Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1894

29 nácsban tartott, nem maradt fenn; arról csak azon levélből értesülünk, melyet Carius Severusboz irt (Ep. 3. 18). Azon beszédet, mely ránk „Panegyricus" néven fenmaradt, 101-ben, néhány hóval később készítette, mint a consulságot elfoglalta: azért, hogy azt a hallgató közönség előtt felolvassa. És pedig, a hallgatók kívánságának engedve 3 napig. Tehát nem lenne igazságos, ha Plinius ékesszólását a Panegyricusból Ítélnők meg. Mert ebben nagy finomság, terjengős kifejezések, a nézetek és az irály kellemetlen színlelése látszik meg. Egészen más ugyanis igaz ügyet védeni, és a nyelvet a helyhez, időhez s a hallgatókhoz alkalmazni; s más egy kigondolt, s hosszú idő után ismét életre keltett beszédet előadni a jóakaró barátoknak. Nem szándékom a beszédről bővebben szólani és annak minden részét előszámlálni; azt sem érintem, hogyan dicsérte Trajanust; vájjon igazak vagv színleltek voltak-e azon erények, melyekkel a fejedelmet oly bőven felékesítette; mily véleménynyel volt a kormányzóságról s a dolgok új rendjéről; azon mesterséges bájakról sem szólok, melyek miatt Plinius mindenha fog tetszeni s melyekkel az olvasók kedélyeit meghatja: én csak azt igyekszem vizsgálni, mily szónok volt, s hogy a szavaknak mily művészi összetételéből származott ékesszólása. A dicsérő tárgyalásban kevés tere van a feltalálásnak, mivel alig van szükség érvekre s nem az akaratot megindítani törekszik a szónok; fájdalom-keltésre sincs szükség, mivel minden a hallgatók gyönyörködtetésére czéloz. Ember embert dicsér, s a dicsérő arra törekszik, hogy a megdicsérthez alkalmazott dicséreteket találjon. Főleg szükséges az érzékeny füleket kimélni; a dicséretet a hallgató bensejébe óvatosan bejuttatni, s a túlságost mérsékelve előhozni. Ámde ezekre nézve, ugy látszik, Plinius éles értelme és becsületes érzése daczára tévedett. Mit beszélt a tanácsban, nem tudjuk; a miket azonban irt, Trajanusnak ajánlott s miket ma is olvashatunk, azok kevesbbé illők a fejedelemhez. Ő ugyan azt vallja, hogy a hizelgésnek még fajától is irtózik; ámde minek mondjuk másnak ama kifejezést, hogy: Jupiter az égben oly isteni észszel uralkodik, mint Trajanus a földön ?! Mit mondjunk akkor, midőn a szerző a fejedelem erényeit sorban dicsőíti, s midőn majdnem száz fejezetben magasztalja? Mit akkor, midőn a fejedelmi tartózkodásnak utolsó erősségét is lerontja: dicsérvén szemérmességét, melylyel a dicséreteket elfogadja?! „Vidimus humescentes oculos tuos, demissumque gaudio vultum, tantumque sanguinis in ore, quantum in animo pudoris" (Panegyr. 73). Ugy látszik, beszédét inkább a hallgatók erkölcseihez, mint a jó fejedelemhez alkalmazta. De ne Ítéljünk oly nagy szigorúsággal a Panegyricus hibájáról. Trajanus dicsőítésében ne tekintsük a mértéken túl menő hizelgési vágyat, hanem egy polgárnak a kétes jövőre vonatkozó reményét és éberségét. C. de la Berge szerint a Panegyricusban a fejedelem hatalma alattvalói vágyai- és akaratával kissé mérsékeltetik. Plinius t. i. ebben nemcsak Trajanust magasztalja, hanem egyszersmind a jövő fejedelmeknek megmutatja, miket kell kerülniük, hogy emiéköket nyilvános átkozódásokkal ne illessék, s miket cse-