angyal Hallelujája, mely az alvókat felköltendi a feltámadás nagy napján. Goethe, a világirodalom e szellemóriása, fenséges remekművének: „Faustnak első részében meghatóan írja le azt az erőt, amelyet a feltámadásban való hit a kétkedő emberlélekre képes gyakorolni. Faust nem akarja tovább hordozni az élet terhét, ép ajakához emeli az „utolsó italt“: a méreggel telt poharat, midőn fülében megcsendülni hallja a kolostor kápolnájából kihangzó húsvéti zsolozsma szavait: „Feltámadt az Ur! Örvendj halandó, " mert a múlandó maradandóra, a rothadandó rothadat- lanná változott!“ „Feltámadott az Ur!“ E szó elég hatalmas arra, hogy megtartsa őt az életnek. A húsvéti örömhírt nehéz volt elhinnie, de az égi hir mégis megragadja, s visszatartja a hálálbarohanástól. A húsvéti győzedelmi ének hangja erősebb magánál a kételkedésnél, mert hisz telve az diadallal, örömmel és élettel. Istennek munkája volt a Husvét csodás eseménye, ő szégyenitette meg a farizeusokat, a főpapokat, a római helytartót, s a gúnyolódó katonaságot; igen! Isten szégyenitette meg az emberi gonoszságnak már-már diadalmaskodni látszó hatalmát, mikor a Keresztrefeszi- tettet feltámasztotta. Amazok azt hitték, hogy övék immár a diadal, de im, az égi hatalom megdöntötte azt. A kősziklák repedeznek, Krisztus kilép a lezárt sírból; a megölt életre kel, a Keresztre- feszitett úrrá lesz mennyen, földön és a poklon. Az igazságé lett a győzelem ! Oh, jöjjetek hát ti, elfáradtak és megterheltek, kétkedők és aggságoskodók, halljátok az ősi dalt Istennek erejéről, halljátok magát a halált legyőző igazság szavát: „Feltámadott az Ur!u Ha elsötétül, s pusztává lesz körültünk a világ, ha a szabadságot sötét sírba zárják, s az igazságot lepecsételik; ha Pilátus és Heródes baráti kezet nyújtanak is egymásnak, s álnok uton-módon gonosz célra törnek, még akkor sem szabad elcsüggedni és kétségbeesni. Rosszabbul is állott már a világ sorja, midőn az Urat, az „ártatlanság bárányát“, ott Jeruzsálemben a fejedelmek, a főpapok és a félrevezetett nép szidalmazta és bántalmazta. Midőn meghalt, elsötétült az ég, de midőn Isten feltámasztotta, fénylőn tündökölt ismét a nap. Azért vigasztalódjunk tehát! Husvét hajnalán. Zengjen ma hangos hálaének, A mindenség nagy Istenének! Ünneplő lelkünk, égbe szállva, Olvadjon össze hő imába. Ég, föld derüljön föl ragyogva: A Golgotának nagy halottja Föltámadott, föltámadott. Oh, ember, ébredj! lm, örömre kelve, Az égi hir harmatja hull szivedre. Már Gihon ég e szent öröm füzében, S arany mosolygás árad szét az égen. A szellő is vidáman szerte szállván, E nagy, e szent örömhírt hordja szárnyán : Föltámadott, föltámadott! S susogva a szellő, hogy átmegy a tájon: Köny csillog utána ezernyi fűszálon. Érinti az erdőt: s lombját az olajfa Megrezgeti vígan, s bólintva lehajtja . . . Áldott legyen a szó, mit a szellő mondott! — Zizegve beszélik egymásnak a lombok: Föltámadott, föltámadott! De ah, amott, zöld selymén a mezőnek, Galileának özvegy női jönek. Kezökbe’ balzsam, sok-jó illatú, Szemükbe némán ott virraszt a bú. — Te néma bánat, nyílt örömre változz’! S győzelmi dalként száll az ég Urához: Föltámadott, föltámadott! . . . Föltámadott! e szó legyen minékünk: Örömben, búban, biztatónk, vezérünk. Köszirt, a tenger vész-zilálta habján, Első imádság gyönge gyermek ajkán. Hirdesse ezt kihűlt arczok vonása, Haló-szivek utolsó dobbanása: Föltámadott, föltámadott!! Szabolcsba Mihály. Miért nem tud írni a nagymama? Vasárnapi csend terült a mezőre, erdőre s a hegy oldalán szétszórt házak mintha kihaltak volna. Imitt-amott a ház előtt egy álmos kutya feküdt s délutáni pihenését csak akkor szakította meg, ha a zümmögü légy már nagyon boszantotta. Egyet kaffantott a nyugalomzavaró légy után s a legközelebbi pillanatban fáradt szempillái ismét lecsukódtak. A faluból vig zene s a bőgő mormogása hangzott; közbe-közbe a tekedobások zörejét s az állogatók kiálltását lehetett hallani, majd egy-egy kirugó kedvű legény hujjogatását vagy egy-egy üldözött leány sikongását. Mindenfelé égetőn sütött a nap. A végső kis ház előtt ült egy göndörhaju fiúcska a kőpadon s a térdére helyezve palátábláját, arra betűket rajzolt. Időnkint vágyódva pillantott a távoli gyepre, ahol pajtásai, mint apró pontok mozogtak. Aztán sóhajtott s unottan tartá kezében az iróvesszőt, mig kötelességérzete újra a gyűlölt munkára sürgette. A házból egy öreg asszony jött ki. Ez volt a fiú öreganyja. Vállaira hajolt s részvevőn nézett az iró gyermek firkáira. „Te szegény fiú“, mormogá és csontos ujjaival végig simitá unokája haját. „Még ma vasárnap sem hagynak neki nyugtot.“ A kedvencz keserves arczot vágott és fájdalmasan nézett föl nagyanyjára. „Mi mindent nem követelnek ma a gyermekektől!“ szólt újra az öreg s a fiú mellé ült a kőpadra. „Én nem tudok sem Írni, sem olvasni, mégis tisztességesen töltöttem életemet s becsületes gyermekeim és unokáim vannak. Minek kell ez nekünk, parasztoknak !“ Ez persze nagyon kedvesen hangzott a gyermek fűiében. „Te nem tudsz irni, nagyanyám?“ kérdé. „Nem“, szólt az öreg méltósággal és felegyenesedett. Aztán mély csend következett. „A te gyermekkorodban még nem volt iskolamester?“ kérdé egy idő múlva a kiváncsi gyermek.
