Nagykároly és Érmellék, 1911 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1911-02-25 / 9. szám
9. szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik oldal. és egynéhány millió nemcsak összegszerűleg, hanem főképpen azért fontos, mert végre akadt államférfiu, aki az ossztrák kapzsisággal szemben érvényt szerzett a mi eddig csak papiroson ismert jogainknak és akinek sikerült megdön- tenie azt a tételt, hogy a közös-ügyes politikának mi csak a terheiből részesedjünk. A hadügyi moloch kielégítésére megszavazott milliók rettenetes sulylyal nehezedtek reánk s hogy ma ezt a borzasztó terhet lényegesen könnyebbnek érezzük, "az legfőképpen a kereskedelemügyi miniszternek az érdeme, aki jeles államférfim képességeinek eddig is sokszor fényes tanujelét adta, de akinek a magyar ipar jogainak elismertetése és biztosítása által elért sikere a legszebb siker, amit praktikus politikus elérhet s maradandóbb száz meg száz lármás parlamenti ünnepeltetésnél. Hit csinál a „Széchenyi-Társulat“? Immár egy évtizede annak, hogy Szatmárnémeti székhelylyel nagy hii-hóval megalakult a magyar érzelem istápolására, a magyar nyelv terjesztésére, a népnevelés előmozdítására a Széchenyi-Társulat. Egy évtized elég nagy idő egy kulturális egyesület életében, egy évtized alatt sok mindent megtehet, ha akar. Mikor a Széchenyi-Társulat megalakult, Szatmárvármegye törvényhatósági bizottsága átlátván az egyesület nagy kulturális hivatását és jelentőségét: kimondotta, hogy a befolyó adókból 8A°/o a Széchenyi-Társulatot illeti meg. Helyes! Szatmárvármegye közönségének ez áldozatot a valóban kulturális és nemzeti cél teljesítésére hivatott Egyesülettel szemben meg kellett hoznia. Amikor azonban Szatmárvármegye törvényhatósági bizottsága az Egyesületnek ezt a segélyt megadta, kimondotta egyszersmind, hogy az egyesületnek erkölcsi kötelességévé teszi a magyarság, a kultúra terjesztését Kis János megse mozdult. Eszébe jutott, hogy egyszer gyermekkorában valami lakodalomban volt. Rokona is volt az a család, mtg se kapott az egész lakomából mást, csak tyuklábát. Tehetetlen harag, vad düh fogta el. A keze ökölbe szorult és érezte, hogy most olyat, dé olyat tudna ütni, hogy minden törne-zuzna utána. De a hüvelyke mereven állott, erről lassan eszébe jutott, amire az imént gondolt. — Azután töltött káposzta . . . Hatvanat megennék belőle .... de ha ötvenet nem, egyet se. — Dologra! — kiabáltak amott. Ő is feltápászkodott. Éhesnek érezte magát. Odanézett a fekete falu cserépedényre. Üres , . . Úgyse volna benne, csak valami lötty. Megrugta az edényt; megvetően és dühösen. Annak beszakadt az oldala. Különben is drótozva volt már s egy drótszál a bocskorá- hoz akadt: — Üssön meg a guta ! — káromkodott Kis János és lerugdosta a lábáról a kölöncöt. — Már mig élek mindig ebbe a szegénységbe kell szuszogni. Az a vén bitang nem fog elhijni. Egész nap rosszkedvű volt. Észre se vette senki. Kis János amolyan láthatatlan ember volt, akit senki sem lát meg. Így élte le az egész életét, sohase volt egy percig sem érdekes ember. Se nem erős, se nem gyenge, nem kicsi, nem nagy; nem sánta, nem begyes; mi lett volna, ami feltűnt vón rajta. Olyan volt mint egy ember; két szeme volt, meg egy orra. Bajusza is volt. És sohasem jutott eszébe semmi. Ha reggel volt, felkelt, este lefeküdt; mikor eljött az ideje, megházasodott. Akkor lakott utoljára egész Szatmárvármegye területére, nem pedig csak Szatmár szabad királyi város és vidékére vonatkozólag! Ma azonban mit látunk ? Az egyesület csak Szatmár város és közeli vidékének szellemi istápolására szorítkozik, mig a megye többi kultúra tekintetében jóval elhanyagoltabb vidékével mit sem törődik. És Szatmár városa akkor, mikor az Egyesület az ő érdekeit szolgálja, egy fillérrel sem segélyezi azt. így az élelmes Szatmár kultúrpalotájának felállítását is a Széchenyi-Társulat alapos megpumpolásával tervezi. Évi 4000 korona segélyt fog kapni a kultúrpalota az egyesülettől akkor, mikor a város semmivel sem segíti őt. Az észszerüség törvénye tehát azt hozza magával, hogy akkor, a mikor az egyesület Szatmár városa kulturális czéljainak előmozdítását szolgálja, Szatmár, mint törvényhatósági város, szintúgy engedje át az adójának 3/-*°/o-át az egyesület céljaira, mint teszi ezt Szatmárvármegye. Hisz az által is, hogy a Széchenyi- Társulat székhelye Szatmáron van, igen emelkedik a város kulturális és magyarositó szerepe. A szatmáriak még ma is jóleső örömmel gondolhatnak vissza a Széchenyi-Társulat diszgyü- lésére, amikor . is Széli Kálmán oly fontos nemzeti szerepet tulajdonított Szatmár városának éppen e társulata miatt. Igen csodálatos, hogy a vármegyei közgyűlésen e tárgyban még egy interpelláció sem hangzott el. Hisz a legnagyobb igazságtalanság az, hogy amikor például Nagykároly városa 6000 korona segélylyel járul a társulat céljai előmozdításához (már csak természetesen a vármegye utján) a társaság Nagykároly és vidékének érdekeinél mit sem tesz. Különben a társulat sokban eltér eredeti rendeltetésétől és hivatásától. Mert nem elég az, hogy óvodákat és könyvtárakat állít fel, mig a kultúra terjesztéséért és a magyarosításért mit sem tesz. jól, beteg is lett tőle. Katona nem volt, a faluból tízszer se volt kinn, akkor is csak a vásáron. Nevetni csak egyszer nevetett életében jóízűen, akkor, mikor az apja le akarta őt ütni, amért í megette az egész tál galuskát s amint feléje snjtotf, a saját ütésétől megtántorodott, felbukott j s falba vágta a fejét. Bele is halt. Még ez az egy érdekelte : az evés. A feleségét emiatt szokta elverni s ha gondolt valaha valamire, arra, hogy mit volna jó enni. De ezt sem tudott sokat elképzelni. Hiába, a tapaszta- taiat nem segítette. Este, ahogy hazamentek s a gazdának megmondták, mit végeztek — az ő falujokban mindenki a maga kosztján dolgozott — azt mondta a vén Sarudy: — Emberek, asszonyok, hónap este mindenki elgyühet a lyányom lakodalmára. Annyit ehettek, amennyi belétek fér. Kis János majdnem elszédült. Valósággal megijedt. Attól ijedt meg, hogy nem bir majd megfelelni a feladatnak. A többiek ujjongtak, éljeneztek, de ő hallgatott. Ott állott hátul, se- tétedő este volt, senki se törődött vele. A többiek közt azután ő is elindult nehézkes léptekkel hazafelé. Otthon megette a vacsorát; korpacibere volt. Csendesen, szótlanul. Félrerugta a macskát, amely a lábszárára kapaszkodott s nyávogott. Nem gondolt semmit. De igen különösen érezte magát. Mintha nagy, nagy feladat várna reá, a legnagyobb életében. Nem volt tisztában vele, de félve gondolt a holnapi lakodalomra. Egész éjszaka nem tudott aludni. Sokszor felébredt és ébren hánykolódott, de ha hozzáA kir. tanfelügyelő e havi jelentésében is a közoktatásügy szomorú voltáról számolt be a közigazgatási bizottságnak. Elmondotta, hogy például Zazaron 92 gyermek van iskola nélkül, hogy Mikolán nincs iskolaépület, mert a régit közveszélyes volta miatt be kellett zárni. Hol van ilyenkor a Széchenyi-Társulat ? Miért nem megy a tanfelügyelő segítségére ? De ne gondoljuk, hogy Szatmárvármegyé- ben csak ez a két falu van. iskola nélkül. Igen sok községben, sőt még a megye városaiban sincs kultúra, magyarság. Hanem a kulturátlanság, felekezeti elfogultság, nemzetiségi izgatás ugyancsak dühöng e megyében. Egészen pontosan megállapított tény, hogy Szatmárvármegyének legnagyobb baja a müve- letlensége. A nép nyomorának háromnegyed része onnan folyik, hogy az emberek nem tudnak irni-olvasni. Sötétben tapogatóznak az emberek az olvasás és irás tudománya nélkül s prédái minden uzsorás gonoszságnak, ügynöki furfangnak, politikai szélhámosságnak. Miért pihen hát a Széchenyi-Társulat?!! Dr. Aáron Sándor kiütéses tífuszban. Ha az ember a megyeház utcán végigmegy, önkéntelenül szemébeötlik, hogy a megyeházzal szemben lévő szürkére festett épületet éjjel-nappal egy rendőr őrzi. Őrzi a házban lévő rettenetes betegséget, a kiütéses tífuszt. Aáron Sándoré ez a ház és ugyancsak dr. Aáron Sándor Szatmárvármegye törvény- hatósági főorvosa a halálos beteg. Annál szomorúbb és lesujtóbb a betegsége, mert hivatásának teljesítése közben fertőződött meg e rémes betegség bacillusaival. Egy pár hét előtt mi is megemlékeztünk arról, hogy Alsófernezely nevű Szatmármegyei községben kiütéses tífusz ütötte fel a fejét. A fogott arra gondolni, mi lesz holnap, igen nagy nyugtalanság fogta el. Kinyújtotta a hüvelykujját: — Először lesz tyúkhúsleves . . . Ebbül megeszek egy dézsával. Elmosolyodott. Arra gondolt, hogy ha egy kádba öntenék azt a sok krumplilevest, keménymagos levest, meggy, korpa, lekvárciberét, meg azt a mindenféle habart lét, amit ő életében megevett, — ajajaj, olyan nagy kád nincs is a világon, még az egri érsek pincéjében sincs olyan hordó. Ha azután együvé öntenék azt a jó ételt, amit ő evett valaha, — avval tán még az az ócska fazék se lenne tele, amit ma felrúgott a mezőn. Hirtelen úgy tetszett neki, mintha a lábán volna a bocskor s érezné, ahogy beleakad a dróttal az edény. Nagyot rúgott. Ha ágyon feküdt volna, az menten összerogy, de ez a szalmadikó nem sokat törődik az ilyen fickán- dozással. Pedig Kis János nagyot rúgott. A szegénységet rúgta el magától. Másnap reggel mogorván ébredt. Ahogy a rossz álmot kidörzsölte a szeméből, tisztán érezte, hogy igen nehéz a melle. Mintha pántok szorítanák. Összerántotta a szemöldökét. — Egye meg a fene a vén Sarudyt, ma kieszem a vagyonábul. Eleget kapáltam neki. Nem mert reggelit enni. Ebédre meg se kóstolta az ételt, félt, hogy estére nem lesz éhes. Máskor, ha összeveszett a feleségével, akárhányszor megtette, hogy egész napon át nem evett egy falatot sem, észre se vette. Most reszketett az egész belseje és szédülés fogta el az éhségtől.
