Nagykároly és Érmellék, 1911 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1911-09-02 / 36. szám
36. szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik oldal Az ipartestületet a törvény a tanoncok és segédek ügyeiben s a tanoncoktatás ügyében igen széleskörö iparhatósági teendők végzésével is megbízta. Ezen — bár a régi céheknél kisebb, de az ipartársulatoknál lényegesen kiterjedtebb hatáskörrel s erősebb autonómiával felruházott — ipartestület megalakítását a nagykárolyi képesítéshez kötött iparosok túlnyomó része kívánván, az összes addig létezett ipartársulatok megszűntek s az általános ipartestület megalakítása határoztatott el. A nagykárolyi iparosság az elsők között volt az országban, mely az ipartestületet megalakította. Az alapszabályok végleges szövege 1886. március 19-én megállapittatván, április 2-án már kormányhatósági jóváhagyást nyert s az 1886. julius 11-én tartott első közgyűléssel s julius 13-án tartott első előljárósági gyűléssel az ipartestület működését megkezdette, s még ugyanazon év december 5-én a békéltető bizottság alagszabályait is megalkotta, mely 1887, évi május 27-én nyert kormányhatósági jóváhagyást. Negyedszázad telt azóta el az ipartestület életében ; ez elég arra, hogy itt felállítsunk egy határkövet s elkészítvén a testület működésére vonatkozó mérlegünket, a múltak tapasztalataival alapozzák meg a jövő működés épületét. Ha végig lapozzuk a testület évkönyveit, két korszakot kell az elmúlt időben megkülönböztetnünk. Az egyik az első tizenöt év, a másik az utolsó tiz év. Az elsőt az egyenetlenség, a visszavonás korának kell neveznünk, — a másikat reméljük, hogy jogunk van a megerősödés s haladás korának tartani. Az ipartársulat két irányú feladata közül azt, amely az iparhatósági teendőknek saját hatáskörében való teljesítésében nyilvánul, a testület elöljárósága és tisztviselői mindkét korszakban teljes odaadással s buzgón teljesítették s e tekintetben a testület feladatának minden időben megfelelt s beváltotta a hozzá fűzött reményeket; — azon feladatának azonban, hogy a tagok közt az egyetértés fentartsa, az iparosok érdekét előmozdítsa s őket haladásra serkentse — az első időszakban a napirenden levő egyL-netlenségek s viszálykodások s az ezzel járó vagyoni rendezetlenség miatt — megfelelni képtelen volt s e tekintetben általános javulás csak az utóbbi tiz évben mutatkozik. A megalakulás évében 1886. augusztus 22-én tartott második közgyűlésen már a belépési dijak kérdése okozott egyenetlenséget s ettől kezdve teljes tizenöt éven át tartott az ezen való vitatkozás. Az elöljáróság első évi jelentése mig egyrészről örömét fejezi ki a testületben nyert autonómia felett, addig másrészről az 1884. évi uj ipartörvényre panaszkodik. A későbbi évekre vonatkozó elöljárösági jelentések pedig a tagok közönyét s a testülettel szemben való rosszakaratot említik fel s folyton hangoztatják azt is, hogy az ipartestület haladását a súrlódás több év óta hátráltatja. Valóban ezen említett első időszakban, jóllehet a testület belépett az országos ipar- szövetségbe s a testület kebelében szakosztályokat is alakított; foglalkozott közös raktárszövetkezet s önsegélyző- és hitelszövetkezet létesítésének eszméjével, de semmit sem volt képes foganatosítani az iparosok érdekeinek előmozdítása, haladásra serkentése s az egyetértés fentartása érdekében. Anyagi viszonyai is olyanok voltak ezen első időszakban a testületnek, hogy a legmérsékeltebb összeget igénylő terv sem számíthatott a megvalósulásra. Bevételei az adminisztráció kiadásainak fedezésére is alig voltak elegendők, jóllehet például máraz 1899. éyben a tagok járuléka több mint 200A korona hátralékot tüntet fel, aminek jórésze bevehetetlen- ség cimén veszett el. Ezen áldatlan állapotok föindoka pedig az volt, hogy az első alapszabály a belépési dijakat a volt ipartársulati tagokra nézve 2 koronában, másokra nézve pedig 50 koronában állapította meg azon feltevésben, hogy a megszűnt ipartársulatok vagyona az ipartestület tulajdonába fog átadatni, ami be nem következett s az igy egyenlőtlenné lett elbánás volt az oka a folytonos torzsalkodásnak, enn ;k eredménye pedig a testület elleni izgalom, amely minden eredményes munkálkodást lehetetlenné tett. Ily viszonyok közt a tagok is minden lehető módot felhasználtak arra, hogy a testü- ettel szemben fennálló kötelezettségeik teljesítése alól kivonják magoKat, ami viszont a testületet tette képtelenné bármely jónak felismert ügy szolgálatában való legcsekélyebb anyagi áldozatra is. Tiz évnek nellett elmúlni, mig a testület felösmervén a baj nagyságát, annak gyökeres megszüntetése céljából alapszabályát úgy módosította, hogy minden tag kivétel nélkül 20 korona belépési dijat fizet. De sajnos — a békét — a haladás eme elengedhetetlen feltételét ez sem hozta meg. Az alapszabályok ezen módosításának a múltra nézve kötelező erejét a kormányhatóság el nem ösmerte s a már- ntár bekövetkezni látszott béke helyét a még szenvedélyesebb harc foglalta el. Ismét további öt évbe került, mig végre a visszaható erőt megállapító — 1901. évi március 3-án elfogadott uj szabályrendelet ugyanazon év május hó 15-én korniányható- ságilag jóváhagyatott. Kedvező fordulópont ez az ipartestület életében, mert ettől kezdődik az anyagi viszonyok rendezettsége s az 1903. évi előljárósági jelentés örömmel állapítja meg, hogy az egyenetlenséget is az uj alapszabálymódositás szüntette meg. Kezdetét vehette a belépési és tagdíj hátralékok rendezése is. Sajnos, hogy ez a rendezés meglehetős nagy áldozatba került, mert a tizenötéven át felszaporodott hátralékok nagy része már bevehető nem volt. A viszonyok enged meg a lakásán és ez időszerint a következő fehércselédekről szereztem hiteles tudomást, mint rendes látogatóiról. Ezzel egy ákum-bákum betűs lisztát tett le a főkapitány elé az íróasztalra. — Jól van lelkem, jól van — nyugtalankodott Szederváry — de hát ez nem elég az üdvösségre . . . Nincs több jelenteni valója ? — Igenis van — lélekzett egy nagyot a detektív. — Az a jelenteni valóm, hogy a tényállást tizenkét tanú kész igazolni, akik eskü alatt fogják vallani, hogy Retek Anna nem csak fél éjszakákat tölt fenn a társaságával, hanem amellett veszedelmes kuruzsló is. Bűbájos italokat készít, továbbá pogácsákat süt és ezzel csavarja félre a fiatal lányok fejét. — Ez az! — pattant föl derülten a „princi“. — Itt van elásva fiam az ördög . . . Persze a vásárhelyi dörölye második kiadásban. Jól van . . . De hát most még a legfontosabb hiányzik . . . Kérdőleg meredt a rendőr Menczire, nem szólt. — A bűnjel fiam, a bűnjel . . . van-e ilyen ? — Ez az kérem — mutatott a detektív az Íróasztalon levő csomogra. — Ez? . . . Pompás ... Jól van . . . Nos . . . Hát mi ez? — Kilenc pogácsa. — Kilenc pogácsa! . . . Helyes . . . Köszönöm. Másnap körülbelül három óra hosszáig eltartott Retek Annus kihallgatása. Beösmert a vén szipirtyó mindent, úgy pergett a nyelve, mintha imádkozott volna. Szinte büszke volt a sikereire. — Mondja csak Annus néni, miféle pogácsák ezek ? A feketeképü asszony ravaszul mosolygott. — Azokat én sütöttem — felelte. — Tudom, de miből? — Ezt már nem árulhatom el. Tetszik tudni mindennek meg van a maga fortélya. — Nem árulhatja el ? — Nem. Menczit nem csak a vizsgálat érdekében, de egyébként is szorongatta a kíváncsiság és tovább faggatta a vén bűnöst. — Van ebben a lisztben són és zsíron kívül egyébb is? — Van szépen kérem. — Mi no, mondja. Retek Anna felrántotta a jobb vállát, nem válaszolt. — És hát van ennek valami hatása ? — Van-e? — vigyorgott. — Aki eszik belőle, az már az én emberem — dicsekedett ravaszul. Harmadnap uj szobát nyitottak Retek Annusnak az ügyészségi fogházban. Átküldték vele együtt az iratokat is, a lakását lepecsételték s ezzel elcsendesedett a Hullám-utcában a vigasság is meg a szomorúság is. Néhány nap múlva azonban újra napirendre került a rendőrségen a vén csoroszlya. Hivatalos átirat jött az ügyészségtől, melyben hivatkozva a terjedelmes vallomási jegyzőkönyvre, kérik a kuruzslást bizonyító bűnjelt: a kilenc pogácsát. Persze, hogy nagy konsternációt keltett a röpke kis irás a főkapitányi hivatalban. Szederváry még le is ügyetlenezte a bűnügyi osztály vezetőjét, azonban csak úgy suttyomban, hogy senki se hallja meg. Az irást indulatosan ledobta az asztalra és becsöngette az első alkapitányát. — Tihikém — mondta szelíd türtőztetés- sel — hiba van ! — Micsoda, kérlek . . . — A Retek Annus pogácsáit nem küld- tétek át az ügyészséghez. — Lehetetlen. — No, ehol az átirat, nézd e ! — Csakugyan ! — dünnyögte később elképedve Lánczy Tihamér, a püspöki rendőrség szemefénye, (szép kedves fiú volt és igen gyors eszü). Nem értem . . . Valóban nem értem, hogy eshetett ez meg. — Pedig megesett fiam. Azért ne töprengj, nem olyan nagy a baj . . . Küldjétek át, aztán punktum. — Már most igy lesz kérlek ... De egyben főkapitány uram, hogy bocsánatot kérjek tőled ezért a kellemetlen . . . — Semmi kellemetlen . . . Ugyan, ugyan — vágott a beszédbe mosolyogva Szederváry. — Minden meg van bocsájtva, csak intézd el öregem, aztán rendben vagyunk. Ez a rendbe-jövés azonban nem ment olyan könnyű szerrel, amint azt a „princi“ elképzelte. Még csak ezután következett a dolognak sava-borsa. Mikor kizárta Lánczy Tihamér a hivatalszobájában levő nagy, festett városi szekrényt, (ahová néhány nap előtt gondosan elhelyezte a bűnjelt) majd meghűlt benne a vér ... A tányér üres ... A kilenc pogácsa nincs sehol. — Tyüh az áldóját — csóválta meg a fejét — most van már csak baj! . . . Mit esi-
