Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1894

41 ahhoz, a ki senki elnézésére nem szorul, mint a szelídség (VIII, 22). Annál inkább felboszankodik azokon, a kik egyes hibák miatt másokat szigorúan és szeretetlenül megítélnek. De gyűlölet töltötte el szivét a mások szerencséjére törő aljasság és gonoszsággal szemben. Igy gyűlöl egy Nérót, Domitianust és M. Regulust, ama zsarnokok poroszlóját, ki mint gyáva és cselszövő a legderekabb férfiakat azok gyanújának szolgáltatta át. (I, 5). Ily megvetéssel beszél a tanács szolgaságáról, gyáva aljasságáról és Pallas fenhéjázásáról: ott sem rejtvén el soha érzületét, a hol veszélyek és ellenségeskedések származnának belőle. (VII, 29). Ha a szelídség, embertársai gyengéi- és hibáinak elnézése, az önszigor, érzülettisztaság és életfeddhetetlenség nemes férfiúvá teszi őt, ezen elnézés és türelmesség mások eltérő nézetei- és hajlandóságával szemben a világlátott férfiú szeretetreméltóságát kölcsönzi neki. „Miért ránczolod össze homlokodat a fölött, a miben mások örömüket találják, irja egyik barátjának; biztos vagy arról, hogy mások meg abban találnak izlést, a mi bennünket gyönyörködtet. Ne zavard tehát meg epekedéseddel mások örömét, ugy azok sem háborgatnak téged a tieidben" (VIII, 22.). Mint mindig, ugy akkor is, semmit sem kedveltek az emberek oly szívesen hallgatni, mint a mások élete- és személyeinek megszóló bírálását: annál tisztábbnak tartván magokat, minél mélyebben rántottak a sárba másokat. Az ő szive távol volt ily szeretetlenségtől. (I, 9, 5). Ellenkezőleg, Plinius mások érdemeit nemcsak irigység nélkül elismeri, hanem lelki nagyságukat és nemes tetteiket lelkesült dicséretre méltatja. Nagyrabecsüléssel beszél saját és a korábbi idők jeles férfiai- és nőiről; a nagy és fenséges tettek napfényre-hozásán fáradozik; a nemes férfiak képeit megörökíti; a kitűnő ifjakat dicséri, ajánlja és fájlalja, ha a valódi dicsőség nem részesül igazságos méltatásban. Plinius egyébkénti szelid érzületével szemben mégis feltünhetik amaz ingerültség, melylyel Regulus ügyvéd személyiségét több levelében illeti (I, 5; II, 20; IV, 2, 7.) Itta sértett hiúság nyoma maradt fenn, s egyébként is Regulus mint áruló kíméletet nem érdemel; de Plinius ennek daczára, a mi jó volt benne, részrehajlás nélkül elismeri (VI, 2). Miként az emberek tulajdonságai és cselekvései elnéző megítélésénél a valódi tett megdicsérésére kész vala, ugy kortársai tudományos működéseivel szemben igazságos kritikát gyakorol. Előtte tiszteletre méltónak látszik mindaz, a ki a tudomány szolgálatában valamit mivel; a hallgatók közönyössége nchezteléssel tölti el, ha a felolvasót megillető tetszést szó- és kézcsattogtatással nem nyilvánítják (VI, 17, 5). És ugyanazon Plinius, a ki nemcsak mint ember élvezi mindenki tiszteletét és föltétlen bizalmát (IV, 17, 8; V, 1), hanem mint szónok és iró is általános elismerésnek örvend, kinek barátságát a jók keresték, kinek tanácsát és véleményét a tudományok mesterei kikérték (VII, 20), ki a tehetséges és jeles ifjaknak mintaképe és tanácsadója (VI, 2) . . . saját érdemeit szerénységgel tekinti, szivesörömest enged helyet mások előnyeinek (IX, 20), s aláveti magát