Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1911

30 mellett van, irja, Berzéte, hol Erdélyi János oly sok szép dalt irt. En őt nagyon szeretem. <Uti rajzok 18. 1.) Szatmár derék város a Szamos partján,- van egy nagy piaca, nagy kétágú püspöki temploma, nagy vendégfogadója, casinója, készülő színháza, két cukrásza, és két költője . . . Pap Endre és Riskó Ignác. Kár, hogy mind a kettőnek használatlanul hever s már rozsdásodni kezd lantja, hanem hiszen majd kicsiszolom, hogy meg nem köszönik. Addig botozom őket, mig ismét pengetni nem kezdik lantjaikat. <Uti levelek 69. 1.) Közülök Pap Endre ébresztett legtöbb reményt az irodalom barátaiban mély érzésű és alakilag tökéletes dalaival s szónokias balladáival, melyek közül a Béla és Géza történetét éneklőket a Kisfaludy-Társaság 1838-ban megkoszorúzta. Az előbb emiitett két költőn kivül korán elhallgatott Adorján Boldizsár is, Petőfinek jó barátja és Gömörmegye tiszteletbeli táblabirájává történt megválasztatásának egyik fő szószólója. Verseket és novellákat közölt a szépirodalmi lapokban, de bár a legelső irodalmi tekintélyek biztatták az irói pálya folytatására, egészen elnémult.

1 Mikor még Adorján Boldizsár az irodalom terén működött, Petőfitől ezeket az emléksorokat kapta: Kalmáridőket élünk mostanában, Egy pénzdarabnak nézik a világot, S ha a világ pénz, a költő mi rajta ? A költő — mondják — hasztalan penész csak. Pedig a költő a királyi kép a Világ tallérján . . . Nem ! királyi kép sem ! Ő a tallérnak csengős, tiszta hangja, Szép szellemrésze a hitvány anyagnak Légy büszke rá, hogy költőnek születtél! (A. B. emlékkönyvébe.) Mikor pedig a költő elhallgatott Petőfi buzditó költeménnyel akarja uj munkára riasztani. Allegóriával kezdi, melyben a bút, a költő lantjának alaphangját rajzolja. S azután, mikor már rajzolta költészete varázsát, azt kérdi tőle: Mért hallgatott el igy kezedben a lant ? Nem fájt, nem fájt, midőn a földhöz vágtad S mintegy zokogva húrja ketté pattant? Nem kiáltott rád a lelki'smeret, Midőn rá tetted gyilkos kezedet? 1 Petőfi összes művei, II. 535.