Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1943

18 süknél fogva (katonatáncok, virtus!) egészséges szellemet sugároznak még a nemi vonalon is, önmagukban nem erkölcstelenek, csupán per accidens lehetnek azzá. Aki kissé ismeri is akár az egyik, akár a másik táncot, aláírja a fentieket. Magyar szempontból nézve a kérdést, nem kétséges az, hogy amiként a nyelv, zene stb. nemzeti kincs, a ritmust kifejező tánc is az. így lesz a látszólag jelentéktelen táncnak mélyebb jelentősége. Minden fajtának megvan a maga ritmusa. Ez nem annyit jelent, hogy táncai minden elemében saját termék, csak azt, hogy még az idegen motívumokat is sajátos egységbe fűzi, népi ritmusába olvasztja. Ha feltesszük a kérdést, népiségünkben mi a magyar néprajzi szempontból, azt kell felelnünk: nyelvünk, zenénk és táncunk. Ebben a háromban megőriztük ősi lelkünket és magatartásunkat. Nekünk tehát minden magyar mozdulat kedves. Ha valaki azt vallja, hogy teljesen nyugathoz kell hasonulnunk, ám legyen: ezzel lényege szerint lemondott magyarságáról. Épen a különbségünk által vagyunk magyarok. Ezzel nem mondjuk azt, hogy aki nem táncol magyar táncot, az mind rossz magyar, csak azt, hogy nem ismeri az összefüggéseket. Mindenesetre gondatlan, vagy sok ok miatt elnevelt magyar. Azt sem mondjuk, hogy a tánc által megváltjuk nemzetünket. A jó magyarságnak első feltétele a hit, krisztusi élet és ennek a kettőnek kifejeződése külsőségekben is. A tánc is csak akkor ér valamit, ha az előző kettőből sarjad. Aki az utolsó mondatokat átgondolja, annak számára az állásfoglalás nem lesz kétséges. S ha valaki figyelmesen olvassa az egész vila gondolatmenetét, belátja annak igazságát, hogy sok ok miatt újra élménnyé kell váltanunk a magyar táncokban kifejeződő ritmust. A múlatás nem háborús időbe való. A tisztánlátás azonban ilyenkor kétszeresen kötelez. A magyar lelkiség bástyáit a legkisebb mozzanatokban is ki kell építenünk. Feltétlenül át kell alakítanunk a magyar középréteg és ezen keresztül a részben szintén elferdült gondolkozású többi rétegek életformáit keményebb, krisztusibb, magyarabb irányba. A táncvitához csatlakozott az a „fonó"-szerű kis tanfolyam, melyben a nagykanizsai Notre Dame-leánylíceum növendékei és a mi fiaink közül többen megtanultak néhány szépséges táncot (cigándi kemény csárdás, dobogós, lippentős, Ábi-Bábi, Icike-picike...) és sok-sok nótát, s közben szó került a magyar kérdésekről is. Ezeket a fonókat egyegy ősi Mária-énekkel kezdtük és fejeztük be, közben tánc, nóta, komoly beszélgetés, játék felváltva járta. És amikor öt fonó után Uher ezredes úr, kerületi leventeparancsnok és a tanári kar tagjai előtt ugyancsak zárt körben ünnepélyes fonót rendeztünk, minden résztvevő megérzett valamit abból, hogy mit jelent keresztény és magyar módra nemesen szórakozni. Talán legnagyobb eredménye az volt: senki sem érezhette erőltetettnek a nyitó-berekesztő Mária-éneket, sem pedig a végén a Himnuszt és a hősök emléke előtt való tisztelgést. Természetesnek gondolta minden leány és fiú, hogy az erdélyi szórványgyermekek számára adakozzék. B) Értelmi nevelés. Tanterv és Utasítások. Az oktatás valamennyi osztályban 'az 1942-ben módosított Tanterv szerint történt, állandóan figyelembe véve az állami, valamint a katolikus Utasítások előírásait.