Nagykároly és Érmellék, 1911 (2. évfolyam, 1-53. szám)

1911-08-05 / 32. szám

32. szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ikoldal az egymásközti versengés megszüntetését és a viszontelárusitók megrendszabályozását el nem érjük, nem tartom elérhetőnek. A szerkesztő urnák a szives közlésért előre is köszönetét mondva, vagyok tisztelettel Egy elkeseredett nagykárolyi gazdasszony. Állatvédő - e gyesület Nagykárolyban. Az emberiség haladásával, mint egy fok­mérője a kultúra fejlődésének, alakult fi las­sanként a humanizmus. Az emberségesség, amelynek vonatkoznia keli nem csak egymás­sal való viszonyunkra, hanem minden más élő­lénnyel való érintkezésünkre. Nagy haladása volt a világnak, nagy mér­tékű fejlődése a szeretet isteni fogalmának és erős nemesedése az emberi léleknek az, amikor az emberiség először jött rá az állatvédelem gondolatára. Ez a nemes eszme, bizonyitékakép az emberi lélek finomulásának, a szeretet növekedésének és a folyton fejlődő nemesebb felfogásnak, napról-napra nagyobb tért hódit és ma már oly jelentőséges mozgalom, amely zászlója alá szólítja az egész nemesen gondol­kodó emberiséget, minden olyan egyént, akinek a humanizmus szikrája ég a lelkében, akinek van érzéke a szép, a nemes, a nagy dolgok iránt. Ideális helyzete volna a világnemességnek az, amikor nem volna többé ember, aki magát ez alól a mozgalom alól kivonja, amikor nem dobogna többé olyan szív, amely ezt a nemes eszmét teljes mértékben át ne érezné és nem volna olyan folt a világon, ahol az állatot, az Istennek ezt az elnyomott teremtményét, igazi meggyőződéssel ne védelmeznék. Ez természetesen a messze, alig remény­beli jövő ideális képe. Ma még — bár már igen nagy arányú ez a szép és az emberben levő nemesebb felfogásra, a belénk oltott isteni szikra létére valló mozgalom, mégis — távol vagyunk ettől az ideális helyzettől. Nem tudom, csak a nemesebb gondolko- zásu ember van-e igy vele, de azt hiszem min­den jobb embert bánt az, amikor állatkínzást kénytelen látni. Amikor néznünk kell, hogy egy érzéssel megáldott élőlénynek szenvedni kell egy brutális embertől* aki a természet koroná­jának nevezi magát s az istentől adományozott lélekre, amely őt az állattól megkülönbözteti és annak föléje emeli, eldicsekedni bizonyára nem késik. Nem tehetek róla, de mikor embertől kín­zóit lovat, vagy kutyát látok, az az érzés ébred föl bennem, hogy ennek a szerencsétlen állat­nak az intelligenciája nagyban felülmúlhatja a durva lelkű, brutális ember intelligenciáját és ha módomba lenne ennek a kínzásnak az izét azzal az „emberrel“ megkóstoltatni, szívesen és minden habozás és lelkiismeretfurdalás nélkül megtennem. Pedig mennyi ilyen felháborító dolgot kell napról-napra látnunk! Hányszor szorul ön­kéntelenül ökölbe a kezünk, hányszor gyűl lángra lelkűnkben a| nemes harag tüze 1 — Mert ilyennel folyton találkozunk és mindig lát­nunk kell, hogy még nagyon, de nagyon rnesz- sze vagyunk attól az állapottól, hogy a világon minden ember a szó magasabb, nemesebb, iga­zibb értelmében ember, emberségesebb ember legyen. Elég, ha szétnézünk Nagykároly utcáin, hogy a hasonló esetek egész tömege lázitsa fel minden csepp vérünket. — Nem is kell tovább mennünk a bérkocsisoknál. Az ezek kezébe ke­rülő szerencsétlen lovak sorsa olyan borzasztó, hogy igazán abban a humoros szólásban kell keserűségünket kiönteni, amit ez a köztudomású és szinte közmondásos pár szó fejez ki leg- hübben : „Fiakkeres ló legyen belőled !“ — Ez igazán a legnagyobb átok, amit az ember ha­ragjában mondhat. Elég ennyi a példából. Ne menjünk tovább, mert ha fel kellene sorolnunk, hogy hurcolják végig a nyílt utcán a halálra szánt borjut a mészároslegények, hogy csap­kodja ostora nyelével egyik-másik ember a minden erejét felülmúló teherrel sújtott kis sza­marat, mit miveinek az ökörrel, a bivallyal, amikor már nem képes a túlterhelt szekeret vonszolni, hogyan döfi össze-vissza a vasvillá­val a szerencsétlen jószágot, amikor már hiába­való az ostornyél hogy dobálja meg kő­vel a kutyát, macskát, galambot már a kicsiny gyermek is, akkor — amennyiben az álltvéde­lem tényleg szoros összefüggésben áll a huma­nizmussal és intelligenciával — nagyon szo­morú képét tudnánk feltárni a nagykárolyi em­berek igen nagy részének humánus felfogásá­ról és intelligenciájáról. Szerencsére azonban vannak nemesen gondolkozó és mások helyett is érezni tudó emberek, akiknek fáj az, amin a brutális em­ber jóiziien nevet s akik gondolkoznak arról is, hogyan lehetne ezt a brutális, alacsony és az emberhez egyáltalán nem méltó felfogást kikü­szöbölni s az embereket nemesebb gondolko­zásra tanítani. így alakult ki az az eszme, hogy Nagy­károlyban állatvédő-egyesületet kell csinálni. Sokan tették magukévá ezt a nemes eszmét; hisz a gondolat olyan, mint a lavina, meg kell mozdítani az első kavicsot s aztán mire elké­szül, hatalmas, impozáns masszává lesz, mely eltemeti — a jelen esetben — az emberi bru­talitásnak egy jelentősen nagy tömegét. Ma már sokan vannak Nagykárolyban, akik szükséges nek és megalakitandónak tartják az állatvédő egyesületet. Csak meg kellett pendíteni, hogy az tényleg valósággá is tegyen. Mint értesülünk egy nemes gondolkozásu társaság meg is tette már az első lépést s igy valószínű, hogy rövid idő múlva Nagyká­roly kultúrájának, intelligenciájának és humá­nus érzésének bizonyítékául egy erkölcsi tes­tület fog őrködni a felett, hogy a durva embe­reknek a nemesebbekre gyakorolható rontó hatása helyett egy társadalmi munka induljon meg a hasonló durvaságok és kíméletlenségek megszüntetésére. Reméljük, hogy akik ezt a nemes munkát megkezdték, azt tántoríthatatlanu! folytatni is fogják. Gamma. Elemi iskolai értesítők. Mintegy kiegészítéséül előbbi két számunk­ban a főgimnáziumról, polgári fiú- és leányis­kolák által kiadott értesítők ismertetésének, — emlékezünk meg nehány sorban a róm. kath. fiú- és a „Margit“ leánynevelő intézitek ez idei értesítőjéről. A • többi iskola nem adott ki ér­tesítőt s igy velük — sajnálatunkra — adatok híján nem foglalkozhatunk. A római katholikus fiúiskolába beiratko­zott az iskolai év elején 316 tanuló, kik közül az év folyamán 37 kimaradt. Az osztályokban a tanulók arányosan oszlottak meg, mégis leg­többen voltak Il-od osztályúak. A tanítást je­len tanévben — a hit- és erkölcstani tanórát kivéve — összesen négyen teljesítették. Egy- egy tanítóra igy átlag 75—80 tanuló jutott. Bi­zony nagy szám ez, tekintve, hogy az elemi iskola tanítói nemcsak tanítási, hanem főként nevelői ténykedésre is vannak predestínálva. A tanítás eredménye kielégítő minden osztályban, mégis a legjobb eredményt a III-ik osztály tanulói mutatnak fel, itt bukott meg a legkevesebb tanuló. Alapítványok és tanügyba- rátok áldozatkészségéből sok szegény és szor­galmas tanuló részesült segélyben és pénz vagy könyvjutalomban Fáradságos munkáról és szép eredmény­ről számol be a Paulai szt. Vincéről nevezett irgalmas nénék vezetése alatt alatt álló nagy­károlyi „Margit“ leánynevelő intézet ez idei értesítője is. Hat nővér tanította a közel négy­száz növendéket s mindannyiuk teljes odadás- sal s nehéz hivatásuk lélekemelő buzgóságával vezették a reájuk bízott leánykák nevelését és oktatását. A „Margit“ leánynevelő intézetnél sok tanuló látogatja az V. és VI. osztályt is, ami kedvező jelenség abból a szempontból, hogy úgy azok, kiknek az elemi iskola be­végzésével további iskoláztatása megszűnik, az elemi tudományok biztosabb alapját nyerik, — nem tanácsos viszont azokra, akik további ki­képzés végett a polgári leányiskolát fogják lá­togatni, mivel a még oly gondos tanítás s a később megkívánt felvételi vizsga sem képes a tanulót oly alappal ellátni, hogy a polgári iskola magasabb osztályaiban fennakadás nél­kül haladhasson. A tanulók úgy erkölcsi, mint tanulmányi előmenetel szempontjából tanítónőik elismeré­sét érdemelték ki, általában kevés az osztály- ismétlésre utasított s az V. és VI. osztályban egyáltalán nem is fordul elő. A nem róm. hath, vallásuak is szép számmal vannak képviselve, ami városunk és vidékének az irgalmas nénék iránt megnyilatkozó tiszteletet és becsülést a legjobb eklatánsábban bizonyítja. Szorgalmas és jóviseletü leánykáink rész­ben az intézet, részben egyesek és testületek jóindulatából pénz- és könyvadományban ré-, szesültek. Mindkét intézet értesítői — azt hisszük anyagi szempontból — csak a legszükségesebb tájékozást nyújtják s igy mi is csak ezekre szorítkozhattunk, de ezek is elégségesek arra, hogy a tanítók és tanítónők odaadó munkás­ságáról meggyőződjünk s nekik a szülők és tanügybaratok nevében is hálás köszönetünket nyilvánítsuk. Megtagadott lovagias elégtétel­Dr. Merts László ügyvéd a Közérdek múlt heti számában „Reflexiók a három egy nyom­dában nyomódott czikkekről, vagy a mi bölcs és nagy Demidorunk megfejelése és kireperá- lása“ cim alatt egy cikket irt, amelynek egyes kitételeit Dr. Vetzák Ede, lapunk főszerkesztője magára nézve sértőnek találván, Dr. Merts Lászlótól lovagias elégtételt kért, ki azt az alább közölt jegyzőkönyvek tanúsítása szerint megtagadta. Dr. Vetzák Ede ennélfogva a sajtó­pert Dr. Merts László ellen azonnal megindí­totta. Jegyzőkönyv. Felvétetett Nagykárolyban, 1911. julius 29- én este 8 órakor a Dr. Vetzák Ede és Dr. Merts László urak között felmerült lovagias ügyben. Jelen voltak alulírottak: Dr. Gózner Elek és Szintay Gábor Dr. Vetzák Ede ur megbízásából elégtételt kérnek Dr. Merts László úrtól a „Közérdek“ foyó évi 30- iki számában „Reflexiók a három egy nyom­dában nyomatott Demidor cikkekről“ cim alatt megirt cikkben foglalt sértésért. Dr. Kovács József és Dr. Taub Géza Dr. Merts László ur megbízásából kijelentik, hogy felük a kérdéses cikk tartalmát Dr. Vetzák Ede urra nem vonatkoztatta, őt sérteni nem akarta és álláspontja szerint a cikkben Dr. Vetzák Ede urra nézve sértés nem foglaltatik — annak megállapítására, hogy fenti cikkben Dr. Vetzák

Next

/
Thumbnails
Contents