Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1912

A Zimmermann Gusztáv 1884. február 13. — 1913. január 19. Szomorú, fájó érzés száll meg mindannyiunkat, amikor arról kell megemlékeznünk, akit szerettünk s aki még sincs többet közöttünk. Zimmermann Gusztáv sincs többé körünkben. Csak emléke a mienk, szava, hangja, alakja csak lelkünkben él, ~ tényleg egy fővárosi temető sirjának friss rögei porladnak fölötte s az ő nemes szive pedig ott porladozik a hantok alatt. Nem dobban többet, nemes érzés nem heviti, a kötelesség nem élteti, utolsót dobbant 1913. január 19-én a délutáni órákban . y^. X. . A mulandóságról zeng itt melancholikus akkord. Mielőtt minden remény kizöldült volna az erőteljes, ifjú sudaron, kiszáradt s lombjahullató hervadásnak indult. Nevetéséből hamarosan kihallt a tavasz életerős hangja s néma lett az a mosolygó ajak, melynek hangjából annyiszor csendült a legigazabb jókedv, az igaz és őszinte szeretet.^ Bármint is akarunk róla tárgyilagosan Írni, a fájdalom, a nem remélt veszteség tudata hamarosan úrrá lesz a krónikás szaván s olyan hangokat üt meg, melyek elhessegetik a megnyugvás szavait. Az emlékezés fel-felszaggatja az ütött sebet s minduntalan képek ujulnak fel életéből, melyeknek édes emléke csak sokszorozza a veszteség érzetét . . . Ősszel nyugodtan nézzük a levélhullást, de a tavaszi napok verőfényében fájdalmasan érint minden lankadt levél, fonnyadó rügy és száradó bimbó. l*