Nagykároly és Érmellék, 1911 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1911-08-05 / 32. szám
2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 32-ik szám. És ez igy van a valóságban is, — aki e tartományokban jár, örömmel látja, hogy a teljes paritás az osztrákok és magyarok között meg van és az osztrák érdekek a magyar érdekek hátrányára favorizálva nincsenek. A helyzet tehát részünkre kedvező, ezt a kedvező alkalmat kihasználni, szoros gazdasági kapcsot létesíteni Magyar- ország és az annektált tartományok között — ez volna a leghasznosabb közgazda- sági feladat. A nagykárolyi piac drágasága. Egy gazdasszony levele. A Nagykároly és Érmellék legutóbbi számában egy levél kapcsán felhívást intéztünk a nagykárolyi gazdasszonyokhoz, hogy mondják el véleményüket a piaci drágaságról s adjanak útmutatást arra, hogy miként lehetne társadalmi utón védekezni az élelmiszer árusok túlkapásaival szemben. Több levelet kaptunk idevonatkozólag, amelyek közül e számban a következőt közöljük : „Tekintetes szerkesztőség! Igazán nehezen szántam rá magamat, hogy tollat vegyek kezembe, de közös bajról lévén szó, szükségesnek látom, hogy e kérdés minél több oldalról megvilágittassék. Én mindég magam szoktam a bevásárlásokat teljesíteni, látom, hogy mi történik a piacon. Ne haragudjanak meg reám a nagykárolyi gazdasszonyok, de nekem az a véleményem, hogy első sorban ők maguk az okai a drágaságnak. Igen, azt tapasztalom, hogy a nagy drágaság dacára is az a rossz szokás kapott lábra, hogy az egyik asszony a másikat felüllicitálja. Aki érzi, hogy néhány fillérrel több van a tárcájában, az még azt a fáradságot sem veszi magának, hogy alaposan körülnézzen a piacon, meggyőződjék az árakról, hanem kényelmesen többet igér a másiknál, aki már félóraszámra alkudott, nehány fillérrel s megveszi előle az élelmiszert. így nem csoda, ha az árusító, saját szempontjából nem enged a jó magasan megjelölt árból, mert hiszen úgy is elkél, túllicitáljuk egymást. Vannak aztán természetesen rajtunk kiviil álló okok is. Rossz első sorban a piaci szabályrendelet. Mert nézzük csak ! A piaci szabályrendelet a viszontelárusitóknak télen 9, nyáron 8 órakor már megengedi a bevásárlást, pedig ekkorára még mi sem teljesítettük bevásárlásainkat. Nem restségből, mert kimennénk mi korábban is a piacra, csakhogy ilyenkor még nincs, vagy nagyon kevés az elárusító. A vidékről az eladó közönség ugyanis fél nyolc órakor érkezik meg túlnyomó részben a vonattal s van 8 óra, mire a piacra beér. De akkor már készen várják a viszontelárusitók s ha nem is nyelnének el előlünk mint egy sáskahad mindent, oly nagy keresletet okoznak, hogy alig bírjuk az árakat megfizetni. Legtöbbször azonban örülhetünk, ha a drága pénzen még valami tűrhető árut kapunk. Különösen hangsúlyoznom kell a baromfipiacon uralkodó tűrhetetlen állapotokat. Azt lehet mondani, hogy egyenesen elrabolják előlünk a mindenünnen előkerült tyuká- szok a legszebb baromfit és mennyi rafinériával. Ők mindég jobban ismerik a piacot, mint mi. Már jóval a szabályrendeletben megjelölt idő előtt megjelennek, széliében, hosszában keresztül kutatják a piacot, kérdezősködnek az árak után. Hálójukat különösen azokra vetik ki, akik nagyobb mennyiségű baromfit hoztak piacra. ígér az egészért együtt magas árt s a vidéki eladó bizva abban, hogy az egészet egyszerre eladja, hamarabb szabadulna, mindene elkelne s még hozzá jó áron, — dehogy is adna egy helybeli gazdasszonynak, akiről tudja, hogy csak egy-két párt venne meg belőle. Vár, mig visszajön a „tyukász“, alig áll szóba az ár után kérdezősködő gazdasszonynyal. Vissza is jön a szabályrendeletben megjelölt idő elérkeztével, ámde ekkor már nem igér annyit, később a kereslet csökken s igy az eladó csakhogy szabadulhasson, kénytelen odaadni a baromfit sokszor olcsóbban, mint amennyit azelőtt tőlünk kapott volna. Sőt megtörténik az is, hogy az utakat állják el ezek a ránk nézve csakugyan „baromfi-sáskák“-nak nevezhető alakok s a piaci árról még fogalommal sem biró jámbor vidékiektől megveszik a beczipelt aprójószágokat s megint mi károsodunk. Nincs ez máskép a zöldségpiacon sem. No itt meg napirenden vannak a kofák hallhatatlan erőszakosságai. Ha-valami vidéki zöldség- újdonság kerül be a piacra, ne adj Isten, hogy hozzáférhetnénk, hogy a vidékitől vehetnénk még tűrhető árban. Megveszik a kofák már akkor, mikor mi még észre is alig vettük. De azután csak győzze a tárcánk és bírjuk ki felháborodás nélkül, amit kérnek érte. Elmegy az étvágyunk az uj zöld paszulytól, ugorkától, tengeritől, dinnyétől. Pedig szerény véleményem szerint ezen lehetne segíteni. Szükség volna uj szabályrendelet kidolgozásra és annak szigorú betartásál a. Egyenesen el kellene tiltani, vagy pedig a későbbi órákra korlátozni a viszontelárusitók vásárlási jogát. Az előbbi esetben vidéken is beszereznék ők a foglalkozásuk üzéséhez szükséges mennyiséget, az utóbbi esetben beszerezhetik itt is, de mondjuk csak 11 óra után. így a nagy kofakonkurrencia nem idézne tlő a mi rovásunkra megfizethetetlen árakat. Mi tehát ilyenformán a reggeli órákban föltétien olcsóbban szereznénk be szükségletünket s maradna a későbbi vevőknek, a viszontelárusitóknak is bőven anyag, sőt ők is olcsóbban vásárolhatnának — tekintve az idő előrehaladottságát s a viszontelárusitásnál ismét kevesebb percenttel árulhatnának, föltéve, ha erről beszélni egyáltalán lehet. Én a piaci drágaság csökkentését mindaddig, mig ezen általam említett feltétel, t. i. inni szeretnének, de a munka előtt nem szabad inniok... De te, te adhatsz innom mégis. A langyos vizet, melyet a horganytálban adtam neki, vidáman kanalazta nyelvével. Volt ebben a mozdulatban valami affektált s szinte szégyeltem magamat, hogy a tál széle ki van csorbulva s ő finnyásan kerülte is azt az oldalát. Mialatt ivott, apró, hegyes füleit néztem, őzszerü lábait, hústalan oldalát s gyönyörű körmeit. Mikor eloltotta szomját, felém fordult s a szokottnál hosszabban nézett rám, de nem tudtam mást olvasni tekintetéből, mint félénk kérést és elmosódott nyugtalanságot. Aztán mégis meggondolta a dolgot s felment a plate- aura a többiek után, habár ott inkább statiszta szerepe volt: mindössze egy-két korlátot, kellett átugrania, elegánsan, rejtett és lusta hatalmassággal. A lámpafény fényesebbekké tette szemei aranyát s a közönségnek minden tapsára kissé felhúzta orrán a bőrt és mutatta rózsaszín fog- husát és hibátlan fehér fogait. Vagy egy hónapig minden nap csak ezt a langyos vizet kívánta tőlem, a kicsorbult bádogtálból. Minden este szótlanul nyújtottam neki át azt e gondolattal: Nesze ! Szeretném odaadni neked mindazt, ami megilletne. Mert felismertél és inni kértél tőlem, te, aki senkihez sem beszélhetsz, még a bécsi hölggyel sem aki pedig despota-mozdulattal szokott kígyózó nyakadra világoskék pántlikát kötni ... A huszonkilencedik napon szomorúan csókoltam meg a kutyának sima és selymes homlokát s a harmincadik napon — megvásároltam őt. — Szép, de tudatlan — mondta nekem a bécsi hölgy. És bucsuzáskor Lolának osztrák-magyar kedvességeket dadogott. A kutya komolyan állt mellettem és egy kicsit kancsalul, kemény tekintettel nézett maga elé. Aztán kezembe vettem zsinórját és elindultam s a hosszú karcsú, szépkörmü lábak az én lépteimhez alkalmazkodtak a maguk lépteivel. Nem annyira utánam jött, mint inkább elkísért s hogy a lánca ne legyen tulnehéz ennek a fogoly hercegnőnek, levettem róla azt. Vájjon az a pénz, amit érette fizettem tényleg az enyémmé tette őt? _______E napon Lola nem evett s visszautasitotta a vizet, amelyet egy kristálytálban adtam neki. De bágyadtan forgatta hosszú nyakát, finom és lázas arcorrát, a régi, kicsorbult edény felé. Ivott belőle s aztán hozzám emelte tekintetét, mely ezt látszott mondani : — Nem vagyok leláncolt hercegnő, hanem fogoly kutya, igazi kutya, akinek kutyaszive vagyon. Ártatlan vagyok abban a szépségben, amit mindannyian láttok rajtam s amelyet megkívántál. Vájjon csak ezért vettél volna meg ? Ezüstruhámért, sovány hasamért, formás mellemért s zörgő csontjaimért? Vagy talán könnyű és fösvény elrendezősége húsomnak vesztegetett meg? Járásom elragad s harmónikus ugrásom megnyerte tetszésedet! És azért elnevezel : leláncolt hercegkisasszonynak, szép kígyónak, tündérlónak és bámulva nézesz rám! . . . Pedig nem vagyok más, mint egy kutya- szivü nősténykutya, hiú állat, amely betegesen vágyik a gyengeségedre és reszketve simul hozzád. Reszketve azért, mert megvásároltál, azért a néhány csepp langyos vízért, amelyet kezeid minden este egy kicsorbult pléhtálba öntöttek a számomra ... Az Első nagykárolyi cipészek termelő csoportja szives tudomására hozza n. é. vevő közönségnek, hogy Nagykárolyban, gróf Károlyi György-tér 10. szám alatti üzlethelyiségében saját készítésű férfi, női és gyermek box, sevró bőrből készítve — dúsan felszerelt raktárt tart. Mérték szerinti megrendeléseket elfogad úgy helyben mint vidékre minűennemn cipők és csizmákra. Javításokra különös gond fordittatik. Elv: jó munka, szolid és pontos kiszolgálás ! Szives pártfogást kér tisztelettel: az Első nagykárolyi cipészek termelő csoportja.
