Nagykároly és Érmellék, 1911 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1911-09-02 / 36. szám
2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 36. szám. A becsületes, józan munkás biztos révben evez. Hajója zátonyra soha sem fut. A dologtalan és kényelmét kereső úri pályákon pedig már nem egy, nem száz, hanem sok ezer életegzisztencia szomorúan végződő hajótörést szenvedett. A külföld régen felismerte az iparos pályáknak elsőrangú fontosságát s azért ott a mesterember egyforma becsülésben részesül a tudomány, a művészet és kereskedelem művelőjével. Kinek köszönhet többet a világ: Stefen- sohnnak, Edisonnak, vagy mondjuk egy országgyűlési képviselőnek? Az a zászló, melyet most iparosaink vezéreszmének felszenteltettek, az vezesse őket nehéz, de szép utjokon. Ez a symbolum tartsa össze városunk törekvő iparosait; ez alatt vívjak meg azon döntő ütközetet, mely a magyar ipar felvirágzását eredményezendi; ez egyesítse józan és törekvő iparos nemzedékünket városunk, vármegyénk és édes hazánk azon harcában, melyet az ipar önállósítása, függetlenitése végett mindig vívni fogunk. Az ünnep lefolyása a következő volt: Délelőtt 10 órakor már pár száz ember lepte el a városháza környékét és udvarát. Vágtató hintók 24 koszorús leányt és ugyanannyi vőfélyt hoztak a városháza udvarára s onnan indult ki a menet pont 11 órakor a zászlóanyáért. Az első kocsiban Marián Ferenc ipartestületi elnök foglalt helyett, kezében óriási virágcsokorral. Gróf Károlyi Gyuláim, a zászlóanya akadályozva lévén a megjelenésben, Debreczeni István polgármesterünk nejét kérte fel, hogy helyettesítse ezen szép és kitüntető tisztségben. Mialatt a hosszú kocsisor Debreceny István polgármestert és annak nejét a r. kath. templom elé hozta, azalatt egy másik küldöttség Kirilla Adolf és Makranczi Ignáczczal az élén a zászlót az ipartestület hivatalos helyiségéből kihozta s a templom elé kisérték. Az egyesült menet igy vonult be a r.kath. templomba, melyet előkelő közönség és számos küldöttség szinültig megtöltött. Récsey Ede piarista házfőnök a csöndes mise végén megáldotta a zászlót, mely után gyönyörű és hazafias tüztől erősen sugárzó beszédet intézett a jelenlevőkhöz. A zászló fel lévén szentelve, következett az ipartestület jubiláns közgyűlése. Kétezer főből álló menet indult ki a templomból, élükön a zászlóval, zászlóanyával, védnökkel és ipartestület elöljáróságával a városháza díszterme felé, melynek minden zege- zuga ezen alkalommal megtelt. A nagykárolyi dalárda nyitotta meg az ünnepélyt, elénekelvén általános tetszés között a Hymnust. Marián Ferenc testületi elnök megnyitja a díszközgyűlést, Debreczeni István ' védnök üdvözli a zászlót s szép szavakkal festi azon érzelmeket és eszméket, melyek a zászló fogalmából erednek. Egyetértésre, békés összetartásra, testvéries szeretetre hívja fel az iparostestület ünneplő tagjait. Legkimagaslóbb, mondhatni fénypontját képezte az ünnepélynek Néma Gusztáv nagy figyelemmel előadott történelmi értékű beszéde az ipartestület keletkezésétől a mai napig, melyet szószerint közlünk. Igen tisztelt Ipartestületi Díszközgyűlés! Mélyen tisztelt ünneplő Közönség ! Nekem jutott a feladat, hogy a Nagykárolyi Ipartestület negyedszázados fennállásának megünneplésére rendezett eme ünnepélyén az ipartestület keletkezését s rövid történetét előadjam. Huszonöt év £gy testület életében s épen az ipartestület életében, melynek működése a törvény által szigorúan meghatározott keretek között mozoghat, — kevés arra, hogy történetéről beszélhessünk, de nagyon elég ahoz, hogy a testület eddigi működését tárgyilagosan megítélhessük s a múltak tapasztalatából a jövőre nézve levonhassuk a tanulságokat. Vessünk tehát az ünnepség perceiben is egy rövid visszapillantást az ipartestület keletkezésére s eddigi működésére. Az 1872. évi ipartörvény megszüntette a céheket, a kézmüiparos osztály azon egyesülését, amely bár az idők folyamán erősen megnyirbált hatáskörrel, de mégis széleskörű autonómiával intézte a kebelébe tartozó kézművesek ügyeit s a tanoncképzés s segédtartás ügyeiben is éppen úgy, mint a mesterek közötti rendtartás tekintetében igen fontos iparhatósági teendőket teljesített. A megszüntetett céhek helyébe' az ipartársulatok léptek, de már ezek megalakítása nem volt kötelező s a megalakult ipartársulatoknak is csak önkéntes tagjai lehettek; az ipartársulatok iparhatósági hatásköre pedig kizárólag a társulati tagok és segédszemélyzetük közt keletkezett súrlódásoknak és peres kérdéseknek az ipartársulat kebelében alakított békéltető-bizottság utjáni elintézésére korlátoz- tatott. Jóllehet az ipartársulatok megalakítása kötelező nem volt, városunkban részint szakonként külön, részint a rokon szakmák egyesülve — az ipartársulatokat megalakították s igen kevés volt azon iparosok száma, akik valamelyik ipartársulathoz ne tartoztak volna. Az 1884. évi uj ipartörvény az igen szűk keretek közé szorított ipartársulati autonómia kiterjesztésére a képesítéshez kötött mesterséggel foglalkozó iparosok részére egy uj szervezetet létesített, az ipartestületet. Az ipartestületek létesítését az uj ipartörvény az érdekelt kézmüiparosok két harmadának kivánatára már kötelezővé tette s a megalakított ipartestületnek már minden képesítéshez kötött ipart űző kötelezett tagjává lett, viszont mások a testület tagjai sem lehettek s igy aziuj ipartörvény alapján megalakított ipartestület kizárólag az érdekelt kézmü iparosokból zárt testületet képez. dolgokra akadtak a rendőrök. Egy valóságos virágoskertre, melynek letört violái szomorúan hervadoztak az eltikkadt, forró levegőben. És ebben a sárguló virágoskertben, mint valami fekete árnyék, szedegette le csontijaival napnap után a harmatot egy ragyás és feketebőrü öreg asszony. Nem is asszony volt, odvas fogú, sziszegő boszorkány, aki fehér lelkekkel kereskedett. Vette, árulta őket, úgy amint jöttek, amint a hálójába akadtak. És bűzös boszorkány konyháján, bezárt ajtók mögött, főzte a bájitalt, a babona kotyvalékait, a vért ingerlő pogácsákat és más eféléket, melyekről szentül meg voltak győződve az emberek, hogy azok egytöl-egyig a legerősebb „rontások.“ A babona általánosságban ma is urajja az emberek lelkét. Száz és százféle változatban közeledik hozzá s a legértelmesebb ember is azon kapja magát, hogy a józanul és nyugodtan gondolkozó ész fölé kerekedett a minden alapot nélkülöző hiszékenység. Számos esetek vannak, amikor nemcsak a nép, hanem az in telligens elem is meghódol annak a föltevésnek, hogy valamely baját a „rontás“ idézte elő. Betegségeknél például nem egyszer hallja az ember, hogy: bele léptél a rontásba! . . . Vagy például ha valakiben valamely érzés ál- landó nyugtalanságot okoz, ennek okát abban vallják, hogy „megrontotta valaki“. A megrontásnak is van azután különféle válfaja. Vagy egy darabkát letép valakinek a ruhájából a rontáshoz értő bűbájos asszony s ezzel hódítja meg az illető szivét annak a részére, aki iránt gyűlölettel volt eddig, vagy ételben, italban adja be neki az akaratot megbénító csudaszert, vagy ráimádkozással győzedelmeskedik fölötte és igy tovább. Esküvőknél például a rokon- asszonyok valóságos testőrcsapatot képeznek a menyasszony körül, nehogy egy szál virágot kilopjon vaiaki a fehér csokorból, vagy csak egy csipetnyit is letépjen a lenge fátyolból, amelyek szerével teljes életére tönkre tehetik a boldogságát. És hogy minden ilyen gonosz kísérlet ellen is védelmezve legyen az uj élet asszonya, gyakran megtörténik, hogy az aggódó anya lopva, észrevétlenül kezébe csúsztatja az oltár elé készülő lányának a rég’ tartogatott Mária-huszast, hogy a cipőjébe téve, azzal lépjen az oltár elé. — Miért ez — mondja — megvédelmez minden gonosztól. Ha azután megtörténik a „baj“, természetesen a kutyaharapást itt is a szőrivel kötik. Keresik a javasasszonyt, aki a rontást elimád- kozza, a kiütés ellen irt készít, a megbabonázott részére titkos szert főz s ezt cserépbögrébe téve, kiviteti vele napáldozat után a ke- resztutra, hogy ott a földhöz vágván az edényt, átvegye tőle a betegséget az a valaki, aki legelőször erre hoz a sorsa. Ilyformán ugve-e bár állandóan rontásban élnek az emberek és nő nap-nap után bennök a gonosz szellem, amelyet majd csak valami nagy, legyőzhetetlen hatalom fog egykor kiűzni teljesen belőlük. Ezeket a fura dolgokat természetesen a rendőrség tapasztalt emberei igen jól ösmerik. Sőt azt is tudják, hogy a bűbájos asszonyoknak, az odvas fogú, sziszegő mézes-mázos boszorkányoknak rendes laboratóriumok is van, persze elrejtve, valamely zugban s ez képezi a gyökerét a mesterségüknek. Ezért Szederváry Menyhért sem lepődött meg egy csöppet se, mikor a nyomozó titkos rendőr hivatalos komolysággal letette az asztalára a „bűnjelt“. — Jelentem alássan tekintetes főkapitány ur, a nyomozást megejtettem és napnál világosabban kiderítettem, hogy a Hullám-utca 10. szám alatt lakó nő . . . — Micsoda nő ? . . . Nincs neve ? — Igenis jelentem alássan, Retek Anna... — No. — Rétég Anna, titkos összejöveteleket Az Első nagykárolyi cipészek termelő csoportja szives tudomására hozza n. é. vevő közönségnek, hogy Nagykárolyban, gróf Károlyi György-tér 10. szám alatti üzlethelyiségében kizárólag saját készítésű férfi, női és gyermek cipőkből box, sevró bőrből készítve — dúsan felszerelt raktárt tart. Mérték szerinti megrendeléseket elfogad úgy helyben mint vidékre mindennemn cipők és csizmákra. Javításokra különös gond fordittatik. Elv: jó munka, szolid és pontos kiszolgálás! Szives pártfogást kér tisztelettel: az Első nagykárolyi cireszek termelő csoportja.
