Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1894

28 ratus kitűnő ifjakat látja és hallja, amint különféle ügyekben őt utánozni törekednek. Végre, hogy mily hires volt Plinius korának szónokai között, mutatja az is, hogy Cornelius Tacitussal nemcsak barátságban, hanem dicsőségben is osztozott. Igaz, Tacitus kevéssel idősb levén, előbb nyerte el az ékesszólás dicsőségét; azonban az afrikaiak ügyét Marius Priscus ellenében együtt védték Tacitussal s így a dicsőségben is osztoztak. Maga Plinius is e tekintetben igy szól: „Gaudeo, quod, si quis de studiis sermo, una nominamur, quod de te loquentibus statim occurro." Azon időben bizonyos római lovag, midőn egyszer a circusban Tacitushoz közel ült s Plinius változatos és tudományos beszédét hallgatta, azt kérdezte tőle: „Tacitus vagy-e vagy Plinius?" E körülmény Plinius ékesszólását az utókornak leginkább ajánlja. De lássuk, mit tartalmaz a Trajanust dicsőítő beszéd? Nincs itt helye, hogy azon dicséretekről szóljak, melyeket a rómaiak minden időben, vagy csak a köztársaság idejében is hangoztattak egyes férfiak magasztalása alkalmával. Azok nem tartoznak azon beszédhez, melyet Plinius a 100. év szeptember havában a tanácsházban tartott. Egyet azonban megemlítek, hogy t. i. az ilyféle dicséretek közé Cicero szerint hízelgés és hazugság lopództak be (Cic. Brut. 61, 62). De akkor a megholtakat s nem az élőket magasztalták: hacsak talán ily dicsőítő beszédek közé nem soroljuk ama beszédeket, melyeket Cicero a maniliusi törvényjavaslat és Marcellus érdekében mondott, melyekben Pompejus és Caesar jelességei bőven magasztaltatnak. Főleg a császárok idejében virágoztak a dicsőítő beszédek. A bölcsészek vigasztaló beszédeikben enyhítették az árvák fájdalmát s a holtakat dicséretekkel halmozták el. Ép igy ezekkel foglalkoztak a rhetorok iskoláiban az ifjak. De a császárok is dicsérék egymást. Mondják, hogy Tiberius Augusztust és Drusust, Caligula és Claudius Tiberiust, Nero Poppea-t dicsérék. Igy dicsérték Priscust Senecio, Verginius Rufust és Agricolat Tacitus. Ilyen volt azon könyv is, melyet Plinius Vestricus Cottus életéről szerkesztett. Szokás volt azon időben, hogy bármely ügyet tárgyaltak a tanácsban, a beszéd egy részét a fejedelem dicséretére használták fel. „Nihil tam vulgare, tam parvum in senatu agebatur, ut non laudibus principum immorarentur, quibuscunque censendi necessitas accidisset" — mondja Plinius. Tehát a „Panegyricus" előtt majdnem minden consul a jelen- vagy távollevő császárt dicsérte; némelyek aranyozott vagy elefántcsontból készült oszlopot, mások valamely hónapnak a császárról való elneveztetését indítványozták; de a császárok érdemeit sorjában senki sem számlálta elő; nehéz is lett volna a gúny gyanújába nem esnie annak, a ki p. Domitianus jelességeinél tovább időzött volna: míg Plinius, ki a kijelölés napján Trajanus számára semmi tiszteletnyilvánitást nem kérelmezett, akkori hal Igatagságát hivatala elfoglalásakor hosszú dicsőítő beszéddel pótolta ki. Ez a Panegyricus eredete. A beszéd azonban, melyet a ta-