Nagykároly és Érmellék, 1911 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1911-01-14 / 3. szám
2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik szám. valósítása által szépészeti tekintetben is mennyit nyerne Nagykároly városa és hogy lenne egy az uj indóházig egyenesen kivezető sugárutja, már pénzügyi szempontból is alig kerülne az utcanyitás a városnak nagyobb áldozatába. Az Attila- és Kálmánd-utcai telkek tulajdonosai ugyanis szives örömmel engednék át kertjük egy részét az utcanyitás céljaira, amint átengedte azt gróf Károlyi Gyula a tisztviselő telepen nyitandó utca céljára, hisz az uj utca megmaradó telkeik értékét ötszörösen emelné. Ezenkívül a város nehány kisebb telket is eladhatna, igy a vételár egy része megtérülne. És mily szép már csak igy elgondolni is, hogy Nagykárolynak lesz egy szép egyenes a vasútállomásig vezető sugárutja és helyre lesz hozva az építkezések terén a rég múltban elkövetett oly sok hiba. De vájjon mikor lesz mindebből valóság és vájjon nem-e egy ábrándképünk, egy szép álmunk marad-e örökre ? Mi történt a szatmári közgyűlésen? A fővárosi sajtó is Nagykároly pártján van! Bállá Kálmánnak a kerület színigazgatójává való megválasztása úgy látszik egyes szatmári uraknak nem nagyon tetszik. Beadott felebbezésük folytán az ügy Szatmár város törvényhatóságának január 9-iki közgyűlésén került tárgyalás alá. A közgyűlés azonban nem döntött, hanem a döntés jogát a szatmári szin- ügyi bizottságnak tartotta fönn. A közgyűlésen, amelyen Csaba Adorján főispán elnökölt, Nagykároly városáról és annak a szinügyi bizottság által kiküldött tagjairól oly kijelentések hangzottak el, hogy azokat nem hagyhatjuk szó nélkül. A felszólaló Mátray Lajos, Kelemen Samu dr., és Weisz Sándor bizottsági tagok ugyanis azt állították, egy cseppet sem udvarias formában, hogy a nagykárolyiaknak nem lett volna Hégi magyar bálokról. Noha rég elmúlt, ködös századokban mit- sem tudtak a mai elitbálokról, azért már a legősibb időkben is szeretett okkal, móddal mulatni a magyar. És ha más nemzeteknek talán vigabbak voltak is a cécói, a magyar mulatságok díszben és fényben mindig előljártak. Azonkívül még egy specialitása volt a mi honi dáridóinknak, az, hogy egy-egy ‘ilyen lakozásnak nem volt vége, hossza. Költészetünkben is mindenütt vannak nyomai ennek a specialitásnak, és a lovagkorról regélő költői elbeszélések, balladák mind kiemelik ezt a tényt. Világos példa rá a következő két verssor: Bende vitéz lakodalmát lakja — Ma van éppen a harmadik napja . . . Ki ne hallott volna Thurzó uram két hétig tartott nászi vendégségéről, midőn 1618-ban gróf Nyáry Krisztinát vezette oltárhoz, vagy a Pázmán lovag hires, neves vadászatáról, a szép asszony csókjával, meg a három kiütött zápfog históriájával, a melyért három falut adott kárpótlásul a kalandokra mindig kész, de mindig igazságos gavallér-király, Hollós Mátyás. Nagyanyáink, dédanyáink idejében is egészen másforma volt a bálozás divatja, mint a modern korszakban, a melyben élünk. Fényben, díszben nyertek a mai bálok, de joguk szavazni, hogy nekik csak megbeszélési, de nem szavazti joguk van Minthogy pedig a károlyiak 4 szavazata Baliára esett, ezeket le kell számítani és igy Heves Béla jelentendő ki színigazgatónak. Weisz Sándor annyira elragadtatta magát, hogy a nagykárolyi szinügyi bizottság által kiküldött tagokat: „összeszedett emberekének nevezte. Nem tudjuk, hogy ki ez a Weisz Sándor, de csodálkozunk, hogy valaki úriember létére, egy idegen város polgármesteréről és annak legtekintélyesebb polgárairól ily kijelentést mert megkockáztatni. Nem tudhatjuk, hogy mi lesz a szatmári szinügyi bizottság döntése, de ha a választást a nagykárolyi kiküldöttek leszavazása miatt megsemmisíti, úgy Nagykároly tovább egy percig sem maradhat mega szatmári szinikerületben. A színigazgató választással kapcsolatban a szatmári lapok, különösen pedig a harcias „Szamos“ oly állításokat kockáztatott meg — nem tudjuk, hogy tudatlanságból-e, vagy inkább az ő szokott vakmerősége folytán, amelyek éppen a tényeknek az ellenkezői. Mi, hogy a szavazatijog és a színházépítés kérdését tisztázhassuk, felkerestük Debreczeni István polgármestert és Néma Gusztáv tanácsost, akik a következőkben voltak szívesek a szükséges felvilágosításokat megadni: A színház felépítése 130000 koronába került, ehhez az állam csak 33500 korona se- gélyiyel járult. 1903-ban mikor a vidéki szini- kerületek szervezve lettek, az akkori országos szinészeti felügyelő Szatmárra gyűlést hivott össze: ott megállapítást nyert, hogy mely városok tartoznak majd a szinikerülethez és hogy az igazgatóválasztásban, valamint a fontosabb érdekű ügyekben a nagykárolyi szinügyi bizottságnak 4 szavazata lesz. Igaz, hogy időközben Eperjes kilépett a szini kerületből, de azóta a szavazás kérdésében még ujabbi megállapodás nem jött létre. E megállapodás alapján szavazott a nagykárolyi szinügyi bizottság ezelőtt 3 évvel a Heves megválasztásán is. A mostani választásra is meghívást kaptunk a szatmári szinügyi bizottságtól. A további lépések megtételéig természetesen a szatmári szinügyi bizottság döntését be kell várni. Hogy pedig a fővárosi sajtó is mennyire elitéli a szatmáriak furcsa és indokolatlan eljárását és hogy nekünk ad igazat, idevonatkozóan közöljük a legtekintélyesebb budapesti lap, a Pesti Hírlap szerdai számában „Nagykároly és Szatmár" címen megjelent következő kis cikket: kedélyességben sokat vesztettek, a mi nagyon könnyen megmagyarázható. Az árvíz előtti, de a negyvenes, ötvenes, sőt még a hatvanas évek Pestje is úgyszólván egy társaságot képezett, az emberek ösmerték egymást és a kik a Loyd, az Európa és később a Redut parkettjén találkoztak, úgyszólván egy nagy családot képeztek. A mai, világvárosnak induló Budapesten ez már lehetetlen. A mostani elitbálok közönsége többnyire idegen elemekből áll, emberekből, a kik előtt teljesen ösmeretlenek egymás életviszonyai, a kik a mulatság után talán sohasem találkoznak többé és igy nagyon természetes, hogy a hang a mai táncvigalmakon már nem lehet olyan, mint volt hajdan és hogy bizonyos fesz, bizonyos begomboltság váltotta fel az egykori kedélyes, családi színezetet. A múlt század elején még nem voltak nyilvános bálok, vagyis nem úgy, a mint ma értelmezzük a nyilvános bált. Fiatal, előkelő urak, tizen-huszan össze- állottak, kibéreltek egy díszesebb tánctermet, a melyet akkoriban szálának neveztek és az ösmerős családokhoz elküldték meghívóikat. Nóbelbál-nak hívták ezeket a táncmulatságokat és a gavallérok nagy, vastag viaszgyertyák fénye mellett táncoltak, mig olcsóbb ; rangú emberek, vagy a köznemesség vidéki ^báljain csak faggyú járta, a melyet kénbe mártogatott madzaggal gyújtottak meg a hajdúk. „A döntő ok, amiért a színigazgató választást megsemmisítették*), hogy a szatmári szinügyi bizottságban Nagykároly várost képviselő 4 delegátus szintén szavazott, még pedig Heves ellen, holott nekik szavazati joguk nincsen. A szatmáriaknak ez a felfogása élénk visszatetszést keltett Nagykárolyban és pedig joggal. Nem akarjuk itt újra lángra lobbantam a két derék szatmármegyei város, Nagykároly és Szatmár közötti ősi viszálykodást, de nem hallgathatjuk el, hogy ez az eset, amennyiben Szatmárott ragaszkodnak abbeli felfogásukhoz, hogy a nagykárolyi delegátusoknak csak vélemény nyilvánítási joguk, ellenben szavazati joguk nincsen, nagyon is alkalmas újabb viszályok fölkeltésére. Mi a helyzet? Szatmár és Nagykároly közösen tartanak el egy színtársulatot, mely társulat megválasztásánál a-z elsőfokú döntés a szatmári szinügyi bizottságot illeti meg; e bizottságba Nagykároly 4 tagot delegál. A józan ész is azt diktálja, hogy e delegátusoknak a szavazati jogot is meg kell adni. Érthető tehát, ha Nagykárolyban tiltakoznak a szatmári felfogás ellen; tiltakozásuknak nemesen elvi jelleget ad, hogy annak elé korántsem irányul a jellenlegi direktor ellen, mert Heves társulatával a város közönsége nagyon meg van elégedve.“ A Pesti Hírlapot ez utóbbi dologban is tévesen informálták; Nagykároly Hevessel ko- rántsincs megelégedve. Hát hogyan lehetne egy olyan direktorral megelégedve, aki vele szemben mindig pökhendi, tapintatlan és udvariatlan volt ? De hát most csakugyan, mint a Pesti Hírlap is irja, nem arról van szó, hogy Heves-e, vagy pedig Bállá legyen a direktor; csak arról az elvi kérdésről, hogy volt e joguk a nagykárolyiaknak szavazni ? Ha pedig a szatmári szinügyi bizottság szerint, nincs joga Nagykárolynak szavazni, úgy itt a legfőbb ideje, hogy hogy a szatmáriaktól elszakadva, lapunk december 18-iki számában felvetett eszme alapján az uj szinikerületet megalkossuk! *) A Pesti Hírlap e tekintetben rosszul lett informálva, a választás még korántsincs megsemmisítve. Fizessünk elő a „Nagykároly és Érmellék“-re. Egy ilyen fentebb leirt, igen fényes Nobel- bált rendeztek a huszas években Széchenyi István, Batthyányi Lajos, Andrássy Károly, Károlyi István és még több akkori gavallér és csak a napokban akadt a kezembe egy egyszerű, aranyszegélyü meghívó, a mely erre a bálra szól. Egy akkor országos hirü szépség, egy előkelő gentry lány nevére volt kiállítva és a rendező bizottság neve alá, irónnal oda volt jegyezve: Ajánlja Széchenyi Stefi. Az ilyen bálokon nem volt belépő dij, sőt a Raststund alatt — igy hívták akkor a szünórát — limonádét, mandulatejet, süteményt hordtak körül, a mely mind a bált adó gavallérok költségére ment. Általában belépődíjas, vagy akkor Zahlbál- nak nevezett mulatságokat csak az alsóbb rendű kereskedők és a kézművesek adtak. A Zahlbálok sorában még a múlt század végén, a legösmertebbek voltak a Fáy Ágnes debreczeni báljai. Fáy Ágnes egy szatmári református pap özvegységre jutott lánya volt, nagyon élelmes, derék asszonyság, a ki kibérelte Debreczen város egyik kávés-házát és itt aztán a hires debreczeni vásárok idején bálokat tartott. Láttam egy ilyen régi meghívót is. Alig egy tenyérnyi* papirosra van Írva és szóról-szóra igy hangzik: „A most folyó 1790-ik esztendőben, julius hónapnak 8-ik napján a Fáy Ágnes Kávésházánál Nobel-bál fog tartatni.
