Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1911

29 A Petőfi részéről becsülésben és elismerésben részesülő költők és irók közül az első, akiről nyilatkozik, Szemere Pál. A klasszikai elvnek a dalban egyik legjelesebb képviselője volt ő, az irodalom akkori Nesztora, ki avval vivta ki Petőfi elismerését és magasztaló sorait, mert az ifjú irodalmi bajnokot a népies elv követése és uralomra juttatása ellenére is baráti keblére ölelte s a támadások ellen védelmébe vette. Mikor Petőfi Szemere Pálhoz verses levelét megirta 1845-ben, még csak 23 éves volt, holott Szemere már a 60-ikban járt s épen az esett jól az öregebb irók részéről sok ellenszenvvel találkozó ifjú költőnek, hogy őt a klasszikai elv egyik mestere, öreg korára való tekintet nélkül keblére ölelte. Ezt emeli ki a versben is: . . . büszkeségem mindenek felett, Hogy, mint barátod, ugy állok szivednél, Bár korra nézve nagyapám lehetnél. Petőfi tisztelettel közeledett az éltes iróhoz, de az szeretetet követelt tőle,- s Petőfi azt irja, Mostan szeretlek és tisztellek téged, Mind a kettőre vagy te érdemes: Mig tiszteletre indit öregséged, Szeretnem kell ifjúi szivedet, Mert nyom nélkül haladt el e felett Esztendeidnek terhe, sokasága. Hervadhatatlan kebled e virága. Öreg barátom fiatal sziveddel! Fa vagy te, melynek elhullt levele, Amelyet már a téli hó lepett el, De rajta vigan zeng a cinege. S bár késő este van már életedben, Szemed még most is tisztán s messze lát; Megismered a felhők madarát, Kit fényes nappal sem láttak meg többen. (Szemere Pálhoz.) Természetes, hogy a felhők madara maga Petőfi, ki azt igéri az öreg költő szeretetéért viszonzásul, hogy az lesz minden törekvése: »Büszkén nevezzen a haza fiának!« Szemere megérte, hogy Petőfit büszkén vallotta egy nemzet a maga fiának, mert sokkal túlélte a költőt s 1861-ben halt meg, amikor Petőfi híre már áttört a magyar határokon is. Az ifjabbak jönnek aztán sorban, Mindjárt Rozsnyó