Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1894
42 ítéleteiknek. Ő az ünnepelt szónok és ügyvéd, az alapos előkészületek daczára örül, ha a tárgyalások halasztást szenvednek, mivel ez alkalmat ad neki újra készülni (V, 21, 2.). „Vajha adnák az égiek —- mondja — hogy mindazok, kik oly nagy súlyt fektetnek arra, hogy engem utánozzanak, kitünőbbek lennének nálam" (VI, 11). „Vajha én — mondja egy másik helyen —• a ki a papi hivatalt és a consulságot jóval előbb elnyertem mint Cicero, legalább öreg koromban juthatnék bizonyos mértékben szónoki adományához, s csak kis részben is sajátíthatnám el ékesszólását" (III, 8, 5). Ha olvasok és írok valamit, panaszkodik egyik Gcnitorhoz irt levelében cselekvéseim összehasonlítása előképeim műveivel, csüggedtté tesz. Vakmerőségnek — sőt őrültségnek látszik neki Demosthenest elérni, a helyett, hogy utánozza és nyomait kövesse (VII, 30). Csak saját törekvései számára kívánt elismerést. „Nem kiváló tehetségem — irja Tacitushoz, hanem becsületes törekvésem, szorgalmam és az utóvilágtól való becsültetésem tesz engem annak emlékére méltóvá" (IX, 11). S ennek daczára a hiúságtól egészen nem menthetjük fel őt. Azonban jól figyeljük meg, ennek nyomait csak irói és költői munkásságára vonatkozólag árulja el: míg hallgat ama sok érdemről, melyeket tehetségének nemes felhasználása, a császárnál való kedveltsége, nagy befolyása, vagyona, tettei és élete mintaképe által szerzett a nép minden osztályánál. És mégis ezen érdemek, melyekkel kortársainak javára vált, nem jöttek nála oly számban, mint a művek, melyek által halhatatlanságot elérni reméle. Irigylésre méltónak látszott előtte nagybátyja sorsa, kinek az égiek nemcsak feljegyzésreméltó tetteket engedtek cselekedni, hanem olvasásra érdemes műveket irni is (VI, 16, 3). Neki nem jutott osztályrészül nagy tetteket végbevinni; az ő politikai tevékenységét szűk határok korlátolják (IX, 23; III, 7, 14). Igy tehát csak egy út maradt fenn számára, hogy a tudományok érdekében tett törekvései és művei által legyen joga halhatatlan nevet szerezni. De épen e törekvés birta rá, hogy némely dolgoknak nagy jelentőséget tulajdonítson. Így azon párverstől, melyben Martialis — alig önzés nélkül — Plinius szorgalmát és cicerói ékesszólását megörökíti, halhatatlan dicsőséget remélt (III, 31). Igaz ugyan, hogy midőn azt reményli, miszerint szónoki művei érdemesek lesznek az utókor megismerésére —• tekintettel azon szerénységre, melyet előképei iránt mutat, — joggal senki sem hibáztathatja munkássága túlbecsüléséről: hogy azonban a költészetre vonatkozólag fényleni és kortársai tetszelgő ítéletétől félrevezetve költői termékei által a halhatatlanság kapuit akarta föltárni, ezt bizonyára ugyanazon joggal, mint különben megbocsátható és a férfiú egyéb jelességeihez képest kevéssé fontos gyengeséget •— hiúságnak kell nyilvánítanunk. Azonban e kis gyengeségek jellemének és lényének összhangzatát kellemetlen hanggal nem zavarhatják; ezek által életczéljának mély felfogása a legkevésbbé sem érintetik. Méltatlan ugyanis előtte az életre az, ki ennek czélját az örömek- és élvezetekben keresi (V, 5, 4): mig biztos nevének fenmaradásáról s a tiszta örömekre