Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1894

32 Az átmenetek kiválasztására kiváló gondot fordit, de azok fölötte kidolgozottaknak s kevésbbé szabatosaknak látszanak. Ingerel ugyanis a folytonos irói gond, melylyel az olvasót mintegy kézzel vezeti a beszéd különböző részeibe: nem hagyván magának az olvasónak kitölteni az átmenetet; ugy, hogy Horatius ama verse (Ep. ad Pis. 31) juthat eszünkbe: In vitium ducit culpae fuga. Hogy az előadásra igen nagy fáradságot fordított, maga vallja. Csakhogy Quintilianusnak e tanácsával talán visszaélt. Nem elégedett ugyanis meg egyszerű és természetes előadással, hanem gyakran a gondolatokat is szóvirágokkal pótolta, ugy, hogy a Panegyricusban legfőbb és minden az irály. Sajátja azon időnek, melyben a művészetek és a tudományok hanyatlanak, hogy a kötött és kötetlen beszéd szabályai alkalmatlanok s unalmasak kezdenek lenni, a próza költészetbe s a költészet prózába csap át. Az írók valami ujat iparkodnak nyújtani anyagban is, de még inkább alakban; átvesznek egyes kifejezésmódokat a görögből és a latin költőkből, forgalomba hoznak több elavult szót és szólamot, változatos mondatszerkezet, meglepő fordulatok s elmésségtől csillogó mondatocskák által iparkodnak hatni a fásult közönségre. A mi e tekintetben észrevehető Juvenalis- és Tacitusnál, ugyanaz található Pliniusnál is. Sok kép, sok kifejezés van Pliniusnál, melyek inkább a költőhez illenek. Más helyt meg tehetségét csak a szavakban találjuk: annyira az előadáson függ, hallatlan szólási alakokat keresve. Dicsekszik azonban, hogy a görögöket utánozza, s talán a Panegyricusban Isokrates- vagy Hyperidessel akart vetélkedni: csakhogy azok kifejezései önmagoktól tetszettek, s nem a szavak miatt, melyekkel kifejeztetnek. De azon műnek ne csak hibáit tekintsük. Vannak ugyan benne hiányok, de vannak jelességek is, melyek Plinius tehetségéről tanúskodnak. Mert nem mindenütt találhatjuk e keresett beszédmódot. Sok finom, éles és elmés mondás is van benne, melyek tetszenek, mivel azokat nem ékesités, hanem a legszellemesebb érzelmek kifejezésére találta fel az iró; vannak benne helyek, melyekben a levelek kellemetességét ismerjük fel; melyek, bár egyszerűek, a kedélyt nemcsak a vigabb, hanem a komolyabb s szomorúbb helyeken is felüdítik. S ámbár levelei III. k. 18. 1.-ben azt mondja, hogy a késő kor inkább az ő komoly, mint vidám s gyönyörködtető előadásmódját fogja dicsérni, mégis ugyanazon levelében tovább az előbbivel ellentétben igy szól: „Ac mihi quidem confido in hoc genere materiae (de Panegyrico loquitur) laetioris styii constare rationem, quum ea potius, quae pressius et adstrictius, quam illa, quae hilarius et quasi exultantius seripsi, possint videri arcessita et inducta." Ugy látszik Plinius sokkal több Ítélettel, mint akarattal birt. Midőn tetette, hogy a régi szónokoknál komolyabb és jobb előadási móddal bir, a dicsőség utáni vágy s öntehetségének szeretete egyáltalában az ellenkező részre ragadta. Szóval Plinius, Cicero és Demosthenes tanítványa a virágos írásmódnak középszerű példáját szolgáltatta a jövő szónokok számára.