Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1901

15 S tehát Kerényi csakugyan Amerikában van! Olvastad alkal­masint, hogy hosszantartó vészszel küzdött s hogy a hajóból a partvivő dereglyére lépve, a tengerbe bukott. Szegóíiy Frigyes! a szalánczi várban voltunk együtt utolszor, — sőt utolszor szekere­men az állásban, hol ő, én s Róthfeld megettük a bucsu-pecsenyét s megittuk e bucsu borát. S most minden legkisebb körülmény fel­villan előttem ismeretségünkből: első látogatásom nála, oda futá­sod késő estve s szobája s a görbe vasszék, melyben lógázta ma­gát s Ördög Dankó, Irányi és Lukács s hozzám jöveteletek s- a pataki gyógyszerárus szép lyánkája! Frigyes igérte, hogy fog oly­kor irni Amerikából — meglátom megváltja-e szavát P 1) Igazad van, hogy visszakívánod a multat! magam is ugy va­gyok vele, kivált ifjabb koromat, szinte megsiratni volna kedvem, mint valamely elhalt szeretőmet, — pedig az idő is olyan, mint a ragyás lyány, csak messziről sima, — közelről gödrös — még a mostani sötét napoknak is lesz évek múlva annyi — mennyi fénye az emlékezetben. Az ifjúság az, mit a múltból visszaóhajtunk; ifjú gyomor még a jelen fatális időszakot is tízszerte könnyebben emészti, mint az öreg, epés, romlott gyomor. Tizenöt évtől óta kí­nozom én szegény nőmet, hogy süssön nekem oly jó rétest, mint Nagy Jánosné sütött egykor Patakon — mind hasztalan, nem is hasonlít hozzá, mint nem mostani gyomrom a régihez. No de az is igaz, hogy szakácsné s szakácsné közt van külömbség s hogy egyik időszak jobb ételt főz számunkra, mint a másik, annyi bizo­nyos. Az is tagadhatatlan, hogy az én árva lelkem, melyet hajdan a sors olykor-olykor turóslepénynyel táplált, most folytonosan ron­gyos levest eszik. Képzeld csak, mily véletlen felfedezést tevék minap Kassán jártamban! . . . . Volt egykor egy Portörő nevü tanulótársam. Mel­lettem ült grammatista koromban, s átkozott éles hangon énekelt, — később szép szőke fiu lett, csinos ruháju, ügyes festő, bal fülében arany függővel. Él-e vagy megholt, nem tudtam annyi évek óta; s most barátom, Szinyei nevü abauji gödrös faluban találok rá véletlenül, mint elnyomorodott, fogatlan, rút, összefonnyadt vén rektorra. Legfeljebb lesz nálamnál 3—-4 évvel idősebb, de komolyan mondom, apám lehetne. Haszontalan néztem rá, mert egyetlen vo­nást sem voltam képes feltalálni benne a régi Portörőböl. Szegény viskójában egy szék volt, arra engemet ültetett, s maga az alatt állt. Neje a tüzpatkán ült még vénebb s csúfabb nálánál is. Sze­gényt, ezt is átkozottul lejárta az élet, vagyis a sors. — Hidd el, ugy elszomorodtam ez emberen, hogy Kassáig másról gondolkodni sem voltam képes. S hozzá még egy sáros felföldi tótfaluban töl­teni le az életet, hegyek közt, az Isten háta megett Isme­rőseim között ez a szegény ember s Ördög Dankó az, kit legke­servesebb állapotban tudok. — Különös hallod, ugy van-e azzal más is; én azokat, kik nálamnál feljebb laknak, végetlen szeren­csétleneknek képzelem, s találjak bármi szép lakra, mig meg nem ') Kercnyi később beváltotta igéretét.

Next

/
Thumbnails
Contents