Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1894

42 ítéleteiknek. Ő az ünnepelt szónok és ügyvéd, az alapos előkészü­letek daczára örül, ha a tárgyalások halasztást szenvednek, mivel ez alkalmat ad neki újra készülni (V, 21, 2.). „Vajha adnák az égiek —- mondja — hogy mindazok, kik oly nagy súlyt fektetnek arra, hogy engem utánozzanak, kitünőbbek lennének nálam" (VI, 11). „Vajha én — mondja egy másik helyen —• a ki a papi hiva­talt és a consulságot jóval előbb elnyertem mint Cicero, legalább öreg koromban juthatnék bizonyos mértékben szónoki adományához, s csak kis részben is sajátíthatnám el ékesszólását" (III, 8, 5). Ha olvasok és írok valamit, panaszkodik egyik Gcnitorhoz irt levelében cselekvéseim összehasonlítása előképeim műveivel, csüggedtté tesz. Vakmerőségnek — sőt őrültségnek látszik neki Demosthenest elérni, a helyett, hogy utánozza és nyomait kövesse (VII, 30). Csak saját törekvései számára kívánt elismerést. „Nem kiváló tehetségem — irja Tacitushoz, hanem becsületes törekvésem, szorgalmam és az utóvilágtól való becsültetésem tesz engem annak emlékére méltóvá" (IX, 11). S ennek daczára a hiúságtól egészen nem menthetjük fel őt. Azonban jól figyeljük meg, ennek nyomait csak irói és költői mun­kásságára vonatkozólag árulja el: míg hallgat ama sok érdemről, melyeket tehetségének nemes felhasználása, a császárnál való ked­veltsége, nagy befolyása, vagyona, tettei és élete mintaképe által szerzett a nép minden osztályánál. És mégis ezen érdemek, melyek­kel kortársainak javára vált, nem jöttek nála oly számban, mint a művek, melyek által halhatatlanságot elérni reméle. Irigylésre mél­tónak látszott előtte nagybátyja sorsa, kinek az égiek nemcsak fel­jegyzésreméltó tetteket engedtek cselekedni, hanem olvasásra érdemes műveket irni is (VI, 16, 3). Neki nem jutott osztályrészül nagy tetteket végbevinni; az ő politikai tevékenységét szűk határok kor­látolják (IX, 23; III, 7, 14). Igy tehát csak egy út maradt fenn számára, hogy a tudományok érdekében tett törekvései és művei által legyen joga halhatatlan nevet szerezni. De épen e törekvés birta rá, hogy némely dolgoknak nagy jelentőséget tulajdonítson. Így azon párverstől, melyben Martialis — alig önzés nélkül — Plinius szorgalmát és cicerói ékesszólását megörökíti, halhatatlan dicsőséget remélt (III, 31). Igaz ugyan, hogy midőn azt reményli, miszerint szónoki művei érdemesek lesznek az utókor megismeré­sére —• tekintettel azon szerénységre, melyet előképei iránt mutat, — joggal senki sem hibáztathatja munkássága túlbecsüléséről: hogy azonban a költészetre vonatkozólag fényleni és kortársai tetszelgő ítéletétől félrevezetve költői termékei által a halhatatlanság kapuit akarta föltárni, ezt bizonyára ugyanazon joggal, mint különben megbocsátható és a férfiú egyéb jelességeihez képest kevéssé fontos gyengeséget •— hiúságnak kell nyilvánítanunk. Azonban e kis gyengeségek jellemének és lényének összhang­zatát kellemetlen hanggal nem zavarhatják; ezek által életczéljának mély felfogása a legkevésbbé sem érintetik. Méltatlan ugyanis előtte az életre az, ki ennek czélját az örömek- és élvezetekben keresi (V, 5, 4): mig biztos nevének fenmaradásáról s a tiszta örömekre

Next

/
Thumbnails
Contents