Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1911

légy nyugodt, s írj több olyan verseket, mint a »Fanni hagyományainak olvasásakor vagy a »Ganovszky Pálhoz« vagy számos egyebek; s mig a csőcselék azt kiáltja, rád, hogy nem vagy költő, addig a múzsa lehajlik hozzád egéből, s homlokodat megcsókolván, ezt mondja : » Kedves gyermek.«' Pedig bizony a cimek szerint kiemelt költemények sem egyebek középszerűségeknél, csupán Petőfi baráti indulata becsülte azokat nagyokra. Vachott Sándorhoz, a szelid, merengő elegikushoz is irt verses levelet, amelyben őt, mint az igaz érzelem emberét emeli ki, s aki mint költő is csak azt irja, amit szive érez. E tekintetben szembeállítja azzal a nagy táborral, mely a költői lant szentségéhez Nem fél vakmerően Nyúlni szennyes ujjal, S hogy csak fényes álarc Sok költő beszéde, Mely sötét szivének Foltjait takarja. Szebb örömeimnek Napja volt azon nap, Melyben a te kebled Rejtekébe láttam, S láthatám, hogy benned Egy a költő s ember, Hogy dalod, s dalodnak Kútforrása szived, Tiszta egyaránt, mint A nap és" sugára. (Vachott Sándorhoz.) A többi rész a költeményben emlékezés a korán letört virágra Csapó Etelkére, Vachottné nővérére, kit Petőfi ugy szólván koporsójában szeretett meg s e képzelt szerelme és a veszteség fájdalma iratta vele azt az elegiaciklust, melynek cime: »Cipruslombok Etelka sírjáról.« Jókai Mórról először mint tehetségével feltűnő Íróról, aztán mint jó barátról emlékezik meg költeményeiben. Az »Egy fiatal Íróhoz« szóló verse Jókait ünnepli, midőn az Nepean sziget novellájával lépett fel 1845-ben az Életképek hasábjain. Üdvözli mint olyat, kiről még pápai diákkorukban mondott jóslatát beteljesülve látja. Akkor kis fellegnek látta, mely most villámterhesen közéig. — Fölhivja: 1 Uti levelek, 33. 1.