Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1911

26 ellen intéz, ezt fejtse meg, aki szerzővel kezet fog ez iránti véleményében.« (Életképek, julius 26. az Uti jegyzetek bírálatában,) Vagyis azt emeli ki a biráló, hogy míg Petőfi magát illetőleg megtagadja a kritika jogosultságát, addig másokkal szemben ő a legkérlelhetetlenebb kritikus. Ez ugyan nem áll, mert Vörösmartytól, Bajzától szívesen elfogadta az útbaigazításokat, másrészt Sujánszky és Badacsonyi (Garay Alajos, János öccse) nem voltak oly kiváló költői egyéniségek, hogy költeményeikhez szó nem férhetett volna. A Honderűnek legmagasztaltabb költője Hiador (igazi néven Jámbor Pál) volt, kinek egy-egy versét fellengző dicséretek kíséretében szokta a szerkesztőség közölni. Ez eljárásával az volt a célja, hogy Petőfi hatását ellensúlyozza. Hízelgő bírálatban részesiti a lap Hiadornak »Emléklapok egy főrangú hölgyhöz« (Buda, 1846.) c. költemény-füzérét s azt mint »elsőrangu költőnek irodalmunkban legszebb gyöngyként tündöklő művét« emliti. Majd »Hattyuhangok« felírású uj költemény-sorozatát a következő szerkesztői megjegyzéssel vezeti be: Hiador munkái a divatos Petőfiéi fölött — csekély véleményünk szerint — annyival fönnebb állanak, mennyivel egy európai műveltségű költés fönnebb áll oly költőnél, ki saját hona keskeny szellemkörén tul mit sem ismer. Gyémánt mindkettő. Egyik, melyen még rajta csüng az anyaföld salakja,- másik, mely művészkezek közé vetődött s a köszörűnek minden ujabb forgásával uj tüzet, uj fénysugárt lövel ki.« Ezt a szertelen Hiador-mániát megsokalja az összehasonlításba belevont Petőfi is és az Uti levelekben nagy méltatlankodással utasítja vissza ezt az eljárást. Divatba jött a szerkesztőknél, — igy ir — minden szemétfejben termett bolondgombát drágagyöngynek nevezni. Gazságból teszik ezt, vagy csak ostobaságból ? nem tudom. Uramfia, ha már a Hiadorok is drágagyöngyöket Írnak, akkor én verseimet kavicsoknak vagy cseresznye-magoknak keresztelem, vagy akárminek, csak drágagyöngyöknek nem. Es Hiadort még velem hasonlítgatják is . . . boszankodnám, de restelek. Magvallom sokat vétettem egyik-másik irodalmi léhütőnek, de annyit még sem, hogy ily csúfot űzzenek belőlem, hogy igy pelengére állítsanak. (70. 1.) A mérgét tehát elég keserűséggel öntötte ki Hiadorra, »kinek beteg